Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)
2011-04-19 / 91. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 19. Keddi faggató 19 Ha a szlovákiai magyar közösség fennmaradt a hosszú évtizedek során, akkor az utóbbi 4-5 év történései után most sincs ok a megrendülésére Magyarnak lenni? Nem hátrány, nem is veszély Két olyan velős kijelentés ez, amely nemcsak általános igazsággal elegy erkölcsi jellegű megállapítás, hanem az ítélet határozottságával tett szentencia is. De üzenetnek is mondhatnám. Megállapítója Lampl Zsuzsanna szociológus, egyetemi oktató. MIKLÓSI PÉTER Ön, tanárnő, az utóbbi pár esztendőben két figyelemre méltó kötettel is jelentkezett. Az egyik a szlovákiai magyarok értékrendjének, a másik a magyarok és szlovákok együttélési viszonyrendszerének állított tükröt. Az újságíróban pedig ott motoszkál a kérdés: a tények és a szociológiai tanulmányok valóságképében nehéz ma magyarnak lenni Szlovákiában? Ráadásul épp egy népszámlálás küszöbén! Lényegében nézőpont kérdése. Mert ha abból indulunk ki, hogy a felmérések során felteszünk egy-egy olyan kérdést, vajon különböző okokból érzik-e diszkriminálva magukat a szlovákiai magyarok, akkor elsőként valóban a nemzetiség és az anyanyelv miatti különbségtételt említik. Sőt! A szélesebb régióban, a Kárpátmedence vetületében vizsgálódva, számomra is meglepően, a szlovákiai magyaroknál tapasztalható legmarkánsabban ez a jelenség. Ugyanakkor éppen így igaz az is, hogy az emberekkel beszélgetve már nem ez az első meglátásuk. E két szempontot egészében értékelve tehát nem mondható, hogy a szlovákiai magyarságnak az lenne az alapvető életérzése, milyen rossz helyzetben van, és mennyire nem jó itt élni; bár a közösség egészén belül vannak csoportok, csoportosulások, melyek mégis így érzik, s ezt másokkal szintén éreztetni próbálják. Más szavakkal: kinek-kinek bizonyos területeken nyilván akadnak negatív tapasztalatai, de a közösség egészét tekintve nem ez az eleve meghatározó érzésvüág. Mit mutatnak a kutatások: mi szerint döntünk, hogy hová tartozónak valljuk magunkat? Magyarnak elsősorban az anyanyelvűnk és a kultúránk alapján. Utóvégre aki magyar létére szlováknak tartja magát, az már feladta a magyarságát. A Dél-Szlovákiában végzett kutatásaink napi praxisában ez az utóbbi magatartás akkor válik világossá, ha a vizsgált kérdéssor végén rákérdezünk az illető nemzetiségére. Az így nyert válaszok alapján az általunk megkérdezetteknek egy-há- rom százaléka vallja magát szlováknak. Noha? Noha a környezete őt magyarként kezeli, végtére is a mintavételnél ezért került a kutatott személyek csoportjába. Viszont ha már üymód kiderült az illető nemzetiségváltása, tudakolják annak okát is? Igen. Ezek az emberek többnyire azért tartják magukat szlováknak, merthogy Szlovákiában élnek, s egyenlőségjelet tesznek az állampolgárság és a nemzetiség közé. Eszerint nemegyszer zavar van a fejekben e tényezők különbözősége között! Valóban jelen van egy ilyen téves fogalompárosítással élő lakossági réteg, amely számarányában a szociológiai felméréseken túlmenően is megjelenik. Erről a statisztikai többletről, természetesen, a mi kutatásainkban már nincs adat; rájuk ezért eleve szlovákokként tekint a társadalom, így kutatásai során a szociológus is. A szilárdan magyar identi- tásúak, illetve a nemzetiségükre már másként tekintők között van azonban egy harmadik réteg is: a bizonytalankodók. Ok, a magyarság- tudatukat megtalálandó, meggyőzhetők? Gondolom, egy részük igen. Kampánnyal? Vagy a családokban, esetleg az egyéb közösségekben volna jó erről többet társalogni? Is-is. A személyes beszélgetés akkor lehet célravezető, ha kölcsönösen őszinte. Egy-egy kampány pedig vagy formálisan erőltetett, vagy épp ezzel szemben, jól felépítve, kegyetlenül sikeres lehet. Ha történetesen a magyarságtudatunk megőrzésére kívánjuk ilyen formában ráirányítani a figyelmet, akkor, a szó szakmai értelmében, ezt a szándékot éppen ügy kell kezelni, mint bármi egyéb árumárkát - persze, a sikert nem pénzben mérve, hanem a nemzetiség gerinces vállalásában. A beláttatás- nak ez az eszköze nem a mi magyarságunk megszentségte- lenítése, hanem a meggyőzés indítékában pusztán annyi, hogy hatni tudunk az emberek tudatára. Példaként hadd említsem a „Vállald a nemzetiséged, vállald önmagad, igen-igen!” üzenetű kisfilmet, amely rokonszenvesen egyszerű kampányeszköz volt, és senki sem úgy állt hozzá, hogy bárki rá akar erőltetni valamit a másikra. Szociológusként miként vélekedik: egy-egy kampány az felvilágosítás vagy inkább érzelmi érvelés? Már Arisztotelész leszögezte, hogy érzelmi behatás nélkül nemigen lehetséges az emberekre befolyással lenni. Ezért hirdette a logosz, ethosz, pátosz hármas követelményét, mondván, a meggyőzés nyilvános hevének ez elkerülhetetlenül fontos tartozéka. Okulva tehát az arisztotelészi tanácsból, minden kampánynak a kicsengése a fontos, amihez viszont az szükségeltetik, hogy az sosem lehet szájbarágós, hanem könnyed, blikkfangos és ötletes. Ki az efféle ékesszólás címzettje? Az egyszerű halandó, a mezei polgár. Részint azért, mert a hétköznapok embere sokszor bizonyos alapvető dolgokkal sincs tisztában; egyszerűen mert nem ez az elsődleges gondja. Részint pedig azért - és itt visszautalok a nyitókérdésre: vajon nehéz-e ma magyarnak lenni Szlovákiában? -, mert az emberek nem azzal fekszenek este és kelnek reggel, hogy én itt és most magyar vagyok, s akkor mi is történjen körülöttem, hanem természetszerűleg a mindennapi életükkel foglalkoznak. Annak pedig „csak” része, hogy éppenséggel magyarok Szlovákiában. Ez akkor válik fontossá számukra, ha szembesülnek vele. Az utcán, a közéletben, bárhol. A kulcskérdés, hogy az illető hányszor szembesül ezzel? Ezek azok a helyzetek, amelyek felépíthetik valakiben azt a dilemmát, hogy ő ezt vállalja-e, vagy sem?! Az Ön által irányított felmérések tükrében miképpen fest az objektív valóság? Aki vállalja, hogy magyar, az a szív és érzelem, vagy inkább cselekedet alapján dönt? E kérdést a szociológia nyelvére fordítva: van a nemzeti értékrend, a köznyelvben ez fedi a szív meg az érzelem, tehát a viszonyulás fogalmát; ennél szélesebb körű rátekintésben pedig a nemzetkategóriához való egyéni hozzáállást. Természetesen, külön odafigyelést érdemel a cselekedetek szintje __ir______ (Somogyi Tibor felvétele) is, ami a nemzeti identitás kifejeződésének egyik leglényegesebb hatványsorozata. Ugyanis a kutatásokból az is kitűnik, hogy számosán vannak az olyanok, akik mind a nemzetkategóriához, mind a magyarsághoz pozitívan viszonyulnak, de ez még nem jelenti azt, hogy magyarság-döntéseket, ilyen irányú igenlő cselekedeteket is vállalnak. Ezért azok tarthatók szilárd identitásúaknak, akiknél összhangban van a szív, az érzelem és a cselekedet. Persze, a hétköznapokban ez nem jelenti, jelentheti, hogy naphosszat' piros-fehér-zöldben látnak s láttatnak mindent; hanem azt, hogy amikor határozni kell, akkor magyarságigen- lően döntenek. Szerencsére, a felmérések tanúsága szerint, ők vannak többségben. Ebben a tekintetben, például egy népszámlálás esetében, mennyiben számít előnynek, hogy a kérdőív - szemben akár Csehországgal - Szlovákiában anonim? Ez általában őszinteségre motiválja az űrlapok kitöltőit. Ugyanis a gyakorlat a különféle szociológiai kutatások során is azt mutatja, hogy sokan vannak a bizalmatlankodók, holott a mi felméréseink is rendre névtelenek. Ezért fontos az anonimitást hangsúlyozva hozzájárulni ahhoz, hogy az emberek leküzdjék a bennük tornyosuló lélektani gátakat. A szlovákiai magyarokban mennyiben növelhette az efféle szorongásokat a Fico- kormányzat 2006-2010 közötti kisebbségellenes időszaka? Való igaz, hogy az a négy esztendő nem hatott kedvezően a nemzeti kisebbségek, elsősorban az itt élő magyarok társadalmi közérzetére. Maiina Hedvig ügyétől a nyelvtörvényen át egy csomó más kázusig nemigen akadt olyasmi, ami a mi lelki komfortérzetünket szilárdította volna. Ugyanakkor az szintén igaz, hogy közösségi élete során az itteni magyarság az állam részéről nem most tapasztalt először különféle negatívviszonyulást. Magyarán: volt módja hozzáedződni... így is mondható. Ezért fontos szem előtt tartani: ha a szlovákiai magyar közösség fennmaradt a hosszú-hosszú évtizedek folyamán, akkor az utóbbi négy-öt év történései után most sincs ok a megrendülésére. Érthetően vannak, akiket a nemzetet érintő külső hatások megingathatnak, viszont bőven akadnak, akiket igenis, ugyanez megszilárdít. Sajnos, arról már jóval kevesebb szó esik a szükségesnél, hogy ha nem is tömeges méretben, de a szilárd identitású magyarok között is jócskán találni olyanokat, akiket nem a politikai hangoskodás, hanem a gazdasági tényezők képesek megingatni. Őket a magyarlakta régiók nagyon magas arányú munkanélkülisége, az ebből fakadó elszegényedés ingatja meg eddigi nemzetiségi meggyőződésükben. Kilátástalan- ságukban teszik föl önmaguknak a kérdést, vajon mindez nem azért van-e, mert magyarok, hiszen az országnak ezen tájai alig-alig fejlődnek. De ha szlováknak vallja magát, munkalehetőség pedig továbbra is nuku, a helyzete mit se változik. Kívülállóként, higgadt felül- nézetben valóban így igaz, ám aki nyakig ül gondban-bajban, az más szemszögből is ítélkezhet. Szociológiai kutatásainkban egyre gyakrabban bukkan elő jelenségként ez a hiábavalóság. Ezért gondolom, hogy az anyanyelvi, kulturális, nemzetiségi önazonosságtudat megőrzésének ez a szempont is nagyon szerves eleme, megérdemli a határozott és különböző szintű-rangú odafigyelést. Már „csupán” azért is, hiszen napjainkban Szlovákiában már nincs homogén magyarlakta terület; ez pedig - az ingadozók tagadhatatlanul növekvő számát tekintve - mind a tömbterületeken, mind a szórványvidékeken a jövőben tovább gyengítheti a ma még ott élő magyarok részarányát. Tömören szólva miként jellemezhetők az ingadozók? Egyrészt vannak azok, akik a tömbterületeken jobbára hátrányosnak érzik, hogy ők magyarok. A szórványvidékeken élő ingadozókra viszont az ajel- lemző, hogy számukra közömbös a nemzetiségi hovatartozásuk. Pusztán ebből a két szemszögből kiindulva azt gondolom, hogy a szórványvidékeken élő bizonytalankodókkal mégiscsak valami módon tudatosít- tatni kellene, mennyire nem mindegy, ki milyen nemzetiségű, s egyben megértetni velük, hogy ez miért fontos, sőt, az ő esetükben miért duplán az. A tömbterületek ingadozóival pedig azt lenne jó tisztázni, hogy ha vállalják a magyar nemzetiségüket, az nem hátrány, és nem is veszély. Akik feladják a magyarságukat, ők ezt előnyöket remélve teszik? Nem is csekély számban találni ilyen embereket. Viszont akik magyarokként már a gyermekeiket igyekeznek a szlovák identitás irányába terelni, azok úgy vélik, hogy a csemetéjüknek könnyebb, főként jobb sorsa lesz. Szociológusként ugyan nem arra vagyok hivatott, hogy értékeljem őket; de épp a kutatásaink bizonyítják: amennyiben egy magyar családból valakit szlovák iskolába íratnak, az már az identitásvesztés első állomása. Ráadásul semmi sem garantálja, hogy ez a gyerkőc majd gyors karriert építve fog érvényesülni. Az arányokat tekintve sok a nemzetiségváltáshoz közel álló honi magyar? Szlovákiában, a kisebbségi közösségek viszonylatában, természetesen zömében a szilárd identitású magyarok vannak többségben, őket az úgynevezett köztes identitásúak követik, ahogy ténynek tény az is, hogy vannak bizony a semmilyen identitástípusba be nem sorolhatók, náluk helyzete válogatja, éppenséggel milyen nemzetiségűnek mondják magukat. Rontja a nemzetiségvállalási kiállásunkat, hogy a meglévő kisebbségi jogainkkal sem élünk kellő mértékben, kellő társadalmi tekintéllyel? Méghozzá számos tekintetben. Mert közhelynek számít ugyan, de mindenképp igaz, hogy nyelvében él a nemzet. Az anyanyelvhasználat részint feltétele, részint fokmérője is a nemzeti önazonosságtudat fejlesztésének. Ezzel szemben az adataink, sajnos, mind a nyilvános, mind a családi körben tapasztalható anyanyelvhasználat csökkenését jelzik, noha azt semminemű törvény vagy egyéb külső tényező nem tiltja. Nyilván a kérdés hipotetikus, mégis fölteszem: szlovákiai magyarként joggal várom el, hogy, mondjuk, egy népszámlálás előtt megszólaljon az államfő, s mindenkit arra biztasson: ki-ki szabadon, gerincesen, őszintén vallja meg a nemzetiségét? Őszintén szólva, nem hiszem, hogy ez a perdöntő, a végeredmény nem ezen múlik, bár gesztusnak szép lenne. Ami viszont igazán lényeges, .hogy aki szlovákiai magyar, az legyen hű önmagához, az anyanyelvéhez és a legutóbbi nép- számláláson még félmilliós közösségünkhöz.
