Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)
2011-04-05 / 79. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 5. Keddi faggató 23 Vadkerty Katalin: A szlovákiai magyarságnak a hontalanság éveiben tanúsított belső ellenállása, annak teljes valójában, még feldolgozatlan Magunkat kellene vállalni gerincesebben (Somogyi Tibor felvétele' Egyáltalán nem ritka, hogy egy történész, életműve összegezéseként, tudományos igényű könyvtrilógiát tesz le az asztalra. Az viszont már igen, ha ezt „csak” a nyugdíjazása után teszi, méghozzá szlovákiai magyar viszonylatban. E hármaskönyv címei: A reszlova- kizáció; A deportálások; A belső telepítések és a lakosságcsere. MIKLÓSI PÉTER És szintúgy nem mindennapi dolog, hogy hölgy létére valaki 83 évesen naprakészen figyelje a politikát, sőt, éleslátású véleménye is legyen róla. Vadkerty Katalin érsekújvári otthonában az élet(é)ről beszélgetünk. S arról, sikerül-e megfogni, megérte (tét) ni az elillanó múltat; illetve ami még lényegesebb: mivel puskázhatjuk el a jövőnket. Először engedjen meg egy valóban személyes kérdést: mi a titka, hogy valahányszor felhívom telefonon, akkor a hangja, ha pedig személyesen találkozunk, és a szemébe nézhetek, úgy a tekintete mindig derűs! Mit mondjak?... Az én optimizmusom talán családi örökség, annak a végtelen szeretetnek az eredménye, amit nemcsak a szüleimtől, hanem az egész rokonságtól kaptam. A Czuczoroktól, Benczéktől, Vadkertyektől, Štefanikoktól, ez utóbbi volt a család szlovák ága. Ahányan voltunk, szinte annyifélék, ám ha összejöttünk, mindig megvolt közöttünk az összhang. Én derűről szólok, Ön öröklött optimizmusról beszél, viszont a második világháború évei, amelyeket Léván töltött, aligha lehettek eseménytelenek. A háború tényleg nem egy életvidám időszak volt. De ba visszagondolok 1945 májusára, akkor azt mondhatom: noha a hosszú életűek közé tartozom, kevés olyan szép vagy még annál is szebb emlékem van. Azon a kilencedikén, tizedikén oly csodálatos volt minden! Nemcsak a természet tobzódott teljes pompájában, hanem a háború végének napján egy óra hosszat zúgtak a harangok, Léván az emberek sír- va-nevetve, örömükben egymás nyakába borultak; ott nem volt érdekes, hogy ki a magyar, ki a szlovák. Sajnos, alig telt el pár hét, és mintha beborult volna az ég. Ezt is kidobták, annak is meggyűlt a baja, rengetegen elbizonytalanodtak, egyre kevesebb lélek akadt, akinek egy-egy jó szava lett volna a másikhoz. Akkoriban, mindössze tizenhét évesen, hogyan élte meg ezt a gyökeres fordulatot? A zsigeri nacionalizmus, a rosszindulat, a köpönyegforgatás felülkerekedését? Hogy meglepett-e ez a hirtelen pálfordulás, arra már nem emlékszem. De arra a döbbenetre igen, amikor a két-három fős, katonákból, csendőrökből, korábbi gárdistákból álló egyenruhás osztagok között adódott olyan kommandó is, amelyben a családunkhoz közeli magyar fiatalember szintén fegyverrel járt házról házra! Újra nehéz idők szakadtak ránk, ezért hát nem tudok eléggé hálás lenni a Sorsnak, hogy a sok-sok nem könnyű esztendő után megérhettem azt, amit végül is megértem. Ugyanis a hetvenes-nyolcvanas években még a legmerészebb álmaimban sem tudtam elképzelni, hogy ’89 novembere után majd módom lesz hitelesen feldolgozni az 1945-48-as évek, a hontalanság időközének történéseit. Korábban, az Akadémia történészeként is írtam tisztességes munkákat, ám ha az igazat akartam feltárni, bizony frányamód kellett fogalmaznom, és még így is az orromra koppintottak. Ön egy konzekvens teremtés, szereti a maguk teljességében látni és láttatni a dolgokat. Jól sejtem? Jól. Mindig egy szélesebb körű rátekintéssel, egy régió, egy ország, akár a közép-európai viszonylatok összefüggéseibe szeretem helyezni a dolgokat. És ennek keretében a valóságot annak teljes mélységében felmutatni. Nem bántom meg azzal, ha közbevetem: Vadkerty Katalint időnap előtt nyugdíjazták... . . Mert nem voltam engedelmes. És a múlt század hetvenesnyolcvanas éveiben sokhelyütt ott voltam, ahol a Csemadok körül akkoriban csoportosuló ellenzékiek szintén jelen voltak. A történelmi-honismereti szak- bizottság tagjaként vagy éppenséggel elnökeként tettem a magamét. Ez a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének vezetőségében többeknek szemet szúrt. Nyilván kiengesztelődtek volna, ha vállalom, hogy megírom a csehszlovákiai magyarság 1918 utáni történetét, természetesen, ahogy azt pártunk és kormányunk diktálta. Én azzal a kifogással, hogy közvetlenül politikatörténettel addig nem foglalkoztam, időt kértem; bár előre gyanítottam, hogy mindennek nyugdíjazás lesz a vége. Amikor 1986 őszén az intézet vezetősége elé citáltak, én hiába érveltem a korábban elvégzett munkáim eredményeivel, ők semmittevéssel vádoltak, így kenyértörésre került sor közöttünk. Indulatoskodásuk láttán csakazértis csöndben csuktam be magam mögött az ajtót, igaz, kifelé jövet azt sem mondtam, hogy fapapucs! Még arra is emlékszem, hogy szürke kosztüm volt rajtam... A rákövetkező tavaszon tiszta lelkiismerettel, gazdaságtörténeti kutatásaim szakmai elismertségénekjóleső érzésével távoztam. És volt bennem egy hatalmas belső megkönnyebbülés is, mert politikatörténettel a szocialista történetírás keretében egyszerűen nem akartam foglalkozni. Azokban az első szabad, nyugdíjas hónapokban, történészként, sokáig kereste a helyét? Nem. 1987 őszén Budapesten jártam, ahol a Történettudományi Intézetben összefutottam Glatz Ferenccel, aki meglepődött, hogy privát emberként jöttem. Rögtön kijelentette: nekik fogok dolgozni, havi kutatói ösztöndíjat is kapok. Ekkor csöppentem bele az 1918-at követő és az 500 hektáron felüli magyar meg német földbirtokokat érintő szlovákiai földreform kérdéskörébe. Ez jelentette a későbbi, 1989 utáni kutatásaim egyik sarkalatos kiindulópontját. És éppen ennek köszönhetően tudtam például gyors választ adni, amikor 1991 egyik téli reggelén fölhívott Végh László, hogy a prágai parlament magyar képviselőinek munkáját segítve rákérdezzen: annak idején mennyi földet vettek el a szlovákiai magyaroktól? Az Ön hármaskönyvének - amely a szlovákiai magyar történetírás egyik alapművének számít - miért épp a reszlovakizációt tárgyaló kötete készült el elsőként? Mert levéltárilag ez a téma volt a leginkább rendezett, s így kutatható is. A deportálások, a belső telepítések és a lakosságcsere dokumentumaira viszont először rá kellett bukkanni, hiszen azok csak úgy isten nevében szanaszét kallódtak. De a téma, szerencsére, akkor már nem engedett... Ön hogy látja: kötetei lezárnak, vagy éppenséggel megnyitnak egy adott korszakot? Nem zárnak le. Mert itt van például a szlovákiai magyarok belső ellenállása a hontalanság, a jogfosztottság éveiben. Ez a téma annak teljes valójában lényegében még feldolgozatlan, pedig megérdemli a mielőbbi objektív összegzést. A köztudatunkban, sajnos, alig van jelen az egyetemisták ellenállási csoportja, Arany László tevékenysége, a dél-szlovákiai falvakban élő emberek különböző aktivitásai, a katonai és rendőri parancsnokságok cselekvési mechanizmusai, a helyi köz- igazgatási szervek döntései és még sok egyéb mozzanat. Én evvel már nem tudtam foglalkozni, hiszen erősen lekötöttek a saját kutatási témáim. Ugyanakkor bizakodom, mert itt van már a fiatal történésznemzedék. Tagjai régiókra, körzetekre, falvakra bontva részletezhetik munkáikban a szlovákiai magyarság 1945 utáni magatartásának eddig alig-alig ismert momentumait. Milyen belső indíttatásra van szüksége a történésznek ahhoz, hogy független s tárgyilagos tudjon maradni? A történészi objektivitás egyetlen, ám pótolhatatlan feltétele az emberi tisztesség. Csupán azt vethetem papírra, vagy nyilvánosság előtt csakis arról beszélhetek, amit a levéltárak tartalmaznak. Egyben nem törődve azzal, hogy ez a magatartás hoz-e hírnevet, anyagi előnyöket számomra. Meggyőződésem, ha az ember történészként is tisztességes, előbb-utóbb megkapja az érte járó köszönetét. De azt ki kell várni! Noha a mai fiatalok nagyon türelmedének... Ha szabad, váltsunk témát! Történészként miben látja nyelvvesztésünk riasztó mértékét, a szlovákiai magyarság számottevő létszámbeli apadásának okait? Ez a jelenség jóval összetettebb annál, semmint hogy egyetlen gondolatsorral jellemezhető, megmagyarázható lenne. Az asszimiláció ugyanis nem újkori találmány, s őszintén beismerhetjük, hogy mi, magyarok szintén megtettük a történelmi Ma( gyarország mindennapjaiban. Nem is egyszer. De akkoriban mindez egészen más körülmények között lezajló és távolról sem végzetes folyamat volt, hiszen a szlovákság az „ezeréves elnyomásból” életképesen, kiterjedt etnikai területen élte meg az 1918-as évet. Viszont a szlovákiai magyarság jogfosz- tottságának időszakában a zsigeri magyarutálat, a gyűlölködés, az eltaposni akarás szándéka dominált. Arra gondosan vigyázva közben, hogy a vagyon azért megszerezhető legyen. Utólag visszapillantva: mi fűtötte ezt az itteni magyarsággal szembeni ellenszenvet? A tisói Szlovák Állam iránti nosztalgia. Az az államalakulat a maga nemében hasonló volt a német fasiszta államhoz. Azokban az esztendőkben a szlovákság hozzászokott az önállósághoz, ami persze megillette őket, de nem olyan keretek között, egy olyan izmus védnöksége alatt, ahogy az megvalósult. Tény, a Szlovák Állam alatt itt viszonylagos jólét volt; emlékszem, Léváról például még cérnáért, hímzőpamutért mi is átjártunk Szlovákiába, mert ott kapható volt. 1945-ben viszont helyreállt régi határai között Csehszlovákia, az ebben a közös akolban önállóságát vesztett Szlovákiával. Tekintélyben, pozícióban, hatáskörökben mindez jóval kevesebb volt, mint a Tiso-rezsim időközében. Ezt kompenzálta hát a szlovák országrész a túlhevített öntudattal, a dél-szlovákiai tájak gazdasági vagyonának megszerzésével, az ott élő magyar lakosságjogfosztásával, elűzésével. Hál’istennek, ma már nem ez a helyzet... ... de épp ezért fájdalmas napjainkban az asszimiláció rohamos térnyerése. Mert igaz, hogy a mai Szlovákia szintén szűkkeblű a kisebbségi jogok megadásának, folyamatos bővítésének dolgában, de az utóbbi húsz esztendőben mi magunk is rátértünk az önfelszámolás útjára. Döbbenten hallom úton- útfélen, hogy a színmagyar szülők szlovák iskolába adják gyermekeiket; hogy a nagyszülők tanulnak meg szlovákul, hogy szót értsenek az unokáikkal. Lépten-nyomon azt tapasztalni, hogy nincs egy egészségesen mértéktartó, gerinces kiállásunk a könnyelmű önfeladás, illetve az előnytelenül magyar- kodó radikalizmus között. A sors iróniája, hogy a szocializmusban határozottabban tudtunk védekezni az asszimiláció ellen... Miért nem vállaljuk magunkat kellő határozottsággal? Talán mert alapjaiban megváltozott körülöttünk a világ, s eközben törvényszerűen eltűnt például a Csemadok egyedisége, és erősen fellazultak a hazai magyar oktatásügy pozíciói is. Helyileg hiányzanak a kisebb társadalmi csoportosulások, a polgárok olyan érdekkörei, amelyek az itteni magyar közösség kovászai lehetnének. Sajnos, ennek fontosságát sem az MKP, sem az elődpártjai nem tudatosították. Ellenkezőleg, az ilyen szándékot minden pártvezető saját pozíciója meggyengítésének vélte. Pedig egyetlenegy pártot sem veszélyeztet egyetlenegy civil közösség sem. Sőt! Bízunk önmagunkban, mi, szlovákiai magyarok? Nem eléggé. Ki a ludas ebben? Mindannyian, de a pártok a ludasabbak. Mert a vezetőik nem tudatosítják, hogy itt nem az ő hatalmukról, saját ambícióikról, egyéni narcizmusuk kielégítéséről, személyes befolyásuk megtartásáról vagy visszanyeréséről van szó, hanem kakaskodás helyett, elfogadható kompromisszumokkal, reális célok kitűzéséről. Politikusaink nem látják azt sem, hogy a szlovákiai magyarsággal együtt ők is eltűnnek. Kevesebbet kellene belső pártharcokat vívni, szemben állva tu- sakodni, de legfőképpen kevesebbet beszélni és többet tenni. Egy közösségnek az aprómunka ad belső tartást. Értsem úgy, hogy a civil közösség fontosabb, mint a nagyhangú politika? A politika tartsa tiszteletben és adja tovább, amit a civil szervezetek megfogalmaznak neki. Napjainkban már ne a politika mondja meg, hogy mi hogyan gondolkodjunk, elvégre ez kommunista hagyomány. Ha valamiben, akkor elsősorban abban „majmolhatnánk” a nyugatot, ahogyan az ottani civil szervezetek befolyásolják a politikai pártok tevékenységét.
