Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)

2011-04-12 / 85. szám, kedd

12

Szín folk

ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 12. www.ujszo.com

termeit sem, melyekben 1843 farsangján - mint nemzeti tánc - korábban sosem látott sikereket aratott. Közkedveltségét talán a legszebben és legérzékletesebben az a tudósítás mutatja, mely egy a fiatal mágnás hölgyek és urak által adott táncvigalmat ír le. A beszámoló szerint Pozsony nem emlékezhetik oly ünnepélyes és mégis barátságos diadalnapra, mint ez volt. És valóban el is hihetjük a Hírnök tudósítójának, ahogyan a táncokról szóló sorait olvassuk: „Szívemelő látvány voltak a lelkesült körtán- czosok virító koszorúi a már némi hervadásnak induló külföldi tánczfüzérek közepette; meglepő volt látni, milly bájt és kellemet kölcsönöznek hölgyeink a sok ideig magára hagyatott, s e miatt elvadult férfias magyar táncznak, mintha e vigalom lett volna városunkban mennyeg- zői ünnepe!"

A Körtánc diadalmenete mégsem tartott tovább pár évnél, 1844 farsangján ugyanis egy másik tánc tűnt fel legalább akkora port kavarva Pozsony báltermeiben: a szabadon járt, minden szabályozottság nélkül táncolt néptánc, a csárdás. Az áttörés éve minden bizonnyal nem véletlen, és valószínűleg jó úton járunk, ha annak hátterét a történelmi eseményekben keressük. így a csárdás 1844-ben bekövetkező népszerűsége egyben az oly jelentős ezévi országgyűlés „velejárójának” tekinthető, ami- koris a magyar nyelv hivatalossá tétele mellett követeink megpróbálták egyben a magyar táncot is „hivatalossá”, legalábbis otthonossá tenni a tánctermekben. Mindehhez azonban a szabályokhoz kötött, francia négyes mintájára készült Körtánc már nem mutatkozott megfelelőnek. A magyar nemzet - legalábbis a korban vélt és vágyott - karakterét megmutató, annak szabadság- szeretetét, ősi múltját, méltóságteljes, komoly és ugyanakkor játékos jellemét hirdető csárdás azonban tökéletesen egybevágott a kor reformtörekvéseivel.

Természetesen a csárdás nem Pozsonyban született, és nem is 1844-ben, hisz az említett friss magyar, három a tánc és egyéb neveken már korábban is találkozhattunk feltehetően a csárdásnak megfelelő táncokkal. A csárdás kifejezés is létezett korábban, megjelent például már a 30-as években Rózsavölgyi Márk zeneművei kapcsán is. Az viszont bizonyos, hogy a tánc és a név együttes elterjedésében és a báltermekben kirobbanó népszerűségében nagy szerepe volt az ország figyelmének központjában álló „országgyűlési táncvigalmaknak”. Mindezeket igen szemléletesen igazolják az 1844-es báli beszámolók egyes sorai is, melyék - az előzőekkel szemben - már a csárdás kifejezést használják, de ugyanakkor még szükségesnek tartják a szó magyarázatát is. Az egyik fényes követbálról például a következőket olvashatjuk: „Az eljárt tánczok’ nemei között, sajátsága miatt, említésre méltó különösen a’ csárdás vagy más néven nép- táncz...”, s egy következő országgyűlési ifjúság által adott táncvigalomról megintcsak így

szól a beszámoló: „A bált egy »fris magyar«, vagy mint nálunk igen helyesen elnevezék, »csárdás« nyitá meg...”. Érdekes, hogy az ilyesféle „névmagyarázó” sorok az 1845-ös évtől szinte eltűnnek, és - bár esetenként előfordulnak még a korábbi elnevezések is - a beszámolók a legtöbb esetben már csak csárdásnak nevezik a tánctermekben tomboló új táncot.

Az idézett sorok azonban nemcsak azt mutatják, hogy ezidőtájt a csárdás elnevezés még friss, még magyarázatra szorul, de ugyanakkor mindezekből arra is fény derül, hogy mit is értettek alatta: ez lényegét tekintve ugyanaz a tánc, amit más néven néptáncnak neveznek. Hogy ezúttal már valóban nem táncmester által szerkesztett Körtánc típusú népies műtáncról volt szó, hanem pusztán a táncos hangulata és vérmérséklete által vezérelt improvizatív táncról, azt legszebben talán a következő, pozsonyi követbál kapcsán megjelenő beszámoló igazolja, mely a csárdás táncot jellemzi: ,ßzt lehet igazán a’ magyar kedélyt legjobban kifejező nemzeti táncznak nevezni; ’s ez épen és ugyanaz, mellyet vasárnaponként az utolsó falusi csárdában is megláthatni, pórleányok által tánczolni. Ez igazán a’ szabad- járatú, fesztelen ’s az ember’ tagjait rendszeres, kimért állásba nem szedő táncz; úgy izogmo- zog benne az ember, a’ mint kedve tartja; ’s egy húzómban kiforgathat egy tuczat leányt is; tehát a’mi még legkedvezőbb oldala, nem is fárasztó, ’s épen ezért méltó, hogy az előkelő tánczok’ nemei közé soroztassék.” Mindenesetre természetesen azt sejthetjük, hogy úrhölgyeink a fényesen feldíszített báltermekben bizonyára nem teljesen „azt” a csárdást táncolták, amit a parasztlányok a csárdában, hanem ennek finomított változatát. Erre utalhat a részlet utolsó sora is, mely külön kiemeli a tánc nem fárasztó voltát, ami az egyik előfeltétele volt annak, hogy az az előkelő társasági táncok közé soroltassák. A korabeli báli csárdás néptánc voltát igazolják továbbá az olyan sorok is, melyek szerint e táncra még az idősbek nehéz lábai is megkönnyebbülvén, vidám kedvökben a hemzs- gő vigadók közé tapssal s lábütésekkel vegyültek, vagy amelyek alapján az eljárt csárdás olyan tánc volt, mellyben nemcsak a fiatal könnyű ifjúság, de az éle- medettebbek is kitűnő hévvel vettek részt.

Ha azonban „néptáncot” járt a közönség a báltermekben,

akkor ahhoz megfelelő zene is kellett. A csárdás áttörésének így fontos hozadéka ill. feltétele volt a magyaros hangvételű zenét játszó zenekarok szerződtetése. A friss magyarhoz, vagy új nevén csárdáshoz ugyanis már sokszor nem tudtak megfelelő zenekíséretet biztosítani a kottán nevelkedett hivatásos zenekarok. Ha meg is próbálkoztak olykor egy-egy bálban a csárdás kíséretével, nem volt benne sok köszönet. Nem véletlenül sóhajt fel panaszosan egyik írásában Vahot Imre, hogy amit úri embereink csárdásként a német zenészek jellemtelen hangicsálása mellett táncolnak, abban a magyar köznép bizonyára nem ismerne saját táncára. És így történhetett az is, hogy amikor a Pozsonyban oly kedvelt Fitos Sándor táncművész a városban tartott előadást, repertoárjából éppen a friss magyart ki kellett hagynia, mivel a kísérő zenekar nem tudott hozzá megfelelő zenét játszani.

Pozsonyban cigányzenekarok már a csárdás megjelenése előtte is jártak, közismert például a híres Bihari János bandájának játéka az 1825-ös koronázási ünnepségeken, az 1840-es években azonban ugrásszerűen megnőtt az igény a barna hangászseregek nemzeti érzelmű muzsikájára. Jól mutatja ezt az 1843-ban kezdődő országgyűlés megnyitójának leírása is, mely szerint a’ töméntelen czigánybandák, mintegy ostromba vevék Pozsonyt. És ezúttal már nem csak az ünnepségek színfoltjaként és nem is csupán a vendéglők szórakoztató zenészeiként kaptak helyet, de ugyanúgy megjelentek a legelőkelőbb báltermekben is. A bálrendezők ugyanis, hogy eleget tegyenek a különböző igényeknek, gyakran két zenekart is szerződtettek a táncalkalmakra. Egyet az idegen divattáncokhoz, ami a pozsonyi bálokat tekintve jelenthette a színház hivatásos zenészekből álló zenekarát vagy a városi katonazenekart is, és egy cigányzenekart a magyarokhoz. A Pálffy-palota termeiben tartott nagyszabású ellenzéki táncvigalom zenészeiről például így szól az ünnepélyes hangvételű beszámoló: „Mindkét karzat telve zenekarral. Egyikben a Sándorezred-banda magyar zsinorzattal; másikban

a pápai és lóczi czigányok egyesült kokárdákkal, dús egyenruhában.” Nem minden alkalommal volt azonban lehetőség cigányzenekar félfogadására, így gyakran megesett Pozsonyban az is, hogy ilyenkor a városi fúvószenekar volt kénytelen játszani magyart és idegent egyaránt. A Sándor-ezred zenészeinek így ugyancsak nem volt könnyű dolga. A velük szemben támasztott elvárások pedig egyre gyakrabban és erőteljesebben hangot kaptak a sajtóban is. Az Életképekben például a következőket olvashatjuk: „...a’ magyar ének, mint táncz, többé e’ honban nem idegen, és mint ez többé nemcsak a’ nép által járatik el úgy nemzeti dalainkat nemcsak a’ falu egyszerű lakója zengi el, hanem megnyíltak nekik a’fényes termek ajtajai is, ’s a’ bús magyar nóta ki fogja szorítani a’ szőnyeges termekből ď bitor trillákat. Tehát jogosan várhatjuk, hogy midőn a’ nemes ezred derék hangász- kara, jeles játékával műélvet szerez az őt méltányló közönségnek, meg ne felejtkezzék, hogy e’ közönség, mellynek - s’ az ég, melly alatt játszik - magyar. ” És a Sándor-ezred banda valóban igyekezett is megfelelni az elvárásoknak. Több báli tudósítás is beszámol arról, hogy a vendégsereg, amennyiben valóban csárdást akart táncolni, megtette azt cigányzenekar nélkül is. Egyik legszebb példája ennek az ösztönösen feltörő csárdás-igénynek az az 1845- ben a Vigadóban tartott jótékonysági farsangi gyulély, melyet a nyomorgó árvaiak megsegítésére rendezett a város. A Honderűben a táncokat ülető- en a következőket olvashatjuk: „Mintegy ezren gyűltünk össze, s a felváltva működött színházi és sándorezredbeliek jeles zenéje mellett csöndes társalgással töltők az estet, miglen tíz óra felé a csárdás’ hallattára poezis szállt lábainkba, s tánczoltunk, hogy meg ne haljanak Árvában. Üdves ellentét!” Hasonló sorokra akadhatunk a közismerten nemzeti érzelmű gróf Zay Károly magánbáljai kapcsán is: „A zene nem bírt ugyan az oberoni síp’ varázshatalmával, melly fűt fát mozgásba hozott, de mi a Sándor ezredbeliek’ trombitán fútt magyarjain is ép olly ügyesen s olly kedvvel jártuk el a csárdást” - írja a Honderű.

Bár az előzőek épp az ellenkezőjét igazolnák, a valósághoz az is hozzátartozik, hogy az oly jelentős 1844-es ország- gyűlés bezárta után ugyancsak nehéz volt Pozsonyban nemzeti színezetű bált rendezni. Bár a csárdás elő-előtör több alkalommal is, sőt olyan álarcosbálról is olvashatunk, melyen a’ csárdák táncza több ízben jellemző tűzzel lön eltombolva, az ügyvédek, joghallgatók, a líceumi tanulók báljai nemzeti tekintetben már ugyancsak elmaradnak az előző évben tartottakkal szemben. A beszámolók sokkal inkább a pozsonyiak megosztottságát mutatják. A nézeteltérések az „ellenzéki” csárdást ill. „kormánypárti” ke- ringőt követelők közt olykor valódi báltermi összacsapások- ká is fajultak: „A tovább folytatott mulatságnak reggel felé csárdás és keringőért küzdött zavar és ujongás vete véget, karmester és zenészek helyüket az érthetetlen lármában odahagyván”- írja a Hírnök egy vigadói álarcosbál kapcsán.

A feszültségek, ellentétek a forradalom évéhez közeledve pedig csak egyre fokozódtak. És ugyanakkor nőttek a pozsonyi táncvigalmakkal szemben - főként a fővárosi radikális körök által támasztott - elvárások is. Az 1848-as év farsangját megelőzően az ellenzéki Pesti Divatlapban egyenesen fenyegető hangvételű sorok jelentek meg a pozsonyi országgyűlési ifjúsághoz címezve: „Hisszük, reméljük és megvárjuk, hogy valamint a fővárosban bizonyos irányadó lelkes társulat, úgy Pozsonban is, ha nem más, tehát az országgyűlési ifjúság olly nemzeti tánczvigálmat adand, mellynek minden legkisebb része, főkép társalgási nyelve s öltözete, tisztán magyar leend. - Ha annyi lélek sincs az országgyűlési ifjúságban, hogy ezt megtegye, akkor inkább most mindjárt e szökőév kezdetén szökjék meg az ország tanácskozó helyeiről, s bújjék föld alá, melly felett nem volt képes a maga lábán megállani, járni és tánczolni.” Hogy mennyiben sikerült újainknak mindezen elvárásoknak megfelelni, arról kevés beszámoló szól, annyit azonban megtudhatunk, hogy ezéven is a’ csárdást egész hazafiui lelkesedéssel járják mindenfelé. A titkosrendőrségi jelentések ill. visszaemlékezések forrongó közhangulatról, összeesküvés-gyanús társalgási estélyekről, a jurátusok magyar táncokat kierőszakoló báltermi incidenseiről, az ellenzéki és konzervatív követek báltermi összetűzéseiről szólnak. Mindezeken nem is csodálkozhatunk, ha belegondolunk, hogy mindezek csupán pár héttel előzték meg a történelemből jól ismert márciusi eseményeket és az ezt követő szabadságharcot, amikoris a harcok már nem csupán a tárgyalóasztalok mellett és a báltermekben, hanem valódi csatatereken folytak.

A reformkornak vége lett, a szabadságharc elveszett, a küzdelem maga azonban - ahogyan ezt az utókor igazolta - mégsem volt hiábavaló. És méltán tölthet el jó érzéssel minket, hogy ebben a harcban, a kornak - mégha nem is az országgyűléseken tárgyalt, de a mindennapokat érintő - reformprogramjában ilyen komoly szerepet vállalva vettek részt Pozsony báltermei, bennük az oly nagy közkedveltséget szerzett szabályozott népies műtáncokkal ill. az azóta is nemzeti táncunknak tartott szabadjáratú csárdással.