Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)
2011-04-12 / 85. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 12. Keddi faggató 23 Gombos Ilona: Szembe kell nézni a valósággal. Hogy kezdek feledésbe merülni, és a szereposztásoknál már nem én jutok a rendezők eszébe... A színészet megszállottság nélkül mit sem ér (Somogyi Tibor felvétele Hogy élő legenda lenne, tagadja. Sokallja, mert túl kitüntetőnek érzi. Pedig az. 1952-től napjainkig a pozsonyi Állami Faluszín- háztól a komáromi Magyar Területi Színházon át a kassai Thália Színházig, amelynek alapító tagja, a szlovákiai magyar hivatásos színjátszás mindhárom társulata fő- és címszerepek tucatjaibanjegyr zi a nevét. Ő az a színésztípus, akinek emberi gazdagsága a tehetségében és szerénységében mérhető. MIKLÓSI PÉTER Személyesen a múlt század hatvanas éveinek derekától ismerem. Számomra számos szerepben bizonyította: olyasmit tud, amit nemcsak én csodálok. Mára már mélyebb a hangja, gyülekező redői jellegzetesen „gombosilusak”, és teljességgel vállalhatók. S ha néha aprókat kacag, akkor éppolyan oldottan, felkavaróan teszi, mint Continét alakítva nevetett felengedetten a Kinek üt a torony/óra/? című színműben - kis híján negyven esztendővel ezelőtt... Művésznő, vannak ünnepek az életében? Természetesen, ahogy mindenki életében. Melyik a legkedvesebb? Nincs ilyen. Lehet akár egy szürke hétköznap is ünnep? Igen. Mindegyik kedves, amelyiket nem veszi körül álszeretet. Csakhogy a napok egymásutánja néha bedarál bennünket. Viszont az idei április tizediké kivételezett apropó: Gombos Ilu 75 éves! Ez tényleg kivételes alkalom, ami nyilván akaratlanul is nyomot hagy az ember lelkében. Örülni kell neki, nem pusztán megszokni. Megszokni? Mi az, ami Gombos Ilonát, hetvenöt évesen, megszokásra kárhoztatja? Hogy szembe kell nézni a valósággal. Hogy kezdek feledésbe merülni, és a szereposztásoknál már nem én jutok a rendezők eszébe. Vagy a dramaturgokéba, ha darabot választanak. Hiányzik a színpad? Hazudnék, ha tagadnám. Próbálom nem elhinni, de a szívem mélyén mégis úgy érzem, hogy pár éve, a Komáromban színre került Forgószínpad volt az én utolsó játék- lehetőségem. Pedig egy színész akkor él, ha játszik! Az az örömjáték tényleg olyan jólesett? Nagyon. A színészet csodálatos hivatás, engem mindig átsegített a gondokon. Legbelül- ről élhetők át azok a helyzetek, amelyeket az ember a valóságban is átélt már. A Forgószínpadban is csak hagyni kellett, hogy rám zuhanjon a szituáció, és abból máris jött a szöveg. Egy születésnapi beszélgetés legyen őszinte, s ha lehet, kissé kitárulkozó. Akadt-e hát olyan pillanat, amikor Gombos Ilu torkig volt a színházzal, a színészettel, netán el is vágyódott a színpadtól? A színháztól, a színpadtól sohasem. Esetleg a társulattól. Érezte magát kedvesze- gettnekis? Komáromban két ilyen időszakom volt. Először a hatvanas évek legelején, amikor az Állami Faluszínház megszűntével annak magyar együttesét átirányították az akkori Magyar Területi Színházba, ahol páran dafkeból, önmagukat többnek tartva, eleinte lekezeltek bennünket. Volt, akivel később is még idegenként bántak, az illető hiába hozott össze akár több jó alakítást, nem siettek gratulálni neki. Másodszor viszont akkor lett néhányunk- kal szemben fagyos a légkör, amikor elhatároztuk, hogy színházalapítókként megyünk Kassára, ott létrejön a Thália. Abban az ellenszenves hangulatban voltam úgy, hogy most már mindegy, akkor és abból a közösségből ki kell lépni. így érezte a férjem, Lengyel Feri is, úgyhogy Várady Bélával, V. Szabó Rózsival, Gyurkovics Mihállyal, Csendes Lászlóval, Beke Sándorral, Kovács Józseffel 1969 januárjában kiváltunk a komáromi társulatból, hogy a művészi pályájukat kezdő fiatalokkal valami egészen újba vágjuk fejszénket. A barátságtalanná vált kedélyek dacára nehéz döntés volt? Inkább kockázatos. A bizonytalanba indultunk, bármennyire is szép egy új színházat teremtő gondolat. Aztán Kassán hamarosan tényleg szembesültünk azzal, hogy csak mennyi küzdelem, menynyi színészi és magánemberi reménykedés árán maradhatott fenn a Thália. Nyilván különbözött az egykori komáromi, majd a későbbi kassai újrakezdés. A komáromi számomra fordulatosabb, a kassai izgalmasabb volt. Ugyanis annak idején alighogy átkerültünk a MATESZ-hoz, én terhes lettem, az első gyermekünket vártam. Amikor viszont újra játszhattam, dupla szerencsém is volt. Részint mert egy időre Mačuga Gizella lett a komáromi társulat dramaturgja, aki fantáziát látott bennem, s jó szerepeket talált nekem. Részint pedig éppen akkoriban segítette kitűnő rendezőként a színházat Viktor Lukáč; s őnála minden darabban játszottam. Lényegében tőle tanultam meg, mi fán terem a színpad, mit szabad ott csinálni, és mi az, ami tilos. Eszerint korábban azért csak-csak előfordulhatott, hogy kereste önmagát a színpadon. Ilyenkor sohasem érezte pocsék döntésnek, hogy már fiatalon, tizenévesen fölcsapott színésznőnek? Vagy nem kívánkozott más pályára? Nem. Viszont egy életre megtanultam, hogy a színészet megszállottság nélkül mit sem ér. És távolról sem mindig velejárója a hírnév meg a ragyogás. Megszívlelendő szavak, de azért joggal gondolom, hogy a gömöri Pálfalván - ahová gyerekkorában költöztek a magyarországi Sajóbesenyő- ről -, azért mégsem lehetett napi beszédtéma a színház; amitől Gombos Iluka csillapíthatatlan vágyat érzett a vándorszínészet iránt! A dolog valóban kissé másként esett. Sajóbesenyőről talán elég annyi, hogy a háborúban a falu határában az oroszok rálőttek anyámra, aki hamarosan meg is halt. Apám második házassága után, a családi béke érdekében, áttelepültünk Pálfalvára. Ez azért sorsdöntő a pályafutásomban, mert egyszer a szomszéd községben, Jánosiban az Állami Faluszínház magyar truppja játszott, s mi családostul átruccantunk az előadásra. Engem az annyira magával ragadott, hogy nemcsak a darabot néztem talán még a lélegzetemet is visszafojtva, hanem napokig foglya maradtam ennek az élménynek. Olyasmit láthattam, ami egyszerűen lenyűgözött. Lelke rajta, aki nem hiszi, de ennek a réges-régi színházi estnek egy-két képét mindmáig magam előtt látom; főleg Kis Mária és Kis Lajos jeleneteire emlékszem élénken... Ez valahogy ősszel történt, amikor pedig a következő tavaszon felvételt hirdettek, a Rimaszombat környéki amatőr színjátszás akkori lelke, Drobka Géza bácsi engem elliferált a tehetségvizsgára. így lettem egyik hétről a másikra színésznő; méghozzá úgy, hogy Németh Violával és Nádasdy Károllyal rögvest lehetőséget is kaptunk pont a Jánosiban látott Arbu- zov-darab felújított szereposztásában. Ahogy az sem titok, hogy házasságomat szintén a „falujárónak” köszönhetem, hiszen itt találtunk egymásra Lengyel Ferenccel. Nyilván érdemtelenül, de valóban keveset beszélünk, így keveset is tudunk a hajdani Állami Faluszínház magyar együtteséről. Ön szerint miért? Mert az utókor mindig hálátlan, noha az a kis létszámú gárda a szlovákiai magyar profi színház- és kultúrtörténet szerves része! A Magyar Területi Színház alapjai részben szintén itt keresendők, elvégre amikor 1952 áprilisában a Faluszín- házhoz kerültem, akkor már tudtuk, hogy Komáromban hónapokon belül létrejön a Magyar Területi Színház, ahová a „falujáró” magyar tagozata is ad majd színészeket. Később nagy volt a konkurencia e két színtársulat között? A jogfosztottság éveit követő időszakban, amikor a nagy nyilvánosság előtt újra szabad volt a magyar szó, mindkét együttesnek szép számban jutott közönség, jobbára táblás házak előtt játszottunk. Napjainkban már-már meseszerűnek tűnik, de a Faluszínház még Ig- lón meg Dobsinán is játszott magyarul, s az emberek vasárnapi, templomi ünneplőben ültek a nézőtéren. Az évek során más színházhoz sohasem hívták? Emlékszem, egy alkalommal Beke Sándor mondta Önről, hogy Magyarországon akár húsz film főszerepét kapta volna! Talán igaz. És Nyitrára is hívtak, az ottani szlovák színházhoz. De Lengyel Ferivel egyetértettünk abban, hogy nekünk itt és magyar színházat kell csinálnunk. Még ha fárasztóbb körülmények között is. Ha olykor-olykor körbepillantott, gyakran kellett az ajkába harapnia? Eléggé meggondolatlan voltam, ezért sok mindent ki is mondtam. Aligha lehetett makulátlanul népszerű... Valóban adódott ez-az. Akadt például egy emlékezetes konfliktusom Fazekas Imrével, aki hol pártelnök, hol szakszervezeti elnök volt, szóval örökösen talált magának funkciót. És szerette, ha tartanak tőle. Már egy főpróbahéten történt, hogy megkértem, várjon a végszóig, ne másszon folyton a szövegembe. Erre megsértődött, és jó kis szóváltás kerekedett közöttünk. Pillanatok alatt félbeszakadt a próba, a többség félrehúzódott, ő meg csak pattogott, hogy mit képzelek magamról? Mondtam, semmit; viszont jegyezze meg magának, hogy ugyanolyan színésze vagyok a színháznak, mint ő, esetleg jobb... Aki ott maradt a közelben, azt várta, hogy a Dagi, mert így becéztük őt, most fog ölni. De nem, e perctől kezdve nagyon tisztelt, sőt, megvédett, ha bárki piszkálódott velem szemben. Szabad rákérdeznem: csak rebellisnek vagy egyenesen hárpiának tartották? Annak talán nem. Arra viszont figyelmeztettek, jegyezzem meg, hogy megbízhatatlan teremtésként én soha semmilyen kitüntetést nem kapok. Megvontam a vállam, és elfordultam, mondván, ha azt azért adják, hogy az ember gazsulál- jon valakinek, esetleg kínjában is mosolyogjon, akkor nekem az olyan pleesni nem kell. Szerepeiben gyakran tudott párhuzamot vonni a figura habitusa és saját életének mozzanatai között? Tudatosan sohasem kerestem efféle azonosságokat. Vagy azonnal jött valami sugallat, és szinte már az első olvasópróbákon tudtam, hogyan fogom eljátszani, vagy majdnem az utolsó napokig sem tudtam ráérezni a figurára. Ilyenkor jobbára a kosztümös próbák alatt lett enyém az adott szerep, helyrerakódott mindaz, amivel hetekig nem tudtam mit kezdeni... Pályafutásának meghatározó emléke, kiugró sikere a Bethlen Kata volt még 1981-ben. Ma is ugyanúgy adná elő ezt a monodrámát? Kívánalmakkal nem szoktam csalódásokat okozni magamnak, de ha már szóba jött, a válaszom: igen. Mert az igazmondásról szól. Bethlen Kata is „csupán” az igazat mondta, amihez csak akaratra volt szüksége, egyéb semmire. Attól a darabtól emberileg is rengeteget kaptam. Szlovákiai magyarként valahol a létünk esélyeit éreztem ki belőle. Hogy miként tudunk, tudnánk talpon maradni; hogy egymás között sem szabad hagynunk kijátszani magunkat. Hogy a holnapi meglétünk nem a ma izgágán ágálok hangoskodó mellvere- getésén, hanem azon múlik, megmaradunk-e azoknak, akiknek születtünk, és például egy népszámláláson is vállaljuk-e magyarságunkat. Felmutatva ezzel: igen, mi is itt vagyunk; igenis, lehet magyarnak lenni Szlovákiában, mindössze akarni kell. Árva Bethlen Kata szavainak is ez az üzenete. És az, hogy higgadt érveléssel az igazság is rendre kimondható. Ezért, pontosabban ezért is kellene Kocsis Imre remek drámáját újra műsorra tűzni, és zsinórban játékrenden tartva sok- sokhelyen eljátszani. Úgy tudni, Ön szerepet sohasem adott vissza. Nincs kedve szerepet kérni? Egyszer megtettem, már a nyugdíjazásom után. A Thália akkori művészeti vezetője azt felelte: elég baja van a státusban álló színészekkel. Akkor megfogadtam, hogy ilyen ügyben soha többé nem nyúlok a telefonért. Megsértődött? Évtizedek munkája után fölöslegesnek éreztem magam. Annyira megalázó volt, mintha olyasmit kértem volna, ami nekem eleve nem járhat. Szokott álmodni a színházzal? Ritkán. Ám ha mégis, újra meg újra azt, hogy lekésem a jelenetemet. Kínos egy érzés, mondhatom. De mert évek óta nem hívnak új szerepre, ez legalább nem történhet meg velem a valóságban... Mi maradjon meg Önről az utókorra? Ezt tőlem kérdezi?
