Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)

2011-03-29 / 73. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011, AAÁRC1US 29. Keddi faggató 19 Miroslav Kusý: A nemzeti kisebbségekkel állandó párbeszédet kell folytatni, ügyelni a gondjaikra, amelyeket sohasem szabad a szőnyeg alá söpörni Aki visszautasította Husák elnöki kegyelmét A professzor december­ben lesz 80 éves. Egye­temi oktató, amikor 1968-as rebbellisként el­bocsátják. Munkás, majd dokumentarista. A Char­ta ’77 aláírója, a Polgári Szabadságjogok Moz­galmának 1989 nyarán bebörtönzött aktivistája. A rendszerváltás után a szövetségi kormány mi­nisztere, később parla­menti képviselő. MIKLÓSI PÉTER A Komenský Egyetem első szabadon választott rektora, két esztendeig Václav Havel ál­lamfő szlovákiai kancellárja. A Szlovákiai Helsinki Bizottság alapítója; 1996-ban Göncz Ár­pád magyar államfő is kitünte­ti. Önmagát, szerényen, „csak” politológusnak tartja. Ô Miro­slav Kusý. Professzor úr, az Ön 1998-ban megjelent esszékö­tetének címe: Mi is légyen a magyaljainkkal? (Čo s našimi Maďarmi?). Itt közzétett írá­saiban számos szemszögből vizsgálta a szlovákiai magyar kisebbség rendszerváltás utáni helyzetét. Ha ugyanezt a kérdést, egyetlen szó módo­sításával, ma teszem fel Ön­nek, azaz: mi VAN a magyarja­inkkal? - miként válaszol? Hát ez egy ágas-bogas kér­dés. Annyi biztos, hogy a szitu­áció a mečiari időkhöz képest mára gyökeresen megválto­zott, bár ez még távolról sem olyan állapot, amellyel elége­dettek lehetnénk. Sok a nyitott kérdés, amelyeket Szlovákia többségi nemzetének politiku­sai képtelenek tárgyilagosan és az 1989 novemberét követően vállalt emberjogi s kisebbségi jogok szellemében rendezni. Napjainkban több a konf­liktus, mint a Dzurinda-kor- mányok 1998-2006-os idő­szakában? Többnek nem több, de a szlovák politikai elit, illetve a Magyarországon kialakult ön­hitt kormányzati stílus révén torzsalkodóbb, így egyre sürge­tőbbnek látszik a problémák tisztázása. Mind a szlovák-ma­gyar államközi, mind a szlo­vák-szlovákiai magyar „fron­ton”. De megoldások helyett, sajnos, csupán a viszályok so­kasodnak. Maradjunk hát az arcvonal hazai oldalán: kérem, nevez­ze meg a szlovákiai kisebbsé­gek, kiváltképp az itteni ma­gyar közösség iránti harag- szomrád három sarkalatos pontját! Elsőként még a ficói, már az alapjaiban is rossz államnyelv­törvényt említem, egy üyen jogszabályt utólag nehéz kielé­gítően korrigálni. Másodsor­ban itt az újabb húzd meg, ereszd meg: a Rudolf Chmel ál­tal a kisebbségi nyelvek hasz­nálatáról szóló törvénytervezet kiábrándítóan szűkkeblű poli­# V I (Somogyi Tibor felvétele tikai és társadalmi fogadtatása. Harmadsorban pedig a min­denkori szlovák politikai elit­nek a kisebbségi és emberjogi kérdésekben már-már megrög­zötten távolságtartó magatar­tása okoz számos esetben fe­szültségeket. Ezek az attitűdök mire ve­zethetők vissza a 2010 nyarán hivatalba lépett, sok tekintet­ben reménytelinek gondolt kormánykoalícióban? Arra, hogy tudomásul vették ugyan a Hídnak a koalíciós szerződésben rögzített priori­tásait, ám azok teljesítését, ha egyáltalában, csak akadékos­kodva, nyögvenyelősen tudják elképzelni. Elvégre nyüván a laikus is látja, hogy a kisebbségi témakör a Szabadság és Szoli­daritás számára távolról sem kulcskérdés, ráadásul az itt csoportosuló Egyszerű Embe­rek pártja, élükön a független képviselővé lett Igor Matovič- csal szinte szavazásról szava­zásra eljátszhatja a mérleg nyelvét a parlamenti többség megtartásának kötéltáncában. A kisebbségek problematikája az SDKÚ számára sem elsődle­ges fontosságú téma, a KDH pedig önfejűén és empátia hí­ján ebben is a maga útját járja. Őszintén szólva, nem irigylem Bugár Bélát ebben a szenvtelen légkörű parlamenti taposóma­lomban. Ha az MKP nem bukik el a parlamenti választásokon, most jobb pozíciói lennének Szlovákiában a kisebbségpo­litikának? Akárcsak a fociban, a politi­kában sincs ha... A sportban eredmények, a politikában té­nyek vannak. A Magyar Koalí­ció Pártja a legutóbbi választá­son a parlamenten kívülre szo­rult, mi több, az akkori ellen­zéki táborban Csáky Pál volt az egyetlen pártelnök, aki nem zárta ki a Smerrel való együtt- kormányzás lehetőségét. Egy üyen felállásban Róbert Fico éppolyan semmitmondó kor­mányzati szerepre kárhoztatta volna az MKP-t, ahogy azt 2006-tól Ján Slota és Vladimír Mečiar pártjaival tette. És effé­le megalázó konstellációban kisebbségi jogbővítésről áb­rándozni merő fantazmagória. Most viszont a kettős ál­lampolgárság körülötti bo­nyodalmak borzolják a kedé­lyeket. Ön hogyan látja ezt a mind belföldi, mind diplo­máciai galibát? Az ennek ürügyén kialakult helyzet tényleg faramuci. Néz­ze, a magyar fél eléggé arrogán­sán, minden különösebb dip­lomáciai tapintat nélkül hozta meg ezt a törvényt, s azóta sem mutat engedékenységet; a vá­laszlépést kereső szlovák oldal pedig mindmáig kelletlen és erőltetetten keményfejű. Egy olyan jogszabályra, amely Ma­gyarország részére sem főnye­remény, még 2010 tavaszán a Fico-kormány hisztérikusan re­agált. Orbán Viktor populista politikus, számára ez presztízs- kérdés, és még nem egy ízben okoz majd neki fejfájást az EU- ban. De ez maradjon az ő gond­ja. Itt, Szlovákiában nekünk eb­ben a dologban is optimális megoldást illene keresnünk. Sajnos, a politikusaink ehelyett szinte kínosan, már-már nevet­ségesen bánnak evvel a konflik­tussal, holott ez az egész távol­ról sem olyan szívet tépő prob­léma. Ha rajtam múlna, én fe- lülnézetből s humorral kezel­ném: elvégre ha egy derék szlo­vákiai állampolgár elnyeri hoz­zá a magyar állampolgárságot is, sőt, ehhez akár szavazati jo­got is kaphat, akkor ezzel sem­miképp sem árt Szlovákiának, hiszen bátran szavazhat az ot­tani ellenzékre - az egész sk­olasztikában józan magatartást tanúsító Szlovákia pozícióit erősítve ezzel... És nem fekete humornak szánom, ha hozzá­fűzöm: ez volna a 21. századi Szlovákia helyes válasza egy, a múltba révedt szomszédor­szágnak a diplomáciában kissé udvariatlan, már csak a kész té­nyekkel ágáló döntésére. Professzor úr, az utóbbi két évtizedben fölerősödött szlovák nacionalizmus láttán Ön vajon mennyiben tartja a szlovákiai magyarság önvé­delmi reflexének a kisebbségi önkormányzatiság igényét? Annyiban, amennyiben ez a szlovák alkotmány vonatkozó fejezete szerint is jogszerű és megoldható. Más kérdés, hogy a 21. század nyitott Európájá­ban az etnikai autonómia kez­deményezését nem tartom iga­zán szerencsés iniciatívának; napjainkban ez különböző bo­nyodalmaknak vagy rendre ne­hezen kezelhető viszálykodá­soknak a forrása lehet. Szlová­kiában, szerintem, inkább a jól működő és a történelmi ha­gyományokat is tiszteletben tartó regionális önkormányza­tiság elvének kellene felülkere­kednie, amely - a demokratiku­san cselekvő szlovák politiku­sok megértő hozzáállásával - az itt élő magyarok és persze többi kisebbség önazonosság­tudatát őrző, fejlesztő, valós gondok zömét is megoldaná. Egy önmagát demokratikusnak tartó társadalomtól joggal el­várható, hogy a napi gyakorlat szintjén elfogadja: az ország valamennyi régiójának a tény­leges önkormányzatiságra, az itt élő nemzeti kisebbségeknek és a különböző civil szervező­déseknek az önirányításra van szükségük. Ennyiből talán vi­lágos, hogy egy demokratikus közegben élő civil társadalom­ban az önrendelkezés maximá­lis lehetőségeit kínáló önkor­mányzati egységek széles körű működőképességének vagyok támogatója. Mi a véleménye az oktatás­ügyi és a kulturális önigazga­tásról? Hogy a korszerű, demokrati­kus társadalom természetes jel­lemzői. Ez mind a szlovákok­nak, mind a magyaroknak, de persze a többi számottevő nem­zeti kisebbségnek egyaránt ki­jár, legfőképpen azonban ma­gának az oktatásügynek, illetve a kulturális szférának van szük­sége az autonóm mozgástérre. A lépten-nyomon felmerü­lő magyar kérdést illetően miben kellene közös nevező­re jutniuk Szlovákia demok­ratikusan gondolkodó erői­nek? Pontosabban: legalább­is őnekik? Egyetlen dologban: hogy ez az ország nem egy etnikaüag tiszta terület, hanem az itt élő lakosság egyenrangú, közös otthona. Ezért az országirányí­tás is közös feladat. Az Európai Unió tagállamaként Szlováldá- ban egyszerűen fel kell nőni ehhez a tudathoz; ezt a termé­szetes elvárást sem nacionalis­ta lózungokkal, sem hatalmi erővel nem lehet ignorálni. En­nek értelmében pedig az or­szágban élő nemzeti kisebbsé­gekkel állandó párbeszédet kell folytatni, odafigyelni és ügyelni a gondjaikra, objekti­ven indokolt kívánalmaikra; s mindezt sohasem szabad nyeg­lén vagy éppenséggel a püla- natnyi hatalomgyakorlási többség pozíciójából a szőnyeg alá söpörni. Itt helyénvaló, ha rákérde­zek: mit jelent a szlovák köz­tudatban Közép-Európa, a közép-európaiság fogalma? Szilárd meggyőződésem, hogy aki demokratikus lelkü­letű, az átérzi ennek szerepét és jelentőségét. Ezért bízom abban is, hogy kellő konszen­zussal előbb-utóbb a kisebbségi közösségek számára fontos kérdésekben azért mégiscsak sikerül majd ötről hatra jut­nunk. Még ha egyelőre a kor­mányzati körökben is föl-föl- ütik fejüket a 19. századi naci­onalizmus kiszólásai. És ha már a szlovák-magyar viszony­ról beszélünk, sovány vigasz, hogy bizony a magyarországi politika köznapjaiban is találni hasonló tüneteket. Igaz, ez nem menti fel a szlovák politi­kusokat annak kötelessége alól, hogy megoldásokat keres­senek, és persze találjanak is a szlovákiai magyarság mind ré­gebbi, mind újabb keletű prob­lémáira. Ez egy jogos elvárás, és nem jelenthet kifogást, hogy erre most nincs meg a kedvező légkör. Szlovákia önálló állam, szuverén kötelessége a nemzeti kisebbségeivel szembeni adós­ságok törlesztése. Az ország napi gondjait - beleértve pél­dául a szlovákiai magyarság jogállásának kérdését is - rend­re itt kell megoldani. Elvégre az elégedett állampolgár, még ha egy-egy kisebbségi közösség tagja is, a legjobb hazafi. Füg­getlenül attól, hogy miként vé­lekedik minderről, például, Orbán Viktor. Minő szerepük van az ilyen kedvező atmoszféra megte­remtésében a civil közössé­geknek, beleértve a szlováki­ai magyar szerveződéseket? Meghatározó. Előbb-utóbb, de inkább azonnal el kell kez­denünk közös válaszokat talál­ni a nyílt kérdésekre. Ebben az országban ez másra át nem há-' rítható felelőssége szlováknak is, magyarnak is. Hogy a kom­munizmus, majd a rendszer- váltást követő útkeresés évti­zedei után végre ne maradja­nak megválaszolatlanul a sok évszázados együttélés olyan alapvető kérdései, amelyek nyomasztó ködként ülik meg nemcsak a tájainkat, hanem a lelkeket is. A közbeszédre jel­lemző panaszkultúra, rosszabb esetben a szembenállás helyett az elemzés, a tervezés, a dön­téshozatal szintjén kell meg­próbálni kialakítani az egyéb­ként mindenki által kívánatos­nak tartott együttműködést. Amíg ugyanis nem létezik az erős és érett polgári társada­lom, addig a politika populista szeleskedői sok-sok tekintet­ben könnyen visszaélhetnek választóik bizalmával. Professzor úr, talán akarat­lanul, de az imént szóba hozta a kommunizmus rendszervál­tás előtti évtizedeit. Nyáron lesz 22 éve, hogy Önt, négy el­lenzéki társával együtt, kö­vetkezetes disszidensi tevé­kenységükért letartóztatták. Akkor éppen azért, mert au­gusztus 21-én koszorút akar­tak elhelyezni Danka Košan- ová, az 1968-as katonai invá­zió egyik áldozatának emlék­táblájánál. Ne vegye zokon, ha életének erről az epizódjá­ról faggatódzva rákérdezek: mi történt azután? Lecsuktak, és a hetekig tartó kihallgatások után elkészült a vádirat, amelynek alapján a no­vember elején kezdődött tár­gyaláson a bíróság kilenc hónap börtönt szabott ki rám, de ekkor odakinn a tereken már tízezrek álltak, s kulcscsörgetéssel jelez­ték a kommunista rendszer összeomlását. Igaz, hogy az akkori köz- társasági elnök, Gustáv Hu­sák az eljárás során kegyel­met akart adni Önnek? Igen. De én visszautasítot­tam, mert nem éreztem magam vétkesnek. Miért fogadtam volna el kegyelmet, ha nem kö­vettem el törvényszegést? Vé­gül a bíróság felmentett, és ak­korra már biztos volt a forrada­lom győzelme, így ez már csak puszta formaság volt. Zárszóképpen egy testre szabott kérdés a politológus­nak: kitölti teljes kormányza­ti ciklusát Iveta Radičová kormánya? A kérdés indokolt, bár a poli­tológus mégsem keverendő össze az időjós levelibékával... Viszont a magánvéleményem, hogy a kormánykoalíció pártjai számára ez élet-halál kérdése, elvégre semmi garancia arra, hogy újra kormányzati esély­hez jussanak. És az országot mi várja 2014-ig? Attól tartok, hogy iszapbir­kózás. Sajnos, beleértve az MKP és a Híd csőriéit is.

Next

/
Thumbnails
Contents