Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)

2011-04-16 / 89. szám, szombat

2011. ÁPRILIS

A MAGYAR KOALÍCIÓ PÁRTJÁNAK KÖZLÖNYE

/gH| -HÍRVIVŐ

Miért kell az MKP,

az egységes magyar párt?

A rendszerváltást követően mi, szlovákiai magyarok képesek voltunk nem csupán a kultúrában, de a politikában is megszerveződni. Cseh- Szlovákia kettészakadása és az önálló szlovák állam megalakulása után világossá vált, hogy a három politikai pártra osztott szlovákiai magyarság képtelen érvényesíteni érdekeit a társadalmi átalakulásban, a gazdaságban, a kultúrában, valamint a kisebbségi jogok területén.

Az új szlovák állam első köztársasági elnöke és hivatala például csak hosszú idő és vajúdás után találta elérkezettnek az időt, hogy szembenézzen az országban addigra ügyesen manipulált kisebbségek követeléseivel. A magyarok közti politikai csatározások ismeretében a hatalom arra nem volt felkészülve, hogy a három magyar politikai párt és a Csemadok közösen léphet fel. Amikor ez megtörtént, sóbálvánnyá változtak. Minden addigi nézettel és elképzeléssel szemben ez a találkozó volt az első fényes bizonyítéka annak, hogy a szlovákiai magyarság ereje az egységében, a közös fellépésében van. Az általunk feltett 27 kérdésre, javaslatra az ülés megszakítása volt a válasz, de egy óra gondolkodás után sem voltak képesek felvetéseinkre

reagálni. A hatalom annyira megriadt ettől az egységes fellépéstől, hogy az ülést elnapolták, és minden ígéret ellenére soha sem folytatták.

Egyes politikusainknak bármennyire nehéz volt is elfogadni a tényeket (akárcsak ma), a reálisan gondolkodó szlovákiai magyar vezetők számára egyre nyilvánvalóbbá vált a közös politikai fellépés szükségessége. Ez először az Együttélés és a Magyar Keresztény Demokrata Mozgalom koalíciójához, majd a Magyar Koalíció Pártja megalakulásához vezetett.

Etuszonegy évvel a rendszerváltás megkezdése, másfél évtizeddel a Magyar Koalíció Pártja megalakulása és két kormányzati ciklusa után nem hagyhatjuk magunkat még egyszer félrevezetni. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a választópolgárok számára is világossá váljon a szlovákiai magyarság egységes fellépésének szükségessége.

A megoldatlan kérdések, a többségnek a kisebbségekhez, többek közt hozzánk, magyarokhoz fűződő viszonya, az ún. magyar kérdés (nyelvhasználat, kulturális és oktatási önigazgatás, kettős állampolgárság) nem függhet örökké a történelem eltérő értelmezésétől, s a mindenkori magyarországi politikától. Mi, mint az ország adófizető állampolgárai, legnagyobb létszámú kisebbségi közössége, mely politikailag is képes megszervezni magát, nem mondhatunk le a demokratikus társadalomban minket megillető jogokról. A kormánykoalíciókban való részvételünk szempontjából nem mindegy, hogy hét vagy húsz ember képviseli-e régiónkat és a szlovákiai kisebbségek politikai, társadalmi és gazdasági érdekeit. A kormány és a parlament döntéseinek befolyásolása csak akkor lehetséges, ha részvételünknek megfelelő súlya van.

Az MKP, mely az Európai Néppárt pártcsaládjához tartozik, az elmúlt években nem elhanyagolható potenciáljával bizonyította, hogy képes befolyásolni a szlovákiai történéseket. Mi, az MKP által képviselt szlovákiai magyarok voltunk az EU és az euro-atlanti integráció legerőteljesebb támogatói Szlovákiában. Közismert, hogy az MKP Szlovákia demokratizálódási folyamata kulcskérdéseinek rendezése során egyértelműen pozitív és aktív magatartást tanúsított, s hogy az MKP volt az elmúlt másfél évtizedben az ország legmegbízhatóbb politikai ereje. Minden híreszteléssel ellentétben mi, magyarok voltunk s vagyunk a leginkább érdekeltek a Magyarország és Szlovákia közötti jószomszédi viszony létrehozásában. Azok az 'álszent' politikusok, akiknek nem számít, hogy az ország EU-s képviselőjének vagy egyik államtitkárának kettős állampolgársága van, azért szeretnék, hogy feladjuk szlovák állampolgárságunkat, hogy súlyunk csökkenjen, és kevesebb magyarnak legyen választójoga az országban.

Az MKP-nak nagy a felelőssége. Nem csupán felvázolnia kell a jövőképet, elképzeléseinket, céljainkat az elkövetkező évtizedekre, hanem mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a magyar választópolgárok meg is értsék: az emberi és kisebbségi jogok szintjének emelésére, az ezeket garantáló törvények és intézmények hatékonyságának és a törvényi garanciák körének bővítésére (mint volt pl. a Selye János Egyetem parlamenti elfogadása) csak akkor fog sor kerülni, ha egységes, erős érdekérvényesítésre tudunk támaszkodni.

Az MKP ma az egyedüli olyan politikai formáció, mely ezt a feladatot képes betölteni.

BAUER GYŐZŐ akadémikus

C. 0 KC

Modern világunkban gyakorta tanúi lehetünk annak az igyekezetnek, amely arra irányul, hogy mindent, ami régi, elavultnak, ósdinak, maradinak állítson be. A fogyasztói társadalomban szédületes sebességgel változik a kínálat - a fogyasztó pedig kénytelen megvásárolni az újabb és újabb termékeket, ha lépést akar tartani a „haladással". Mert megdönthetetlen elv a mai ember számára, hogy: „A haladás valami önmagában jó dolog." Ezt a „megdönthetetlen" elvet bírálva tette fel a kérdést dr. Bolberitz Pál, egykori professzorom: De mindegy az is, hogy milyen a haladás iránya? Mert lehet negatív és pozitív irányba is haladni.

Az ún. „felvilágosult" gondolkodás szerint az emberiség a fejlődés útján pozitív irányba halad. Eszerint minél tovább fejlődik az emberiség, a világ annál szebb, jobb és igazabb lesz körülötte. A középkor sötétségét felváltja az emberi értelem és tudomány ragyogó világossága... Pedig ha körülnézünk a mi „fejlett" korunkban, akkor a Prédikátorral együtt megállapíthatjuk: „Semmi sem új a nap alatt."(Préd 1,10)

A kommunista diktatúra éveiben megtapasztalhattuk, hogy „új embert" kívántak formálni belőlünk: Isten nélkül élő „emberfeletti" embert. Ki is adták a jelszót: „A múltat végképp eltörölni!" Ennek jegyében meg is indult a pusztítás: a vallást, az Isten-hitet gyökerestül akarták kigyomlálni az emberekből, a nemzeti érzést elfojtották az internacionalizmussal.

De is sokan szeretnék az ún. „demokratikus" rendszerben, ha nemzeti múltunk emlékei a feledés ködébe vesznének. Újra és újra be akarnak minket olvasztani az idegen közegbe, el akarják venni iskoláinkat, be akarják tiltani a magyar szót, fondorlatosán feldarabolnak közigazgatásilag, majd még durvábban szétszakítják és különböző idegen egyházmegyékbe szórják szét katolikus közösségünket, 21 évnyi Komáromi Imanapon előadott kérés és ima, sok ezernyi aláírás után sem adnak 400 ezer magyar katolikusnak magyar főpásztort és magyar egyházmegyét. Ma olyan időket éíünk, amikor a szlovák közéleti szereplők döntő hányada nyíltan felvállalja Beneš örökségét, s újabb jogtalanságot kívánnak elkövetni - újra meg akarják fosztani az identitásukat felvállaló magyarokat állam- polgárságuktól. A nemzeti uszítás nagymesterei hol szocialista, hol keresztény színekben készülnek az újabb jogfosztásra, üldöztetéssel és büntetéssel fenyegetik a felvidéki magyarokat.

Elszomorító, hogy sorainkban is akadnak olyanok, akik nemzeti identitásunk gyengítésén munkálkodnak.

Azt hirdetik: mindegy, milyen a nemzetiséged, mindegy, milyen iskolába járatod a gyermekedet, mindegy, érted-e, amikor a pap magyarul alig makogva vagy teljesen idegen nyelven hirdeti neked az Úr igéjét. Sokszor nem a külső ellenség fenyeget bennünket a leginkább, hanem az önfeladás, az idegen eszméknek és hatalmaknak önként való be- hódolás hajlama rágja alattomos féregként nemzetünk testét. Feladatunk a „haladás és fejlődés" modern korában sem könnyebb, mint egykor a történelem viharai közepette: nem kell igazodnunk mindenáron a divatos, ám gyorsan letűnő szellemi áramlatokhoz és a világ hatalmasainak pillanatnyi szeszélyeihez, hanem meg kell maradnunk azon az úton, amelyet Szent István és nemzetünk szentjei kijelöltek a számunkra! Bátran követeljük mindazt, ami természetes: minden felvidéki magyar nyíltan vállalhassa nemzetiségét, használhassa anyanyelvét, ismerhesse meg saját kultúráját és történelmét, imádkozhasson a templomban magyarul, és magyar paptól, magyar püspöktől hallhassa az Isten szavát.

Véssük a szívünkbe Esterházy Jánosnak, a magyarság mártírjának üzenetét: „Két kincsünk van: magyarságunk és kereszténységünk, ápoljuk, őrizzük meg ezt az egyetlen pozitív értéket, amelyet senki el sem vehet, és amelynek varázslatos ereje átsegít a legnagyobb megpróbáltatásokon."

ThDr. Karaffa János PhD

Az összefogás létérdek

Elsős elemista voltam, a magyar iskolában, akkor még nem volt divatban a magyar tannyelvű jelző használata, amikor egy reggel édesanyám fölém hajolva azt mondta, édes fiam, csak aludj tovább, nem kell iskolába menni, mert elvitték a tanítót. Kik vitték el, miért, hová, mikor jön vissza kérdéseimre a válasz csak annyi volt, ha majd felnősz, talán megérted. A hontalanság évei, a kitelepítések, ismeretlen nyelven beszélő tanítónő pálcája, megannyi felemelt pálca a mai napig itt lebeg felettünk. A szlovákiai magyarok ezrei, tízezrei, sőt százezrei küzdöttek, harcoltak magyarságukért. Magyar iskoláink újraindulása idején élmény volt tapasztalni azt az összefogást, ahogyan a magyarok ráéreztek arra, hogy mit kell tenni. Magyar iskoláink rövid időn belül megteltek fiataljainkkal.

Amikor iskoláink létét újból a szlovák nacionalista gyűlölet fenyegette, egy emberként tudtunk kiállni védelmükben. A Csemadok által nyújtott lehetőséggel élve a magyar közösség évtizedeken keresztül összefogva cselekedett kultúránk, anyanyelvűnk, hagyományaink, magyar közösségi életünk védelmében, ápolásában. Az összefogás, a küzdelem magyar közösségi létünkért tele van az egyéni és a közösségi helytállás példáival. Hogy a történelem ne mondhassa ki, a sok nemes küzdés fölösleges volt, tovább kell folytatni magyar közösségünk önépítését.

A nemzeti közösségek létének, megmaradásának vannak axiómái, amelyek olyan igazságok, amelyekben nem lehet kompromisszumokat kötni. Ezek ismertek a szakirodalomból, de a gyakorlati életből is. Ahol ezen axiómák alapján szerveződik egy nemzeti közösség élete, ott nem alacsonyabb az átlagéletkor, ott nem magasabb a munkanélküliség, ott nem fogy a közösség, ott nem alacsonyabb az iskolázottsági szint, ott autonóm módon szervezi meg a kisebbségi közösség is társadalmi és gazdasági életét. Igen, az egyik ilyen axióma az autonómia, az autonómiára való jog és annak megadása, ha a közösségi nemzetrész erre igényt tart.

Az axiómák kimondásáról, igényéről, megvalósítási szándékáról időlegesen sem szabad lemondani arra hivatkozva, hogy erre még nem érett meg a helyzet, erre a szlovákság még nem készült fel. Ez magyar közösségünk létérdekének elárulását jelenti. Az a politikum, amely ezt teszi a hatalom által nyújtott gazdasági és egyéb előnyök érdekében, nem méltó nemzeti közösségünk képviseletére.

Az, hogy magyar közösségünk tagjai, csoportjai más és más politológiai teóriák mentén gondolkodnak, szervezik életüket vagy választják ki politikai megbízottjaikat, a demokrácia velejárója. Ha azonban egy nemzeti közösség számban nem oly nagy, hogy effektiven több politikai képviseletet el tudjon tartani, ott a közösség és a politikum számára is külön hangsúlyt kap az összefogás. Egy szép példája a politikai összefogásnak az 1994- 1998 közötti szlovákiai magyar politizálás, akkor közösségünk is összefogva vállalta a barikádokat jogaink, magyarságunk érdekében. Számomra az elmúlt két év legfájóbb tanulsága erkölcsi jellegű. Az eddig összefogást hangoztatók úgy adták fel ezt az elvet, hogy felégették maguk mögött az összefogás minden lehetséges útját.

Én remélem, hogy a szlovákiai magyar nemzeti közösség még meg fogja mutatni, hogy össze tud fogni a létaxiómáira támaszkodó politizálás támogatásában.

LÁSZLÓ BÉLA professzor, egyetemi oktató