Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)
2011-03-16 / 62. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. AAÁRC1US 16. Vélemény és háttér 5 Az elmúlt fél évet a két állam közti kapcsolatok lassú, de határozott normalizálódása jellemezte Kettős szereposztás Néhány hónapja először láthattunk nyílt színi szimbolikus konfliktust a szlovákiai magyar kisebbség (egyes tagjai) és a többségi társadalom (egyes tagjai) között. RAVASZ ÁBEL A kassai Eszterházy-szobor átadását szlovák zászlóval felszerelkezett tüntetők próbálták megzavarni, majd egy képzőművész vécépapírral tekerte körül a leleplezett műalkotást. Lobogó zászlók, harsogó skandálás, tettlegesség - az efféle jeleneteket sokkal könnyebb megjeleníteni a sajtóban, mint a szlovák-magyar kapcsolatok csendes javulását. Pedig az elmúlt fél évet a két állam közötti kapcsolatok lassú, ideges, de határozott normalizálódása jellemezte, amint ezt a sajtó szerint a napokban Semjén Zsolt magyar- országi miniszterelnök-helyettes is kijelentette. A bilaterális kapcsolatok messzire jutottak a Fico-kormány négy évének hisztérikusságától, még úgy is, ha a jelenlegi szlovák kormánynak láthatóan nem csak technikai, de ideológiai nehézségeket is okoz a Smer által hozott, a magyar kisebbség jogait csorbító intézkedések kijavítása. A Radičová-kormány stabilitásának égjük szakítópróbája a következő hónapokban éppen a romeltakarítás lehet, nehéz elképzelni ugyanis, hogy a Híd a kisebbségi nyelvtörvény elfogadása és a kettős állampolgársági helyzet kielégítő rendezése nélkül hogyan tudna a koalíció legitim tagja maradni. Mindeközben a Fidesz politikusainak kijelentéseiből nyilvánvalóvá vált, hogy a határon túli kettős állampolgárok szavazati joga a közeljövőben megvalósulhat, minden valószínűség szerint egy különálló, határon túli lista formájában. Ezen szavazati jog pontos formája még ismeretlen, de egy jól működő, arányos rendszer azt eredményezhetné, hogy a mindenkori magyar kormánypártok és ellenzék, pontosabban az általuk támogatott határon túli listás politikusok versenyhelyzetbe kényszerülnének a határon túliak szavazataiért, behozva egy piaci szelekciós elemet a nemzetpolitikába. Egy rosszul működő, többségi rendszer sokkal inkább a boszniai horvát helyzetet ismételhetné meg, mely kisebbség mindig ugyanazon párt felé mozdítja el a voksok arányát - ismerve a Fidesz központosító tendenciáit és korábbi kijelentéseit, elképzelhető, hogy a határon túli szavazatot inkább „betonozásként”, mint versenyhelyzetként képzelik el. Az ördög a részletekben van, és a fentiekhez hasonlóan itt is még hónapokat kell vámunk addig, míg a kettős állampolgárok szavazati jogának pontos kihatásait fel tudjuk mérni. A következő hónapok tisztázhatják, hogy milyen politikai szerepet szán a szlovákiai magyarságnak Pozsony és Budapest. Optimális esetben az itteni magyarok komoly politikai tényezők maradhatnak Szlovákiában, miközben megnyerendő csoporttá válnak a határ túloldalán; katasztrófaforgatókönyv esetén kiderülhet, hogy nem kivitelezhető a szlovák-magyar közös kormányozás, miközben Magyarországon bólogató já- nosokká alakulunk át. Mindkét lehetőség, sőt ezek kombinációi is reálisak. Az általuk létrehozott politikai tér pedig azt befolyásolja majd, merre fordulnak az itteni magyarok várakozásaikkal. Mennyi tragédia történik a világban! Nem elég, hogy megkezdődött az írásbeli érettségim!? (Peter Gossónyi rajza) JEGYZET Zsákutca VERES ISTVÁN A múlton rágódni - elpocsékolt idő. Történelmi sérelmek tisztázását politikusokra bízni, vagy ak- tuálpolitikai színezettel tárgyalni - fatális hiba. Nagyjából ennyit érdemes elmondani a szlovák-magyar kapcsolatokat ismét sajátos fénybe borító Esterházy-kultuszról, amely az elmúlt héten újra fellobbant. Nem arról van szó, hogy Esterházy mást jelent a szlovákoknak és mást a magyaroknak. Aki tiszteli, tisztelje, aki mást gondol róla, az tegye nyugodtan, minden joga megvan rá, már ha ismeri a tényeket. A gond ott van, hogy bizonyos egyének, akik úgymond a szlovák-magyar kapcsolatok javításán munkálkodnak, úgy tesznek, mintha a világon teljesen egyedi helyzet lenne a miénk, vagyis hogy két ország viszonyait közös történelmük eltérő szemléletmódja árnyékolja be. Ilyen országokból, népekből túlkínálat van a földgolyón. Ukránok és oroszok, örmények és törökök, de még a svédek és a norvégok sem tudnak egymással megegyezni a közös múlt egy-egy szegmensének megítélésében. Egyáltalán nem túlzás vagy felelőtlenség, ha azt állítjuk, hogy ezek megoldhatatlan kérdések. Ilyenekkel tele van a szlovák-magyar közös történelem is. A történészek dolga, hogy az igazságot minél korrektebben bemutassák, a politikusok dolga meg annyi, hogy elérjék, az iskolai történelemkönyvekbe is az igazság kerüljön. Ájelenlegi, nagyon képlékeny szlovák-magyar viszonynak egyáltalán nem tesznekjót az olyan kijelentések, mint Németh Zsolt magyar külügyi államtitkáré. „A szlovák népnek nem kell egyedül szembenéznie a múlttal, mi segítünk ebben” - mondta pénteken. Ugyanígy Esterházy rehabilitációja sem kényszeríthető ki politikai nyomásra. A szlovák kormány képviselői az ügyről hallgatnak, mint a sír. Ezzel el is árulják, mi az egészről a véleményük. Abban is biztosak lehetünk, hogy ha elolvassák Molnár Imre könyvét, vagy levéltári kutatásokat végeznek, és megismerkednek a tényekkel, akkor sem fognak a fejükre csapni, mondván: milyen jó fej volt ez az Esterházy! Nem fognak másként tekinteni sem Kossuthra, de még Tisza Kálmánra sem. Ezen felesleges felháborodni, ez egyszerűen így van. Amíg ezt a magyar külpolitika nem látja be, addig zsákutcába tereli a szlovák-magyar kapcsolatokat. Előre kell nézni, nem hátra. KOMMENTÁR Veszélyes párhuzam NAGY IVÁN ZSOLT Orbán Viktor úgy gondolja, párhuzam van 1848 és 2010 között. Ez pedig - legyünk őszinték - elég nagy baj. Tetszik ugyanis, vagy sem, a helyzet az, hogy szétfeszül ugyan a mellényünk a büszkeségtől, mennyire klassz fickók voltak Kossuthék, ám illik ilyenkor legalább halkan megemlíteni a bő másfél évvel későbbi végeredményt is. Most, 2011 márciusában közel egy évvel vagyunk az Orbán által az 1848-ashoz hasonlított nemzeti összefogástól, kezdhetünk tehát finoman izgulni, mi lesz fél év múlva. A kilátások pedig nem túl rózsásak. Tegyük most félre azt, hogy Orbán szerint a kitörés egyik fő kelléke az új alkotmány, mert bár ez kétségtelenül a totális populizmus. Annál aggasztóbb a kormányfő másik csapásiránya: az Európai Uniót a Szovjetunióhoz, meg - az alkalomhoz illően - Ferenc József Bécséhez hasonló, a magyar népre diktátumokat kényszerítő ellenségként bemutató retorikája. Amiben kétségtelenül van valami ’48-as virtus, de hogy lenne pozitív hozadéka is, az már nehezen képzelhető el. Vegyük mindjárt azt az apróságot, hogy e szavak éppenséggel az Európai Ta- nács soros elnöki tisztét betöltő tagállam kormányfőjétől hangzanak el. De hagyjuk is, ez a legkevesebb, látott már az unió hasonló modortalanságokat. A nagyobb kérdés az, hogy mire fel ez a fene nagy önérzeteskedés. E pillanatban ugyanis nem vagyunk túl jó passzban arrafelé. Brüsszeli intésre meg kellett változtatni a média- törvényt, az Európai Parlament azonban ezt is kevésnek tartotta és elmarasztalta Magyarországot, ráadásul a Fidesz partnerpártjaiból is akadtak képviselők, akik egyetértettek ezzel. Aztán e héten uniós jogsértési eljárás indult a magyar távközlési különadó miatt, pedig Orbánék váltig állították, hogy ez nagyon rendben van. Igaz, ezt mondták a médiatörvényre is. Es akkor még benne van a pakliban, hogy a multinacionális kiskereskedelmi láncokat és az energiaszektort érintő adó miatt is lépnek. Hogy ebben a helyzetben a hepci- áskodás lenne a legjobb stratégia, hát nehezen képzelhető el. Legfeljebb abban az esetben, ha lenne valami olyan titkos recept, ami biztosra ígérné a magyar gazdaság talpra állását. De nincs. A Széli Kálmán terv egyelőre álom, amelynek kockázatos voltát még a kormányban is elismerik. Logika tehát legfeljebb annyi lehet Orbán beszédében, hogy lelkileg tuningolja a magyar népet, ez meg majd szó nélkül nyeli le a megszigorításokat, amelyeket a kormány elé vet. De még ez sem biztos. E sorok írásakor ugyanis megjelentek olyan hírek, hogy több száz fiatal pénzt kapott, amiért a Nemzeti Múzeumnál Orbánnak tapsolt. Hogy igaz-e, nem tudom. 1848-ban mindenesetre ennél nagyobb volt a lelkesedés. Nem jó ez a párhuzam, nagyon nem. A szerző magyarországi publicista TALLÓZÓ 1LG10RPANE Moammer Kadhafi líbiai vezető egy olasz lapnak kijelentette: elárulva érzi magát az ellene fordult volt európai szövetségesek, köztük Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök részéről, s azt mondta, hogy országa Európához fűződő gazdasági kapcsolatai emiatt tartós károkat szenvedhetnek: Az II Giomale napilapban megjelent interjúban Kadhafi visszautasította azokat a nagyhatalmi követeléseket, hogy hozzanak létre repüléstilalmi övezetet Líbia felett, esetleg mérjenek légicsapásokat az ország haderejére. „Harcolni és győzni fogunk. Egy ilyen helyzet csak a líbiai nép egységének megerősítését szolgálja” - mondta. Egyúttal kijelentette, hogy Nicolas Sarkozy francia elnöknek, aki hivatalosan elismerte a lázadók Átmeneti Nemzeti Tanácsát és célzott légicsapásokat szorgalmazott, „elment az esze” Kadhafi úgy vélekedett, hogy hatalmának európai bírálata, amely abban csúcsosodott ki, hogy az Európai Unió (EU) vezetői a lemondását követelték, veszélybe sodorták a kapcsolatokat. „Teljesen meg vagyok döbbenve európai barátaim hozzáállásán” - mondta. „Veszélybe sodorták az érdekeiket szolgáló jelentős biztonsági megállapodások egész sorát, ahogy az eddigi gazdasági együttműködésünket is.” A korábban legjobb európai barátjaként számon tartott olasz kormányfőhöz fűződő kapcsolatáról úgy fogalmazott: „Teljesen meg vagyok döbbenve, elárulva érzem magam, igazán nem tudom, mit mondhatnék Berlusconinak.” Miután az ország keleti részében harcok robbantak ki a felkelők erői és a Kadhafihoz hű csapatok között, az EU gazdasági büntetőintézkedéseket léptetett életbe Tripolival szemben, múlt heti csúcstalálkozóján pedig a líbiai vezető lemondásátkövetelte. (MTI)
