Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)
2011-04-26 / 95. szám, kedd
FOCITIPP ■ 2011. ÁPRILIS 26. www.ujszo.com INTERJÚ 17 , Mert, ismétlem, annak a korosztálynak hangsúlyozni kell, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a játék, a tanulás, a nevelés. Minden szava azt sugallja, hogy nagyon erősen kötődik a Báréihoz. Egyszer azonban majdnem eligazolt: az AC Milan kínált szerződést önnek, amikor 17 éves volt... Én azonban úgy voltam ezzel: elmenni? Innen? És mihez kezdenék Olaszországban? Ott másfajta futballt játszanak. S bárhová is mennék, mindenütt a Barcára gondolnék. Úgyhogy maradtam. És nem bántam meg. Később még egyszer szóba került a lehetséges távozása, mégpedig a Rijkaard-éra végén. Két olyan szezon volt mögöttünk, amikor egyeden trófeát sem nyertünk. A bajnokság borzalmas volt, 22 ponttal maradtunk le a Real Madrid mögött, Ronaldinho és Deco a szezon végén távozott, s azon a nyáron másról sem írtak a lapok, mint hogy a Barca el fog adni engem is, hogy megvehesse Fábregast. Aztán jött az Euró- pa-bajnokság, a Barcelonánál pedig Pép Guardiolát nevezték ki vezetőedzővé, aki » A mai foci fizikailag olyan megterhelő, a játék annyira felgyorsult, hogy nincs idő kétszer-három- szor labdához érni Igen, azt hiszem. Játszottam már Eb-, vb- és BL-döntőn is, de az az érzés, hogy fölülmúltuk a Real Madridot, mindennél többet ért. Mert néha előfordul, hogy lefocizunk a pályáról egy csapatot, de a Real Madridot? Hisz labdához sem értek! Gyakran emlegetik a La Masiát, a Barcelona utánpótlás-központját. Mi az ottani leckék lényege? Az első dolog, amire a 10-12 éves srácokat megtanítják, hogy a futballban mindenekelőtt gondolkodni kell. Emeld fel a fejed, nézz körül, láss a pályán. S gondolkozz! Nézz szét, mielőtt megkapod a labdát. Ha X-től kapod a labdát, neked már látnod kell, hogy Y szabadon áll-e. Ez az alap. Itt van például Sergio Busquets: ma ő a világ legjobban egyérintőző védekező középpályása. Nem is kell többet tudnia. Felnéz, végig tudja, ki hol van, és egyből passzol. A mai futball fizikailag olyan megterhelő, s a játék annyira felgyorsult, hogy nincs idő kétszer-háromszor labdához érni. Vagy egyből megjátszod a labdát, vagy elveszik tőled. Exportálható ez a modell? Tegyük fel, hogy egy angol klub képviselői vagyunk, és felkérjük önt, hogy honosítson meg nálunk egy olyan utánpódás- nevelést, mint a La Masia. Mivel kezdené? Tehetségeket keresnék. Egyéniségeket. A klubok nagy része az erőre és a fizikumra helyezi a hangsúlyt, pedig nem ezen van a lényeg. Van egy gyerek, aki felemelt fejjel focizik, aki egyből passzol? Remek, akkor beíratjuk a Barca-akadémiára, mert lehet belőle valaki. Ezt a felfogást Johann Cruijff honosította meg a Barcelonánál, az Ajax-modell alapján. Vegyünk egy U12-es meccset Katalóniában: az Espanyol például 3-0-ra legyőzi a Barcelonát. Számít ez valamit? Nem számít. Miért nem számít? Azért, mert a Barca kölyökcsapata számára soha nem a győzelem az elsődleges cél. Viszont valószínű, hogy abból az U12-es Barnából később hárman is sztárfútballisták lesznek. Az Espanyolból pedig talán senki A fociról beszélgetve Hoddle és Waddle, Ince és Keane, Scholes és Carrick, Terry és Carragher nevét említi. Felcsillan a szeme, amikor szóba kerül Matt Le Tissier. Az interjú előtti napon öt mérkőzést nézett végig, pedig egyik sem volt valami látványos. „A Sampdoria-Juventus például kifejezetten csúnya meccs volt, de valahogy mégis megfogott. Mindig van valami egy focimeccsben, ami vonzza a szemet” - teszi hozzá mentegetőzve. Néhány éve még alig ismerte a világ, sőt: amikor a FIFA Év játékosa-szavazásán bekerült az első ötbe, egy angol lap azt a címet adta: „A világ legjobbjai - és Xavi”. Mire gondolt akkor? Bántott a dolog, de nem az, hogy rólam mit gondolnak, hanem a szemléletmód keserített el. Hogy mindig csak a végeredményt nézik. A játékot, a stílust senki sem értékeli. Nem az számít, hogy valaki hogyan fatballozik, hanem hogy győz-e. Ami alapvetően téves felfogás. Sajnos engem is csak akkor ismert meg a világ, amikor 2008-ban megnyertük az Euró- pa-bajnokságot. Pedig korábban is ugyanígy fociztam, éveken át. Mégsem ismert senki. Az olyan futballisták, mint én, kihalásra voltak ítélve. Az utóbbi három évben aztán mindent megnyert, amit csak lehetett: világ- és Európa-bajnok- ságot, Bajnokok Ligáját... Amíg egy teniszező nem nyer tornákat, addig a kutyát sem érdekli, milyen a játékstílusa; a világ egyszerűen nem vesz róla tudomást. A futballban sajnos ugyanez a helyzet, mindenki az eredményt figyeli, s nem azt, hogy hogyan játszik a csapat. Én más perspektívából tekintek a focira. A Manchester United kikaphat, de nekem akkor is tetszeni fog a stílusuk. Nem nyernek? S akkor mi van? Attól még szerethetem a játékukat. Ugyanez a helyzet a Liverpoollal, a Bayern Münchennel vagy az AC Milánnál. Ez a perspektíva kapott visz- szaigazolást a legutóbbi FIFA- Aranylabda szavazáson, mert 2010-ben hiába triplázott az Inter, az első három helyen Barca-játékos végzett. Mi a Barcelonánál mindig abból indulunk ki, hogy győzni akarunk ugyan, de a legfontosabb, hogy élvezzük a játékot. A többi csapat, mint például az Inter, megnyerheti a BL-t, de olyan játékfelfogással tulajdonképpen bárki megnyerhet bármit. S ez nem azt jelenti, hogy a védekező taktikának nincs létjogosultsága, csupán azt próbálom érzékeltetni, hogy van, ami még a győzelemnél is fontosabb. A stílus. Ne értsenek félre: nem azt mondom, hogy a Barcelona jobb csapat, mint a többi, hanem hogy más. Az idei szezon legemlékezetesebb mérkőzése a novemberi El Clásico volt, amikor 5-0-ra legyőzték a Real Madridot. Az volt élete legjobb meccse? Xavi Hernández: Nem a győzelem a legfontosabb! Xavi Hernández, a Barcelona és a spanyol válogatott karmestere imádja a futballt. Nemcsak játszani, hanem nézni is szereti. odajött hozzám, és azt mondta: „Nélküled nem tudom elképzelni ezt a csapatot.” A Barcával már mindent megnyert, de vajon Angliában is sikeres lenne? Idővel alkalmazkodik az ember, megszokja a körülményeket. Xabi Alonso remekül beilleszkedett a Liverpoolba, Mikel Arteta kulcsember lett az Evertonnál. Ha egy futballista tehetséges, akkor előbb- utóbb mindenütt hasznára válik a csapatának. Ez így van, de vajon a Stoke Cityben is képes lenne erre a játékra? Szerintem igen. Bár nehéz elképzelni, hogy elhagynám a Barcelonát. Érdekeli egyáltalán az angol futball? Persze, nagyon is. Az olasz futballt nem kedvelem annyira, de az angolt igen. A Manchester Unitedet például kifejezetten szeretem. De az egész angol futballközeg lenyűgöz. Egyszer 3-1-re legyőztük a Liverpoolt az Anfield Roadon, és yastapsot kaptunk a közönségtől, akárcsak a vesztesek. Ilyennel sehol másutt nem találkoztam. Ott mintha jobban tisztelnék a futballistákat, s a játék is valahogy nemesebb, kevesebb benne a csalás. Egy edzőnek általában szüksége van két-három évre, hogy megvalósíthassa az elképzeléseit. Pép Guardiolának ez azonnal sikerült. Ezt mivel magyarázza? Guardiola különleges eset. Amikor kinevezték, azt mondtam magamban: Modre mia, mi szárnyalni fogunk! Pép rendkívül intelligens, ráadásul munkamániás is. Maximalista. A tökéletességre törekszik, s ezt követeli meg tőlünk is. Milyen hatással van a játékosaira? Legyen elég annyit mondanom, hogy még ma is imádom a futballt. Játszani is, nézni is. Soha nem unja? Soha. Vannak unalmas meccsek, az igaz, de a futball maga soha nem unalmas. Szeretem nézni a játékosokat. Figyelni, hogy kiben mi rejlik, ki milyen megoldásokat választ. Guardiola azt mondta: Xaviból egy napon edző lesz. Pedig az nem az én világom. Az edzőktől mindenki eredményeket vár. Sikereket. Trófeákat. Két-há- rom meccs győzelem nélkül, és a sajtó máris kikezdi az embert. Kell ez nekem? Nem. De azért a futballban akarok maradni, miután befejezem a játékot. Technikai igazgatóként például el tudnám képzelni magam. S ha felkérnék a Barca-akadémia igazgatói posztjára? Azonnal igent mondanék. Hol írjam alá a szerződést? Az interjú a World Soccer 2011. májusi számában jelent meg. Készítette: Sid Lowe és Pete Jenson. (Fordította: Gazdag József) Xavi Hernández 1980-ban született. Tizenegy éves korában került a Barcelonához. (Fotó: SITA/AP)
