Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)
2011-03-15 / 61. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. MÁRCIUS 15. Keddi faggató 19 Görföl Jenő: A nyelvhatár fölött fellelhető honvédsírok hősei szintén részesei az 1848-as forradalom és szabadságharc mai utóéletének Nemzeti emlékezet és történelem (Somogyi Tibor felvétele) A Csemadok központi titkárával kis híján négy évtizede ismerjük egymást. Örökmozgó, szavatartó ember. És persze ötletgazdag. Máskülönben nem lehetne egy személyben tisztviselő, fotográfus, a tágabb régiót bebarangoló „szél-járás” című lap főszerkesztője, a Pro Patria Honismereti Szövetség titkára, illetve ami jelen beszélgetésünk: az 1848/49-es forradalom és szabadságharc évfordulója apropóján a legfontosabb - lelkes helytörténeti dokumentarista. Ő Görföl Jenő. MIKLÓSI PÉTER Számba vetted csak egyszer is, hogy azon dicső idők nemzeti emlékezetét kutatva hány sírkertben, elmohásodott emléktábla előtt vagy egyéb reminiszcenciákat ébresztő emlékhelyen fordultál már meg? Valóban rengeteg helyen. De némi öniróniával azzal szoktam vigasztalgatni magam, hogy bár nincs külön egyezségem az égi- ekkel, a dolgok mennyei irányítója azért lesz olyan kegyes, és majd jóváírja nekem mindazt az időt, amit már az élet során a temetőkben töltök, s így később fog magához szólítani... A szót komolyra fordítva: az ilyen örökös türelmet igénylő munkára fordított időt amúgy sem szokás számba venni, hanem „csak” elvégezni illik, akár évtizedekre kiterjedően. Bizonyosan sokan emlékeznek még azokra a múltidéző sorozatokra, amelyeket az egykori Hét című hetilap hátsó borítóján közöltél az előző század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Visszagondolva azokra a 30-35 esztendővel ezelőtti időkre, te hogy érzed: az emlékhelyeink és a jeles ünnepeink iránti ragaszkodásunk, érdeklődésünk nem volt akkoriban jóval őszintébb, sok tekintetben meghittebb, mint mostanában, amikor nemegyszer inkább a formális küllem, az alakiság uralta ünnepélyesség dominál? Közösségi szempontból fontos és szükséges, hogy az önazonosság-tudatunkat erősítő rendezvényeket tartsunk. Ugyanakkor - és ezt nem szentségtörésnek szánom - jómagam nemigen lelkesedem a tudatosan nagymérvű, jobbára hangzatos szóvirágoktól sem mentes megaünnepségekért, mert a szívem mélyén azokat gyakorta felületes, a megemlékezés belső gondolatiságát háttérbe szorító összejöveteleknek tartom. Lehetséges, hogy a megszépítő múlt teszi, de például a pozsonyi Petőfi-szobomál még a ligetfalui parkban tartott március 15-ei találkozókat sokkal meghittebbeknek találtam az utóbbi esztendők összejöveteleinél a Medikus-kertben. A ligetfalui parkban ezen' a napon évente szinte tapinthatóan érződött a szabadságharc, a törvényes forradalom egykori eseményeinek üzenete. A különböző viszontagságokat megélt és a park egyik zugába szorult szoborhoz főként azok látogattak ki, akik nemcsak „ott lenni” akartak, hanem akár virág nélkül is, ám belső meggyőződésből, őszintén kívántak tisztelegni az 1848-as események és a lánglelkű költő emléke előtt. Azokon az ünnepségeken olykor burkoltan, máskor nyíltabban, de „csupán” üzent a politikum; mára viszont, sajnos, inkább az önmagát hangzatosán előtérbe segítő politika kerekedett felül. Ezért az utóbbi években, ha tehetem, én március 15-én rendre elruccanok az ország északabbra fekvő tájaira, hiszen a nyelvhatár fölött fellelt vagy még felkutatandó honvédsírok hősei szintén részesei voltak az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményeinek, és a mi sorsunkat is befolyásoló tetteket hajtottak végre, így az ő sírjaikra viszek egy-egy szál virágot, gyertyát. A múló esztendők során, talán éppen a helytörténeti munkásságomnak köszönhetően, a meggyőződésemmé vált, hogy például március 15-én, de egyéb jeles évfordulókon is, ne a politika fogódzóit keresve önmagunkat helyezzük előtérbe, hanem a história tárgyilagos hagyományait éb- resztgetve emlékezzünk. A történelem valósághű tényeire, illetve mindazokra, akiket megillet a kegyelet. Hagyományőrző, múltidéző úq'aid során vannak kedvenc emlékhelyeid, ahol újra meg újra meg-megállsz? Ha valaki az 1848-as márciusi forradalom emlékeit kutatja, annak a pesti eseményekhez kötődő kíváncsiságán kívül a Pozsonyban történtek révén ezt a várost kell szeretnie; majd a tavaszi hadjárat kapcsán számos felföldi, azaz a mai Szlovákia területén fekvő soksok emlékhely iránt érdeklődnie. Közülük hadd ragadjam ki példaként a ma már Poprádhoz tartozó Szepesszombat közepén álló, gyönyörű 1848-as emlékművet, s ugyanitt a temetőben két honvédsírt is találni; az egyikben, a mindmáig megőrzött felirat szerint, Grusz János, a város utolsó honvédja nyugszik. Alsókubinban, a szlovák nemzeti temetőben Bulla György honvédtiszt sírját tartja becsben a helyi köztudat; Liptóban, szinte karnyújtásnyira a vízduzzasztótól pedig a német és szlovák szülők gyermekeként született, majd a magyar szabadságharcban ezredesi rangig jutott Liptay Ferenc talált örök nyugalomra. De szívesen járok a Trencsén- hez közeli kosztolnai csatát idéző emlékhelyre is. Itt a templom melletti emlékművön napjainkban is ott a faragott magyar címer. Amikor egy alkalommal azt megbillenve találtam, és meg akartam igazítani, abban a percben körülfogtak a helybeliek, mert az első pillanatban úgy vélték, nem segíteni, hanem ártani akarok. Láthatóan becsben tartják, őrzik a múlt emlékét, így természetesen együtt gyújtottuk meg a gyertyát. Sokat jelenthet számodra egy ilyen rendhagyó „kaland”, ha még évek múltán is elújságolod! Talán meglepő, de én ezt nem tartom rendhagyónak. Ugyanis az országot járva úgy tapasztalom, hogy a nyelvhatár fölötti tájakon élő emberek ma már nemcsak a Kossuthékkal szembeforduló hurbanisták két-háromezer fős csapatáról tudnak ezt-azt, hanem a különböző mondák s történetek szintjén arról a 25-30 ezer szlovákról is beszélnek, akik a Felföldön aktív részesei voltak a szabadságharcnak. Azt szintén jó jelnek tartom, hogy mind a szlovák, mind a magyar tudományosság berkeiben felnövőben van egy fiatal történésznemzedék, amely a közös múlt higgadt kutatásában, felmutatásában érdekelt. A tizenéves ifjúság is érdeklődik a történelem iránt? Igen, feltéve, ha megfelelő irányítója van. Természetesen, ahogy az lenni szokott, családja és pedagógusa válogatja. Az érdeklődő hozzáállás kitűnő példája viszont a szlovákiai magyar iskolák Kincskereső mozgalma. Ennek keretében évről évre egyre színvonalasabb, érdekesebb, alaposabb munkák születnek. Ami pedig különösen jó, hogy ezek a fiatalok a számítógépes technikát is beleértve már korszerű eszközökkel kutatgatják a múltat. Hogy csak 1848/49 történelmi emlékeinél maradjunk: napjainkban is van még mit feltárni? Ó, rengeteg dolog! Nem há- ryjánoskodom, ha azt mondom: még az ő gyerekeiknek is jut belőle... Neked, a gyakorlott múlt- faggatónak vajon mi a legfrissebb helytörténészi „skalpod”? Pár hete, hogy ismét Nagy- szelezsényben, a mai Slaža- nyban jártam, ahol egy-két éve a helyi evangélikus temetőben már rábukkantam Bodó Lipót sírhalmára. Ezúttal viszont - korábbi olvasmányaim bizonyságául - a helybéliektől annak megerősítését kaptam, hogy az itteni evangélikus templom alatti családi kriptában lehet eltemetve Ruttkay István honvéd alezredes. Sajnos, ez a sírhely az időközben végzett építkezési munkálatok miatt egyelőre hozzáférhetetlen. A Pro Patria Honismereti Szövetség mennyiben tud kovásza lenni a szlovákiai magyar helytörténészi kutatásnak? Szerény lehetőségeinkhez mérten aktívan. Munkatervünkben a diákifjúságnak szánt történelmi-honismereti vetélkedők szervezése, nyári szakmai táborok rendezése, helytörténészi találkozók megtartása, kutatómunka és dokumentáció egyaránt szerepel. De szerintem nem is mindig a papírra vetett terv, hanem az elvégzett munka a lényeges. És hogy az mennyire van azután hasznára a hazai magyar történetírásnak, nem az én tisztem értékelni, az már legyen a tudományos kutatás kíváncsiságára és lelkiismeretére bízva. Valóban sokat vagy úton. Szlovákiát járva hogyan látod országosan, ezen belül a hazai magyar vonatkozású, kiemelten pedig az 1848/49-es időket idéző emlékhelyek s műemlékek védelmének helyzetét? A történelem épített vagy kegyeleti emlékei, a honvédsíroktól a kastélyokon és kúriákon át a várakig, természetes részei az életnek. Történeti dokumentumok, amelyek védelme minden civilizált társadalom alapvető kötelessége. Olyan koridéző dokumentum, amelynek esetleges felújításánál, állag- megőrzésénél sem szabad hazudni. Tény, e tekintetben az elmúlt évtizedekben nem minden történt úgy, ahogy az illett volna. A helytelen történelem- szemlélet, a szemellenzős egyoldalúság, a történelmi örökség kezelésében tapasztalható felelőtlenség, a műemlékvédelmi hatóságok szakmai gyengesége - sajnos - megtette a magáét. Mint ahogy szlovák-magyar viszonylatban a kellően ki nem tárgyalt történelmi múlt is. A saját szűkebb pátriájában nyilván bárki nem is egy szomorú példát tud rá, hogy az egymás múltjára utaló emlékhelyeket, emlékműveket nemigen volt szokás tisztelni. Holott épp ez az alap; tisztelni a véleményemmel ellentétes dolgokat, a másik ember vallási, nemzetiségi vagy egyéb meggyőződését, világlátását. És persze egymás kölcsönös történelmét is, azt, amire az illető büszke. Sajnos, hergeli az indulatokat a politika is, így az efféle piszkálódás - némi borovicskával vagy barackpálinkával társulva - műemlékek dön- tögetésére, kegyhelyek, sírkövek, emléktáblák zúzására hajlamosít. No, ez ellen kellene mielőbb és határozottan tenni! Téged hol csapott meg a múltfaggatás, a helytörténészi érdeklődés lángja? Szerintem otthon. Az apám mindig ilyesmikről mesélt. Jóka az ötvenes években messze volt minden nagyvárostól, ott még éltek a régi idők emlékei és a különböző mondák. Mi még nem a tévé mellett aludtunk el, a szülők, a nagyszülők egyre csak mondták a történeteket, mesélték az ő szüleik és nagyszüleik életéből vett emlékeket. Még gyerekként hallottam, hallottunk a csallóközi eredetmondáról, hogy annak földrajzi helynevei Jókához is köthetők. Arról, hogy Jóka első írásos emléke 11 97-ből származik, de az első világháborút követően beállt változásokról, a második világháború utáni népmozgásokról, a kitelepítések, a deportálások keserű emlékeiről is. így lettem a múltra kíváncsi lokálpatrióta. Mi az, ami hatvanévesen is, mindmáig motivál? Talán az, hogy ez befejezetlen, befejezhetetlen munka. Én is, mások is, egyszóval mi ide születtünk; így a mi, illetve az utódaink dolga megőrizni mindazt, amit őseink ránk hagytak. Felmutatni: ezek vagyunk mi. Eszerint ma is vannak még újabb terveid. Tehát: az álmaid? Remélhetőleg nem álom, pusztán a valóság kísértése, hogy még jó pár évig folytatni tudjam, ami évtizedek óta leköt. És talán az sem álom, ha azt szeretném, hogy a gazdag könyvtáramat - amelyben egy zsúfolt szekrény külön őrzi az 1848/49-es eseményekhez kapcsolódó irodalmat és sok egyéb dokumentumot - majd egy unoka vagy egy értő személy használná tovább. Szeretném, ha a honvédsírokról szóló korábbi kötet bővített kiadása is megjelenhetne. És akkor még nem szóltam arról, hogy Jóka történetét szintén becsülettel kellene feldolgozni. Ahogy rohannak az évek, .egyre szívó- sabban ragaszkodom a szülőfalumhoz; arra pedig külön is büszke vagyok, hogy a népszerű Jókai táncokat talán sikerül fölvetetni a szellemi világörökség listájára. Ha nem akarsz, ne válaszolj, de érdekelne: Csema- dok-titkámak, helytörténésznek vagy dokumentarista fotósnak tartod magad a leginkább? Már hogyne válaszolnék! A Csemadok munkája mindig érdekelt. És igaz örömmel meg büszkeséggel tölt el, hogy egy olyan szervezetben dolgozom, amely a küldetését tekintve Kö- zép-Éurópában a párját ritkítja. Sokan ugyan elhúzzák a szájukat, de hasonló szervezetet itt nemigen hozott létre senki, mint jó hatvan éve a szüléink a hajdani Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület hagyományaira építve. Más kérdés, mi mindent végeztettek el vele az évtizedek során, hogy az országos vezetését rábírták: valami szent politikai cél érdekében nyaljon valamerre; ennek dacára az alapszervezetek tudták a maguk köznapi munkáját. Ez az, ami felemelő számomra. Hely- történészként sosem érzek fáradtságot; fotósként pedig „csak” arra kell ügyelnem; hogy a kép jó legyen, a betűk is olvashatók legyenek a sírfeliraton vagy a szobortalapzaton. Azt kell tudnom, mikor találkozha- tom az utóbbihoz szükséges surlófénnyel... Mitől tart egy helytörténész? Hogy senki ne tegye tönkre azt, ami múltőrző. Ami érték. Ami nemzeti emlék és történelem.
