Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)

2011-03-02 / 50. szám, szerda

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. MÁRCIUS 2. Kultúra 9 Száz éve született, negyven éve, hogy elment, Kiss Manyi mindennel és mindenkivel játszott A csipogó ágyúgolyó Nagy játékos volt... (Képarchívum) Mindenevő volt és min­dent élvező. Mindenre vevő és mindent eladó. Még a vacakból, a legva­cakabból is értéket teremtő. Színészi ezer­mester. Színpadi szerelő Szét- és összerakó, majd ismét mindent elemeire bontó, megbu- heráló és századszor is újjáélesztő. SZABÓ G.LÁSZÓ Nem mintha fontos lenne: Margitnak született. Kiss Mar­gitnak, akiből a magyar szín­ház legnagyobb Kiss Manyija lett. Hiteles forrás nem jelzi, hogyan lett Margitból Manyi- ka, de hogy miképpen lett a pa­rányi, madárcsontú nőből, nagy szárnyakkal, magasan re­pülő színésznő, azt azért jelzi szerepek hosszú sora. Tizenöt évesen kezdte a pá­lyát, Kolozsvárott. Két évvel később már Miskolcon, aztán Szegeden játszott. Szubrett volt és komika. Remekül tán­colt, kiválóan énekelt. Moz­gáskultúráját cirkuszban csi­szolta, olasz artista férje mel­lett. 1934-ben szerződött Bu­dapestre, és sokáig ki sem mozdult a fővárosból. Csak a háborús években. Katonáknak énekelt a fronton. 1954-ben a Madách Színházhoz szerző­dött, és ott is maradt élete vé­géig. Kurázsi mamát játszott. Vadász Fricit. Bodnárnét. Özv. Mák Lajosnét. Stringl bárónőt. Zizi Mackfordot. És Manyikét, Kiss Manyit. A szeretnivalót. A bátran odamondót. Bájost és bolondost. Megríkatót. Meg­mosolyogtatók Tüneményest és keservest. Pedig sem a ma­ga, sem a más bajával nem ke­serített senkit. Csak éppen nem tudta leplezni, ha baja volt. A baj pedig őt sem kerülte el. Szülei négyéves korában elvál­tak. „Nekem nincs apukám, anyukám...” - énekelte szív­szorongatóan, miközben ha­bos süteményről álmodozott. A valóság azonban más volt. „Nekem három apuka és há­rom anyuka jutott.” Plusz a színpadok. Szegeden már dí­vaként tündököl Páger Antal mellett. A nagy szerelmet azonban Alfredo Ufferinivel, a világszerte ismert olasz artis­ta-bűvésszel élte meg. Szege­den találkoztak, s úgy lettek egymáséi, hogy egymás nyel­vét egyáltalán nem beszélték. Hetedhét országra szóló lako­dalom után irány Olaszország! A magyar színésznőből flitter- szoknyás akrobata lett. Vagy éppen kilövésre szánt ágyúgo­lyó. Ilyen minőségben még a Felvidéken is megfordult. Míg vége nem lett a nagy szere­lemnek. De jött egy másik, egy fiatal gróf személyében, majd egy harmadik is, egy vonzó ka­tonatiszt, kint a fronton, negy­venfokos hidegben. A hűség szobrát azonban nem a fess egyenruhásról mintázták. Ma- nyika mégis kitartott mellette. Jóban is, rosszban is, de főképp a legrosszabban. Ráadásul még fizetett is érte. Párja ugyanis minden pénzét gond nélkül elverte. Manyikénak maradt az üveg. A mindennapi veszekedéseket enyhítő alko­hol. „Rengeteget ivott” - saj­nálkozott felette szeretett kol­légája, Márkus László. Jávor Pál, Feleki Kamill, Fényes Sza­bolcs, Turay Ida, Bara Margit voltak jó barátai. Soós Imréért valósággal rajongott. Sírját pá­linkával locsolta, mondván: „Igyál csak, ne szomjazz odalent!” Vigyázta őt a Ma­dách Színházban, de volt kö­zös filmjük is, a Lúdas Matyi. Törőcsik Marival A 39-es dan­dárban, a Három csülagban, a Körhintában és a Vasvirágban szerepelt. „Hálás vagyok a Sorsnak, hogy először életem­ben melletted játszhattam” - írta a neki adott képre az ifjú színésznő, 1960-ban. Manyika eltette. Megőrizte. Legjobb filmjét, a Mici néni két életét (az idős taxisofőr - Páger Antal - mellett kiviruló hajdani operettcsillag megejtő viszonya) két évvel később, 1962-ben forgatta. Fenomená­lis volt a szerepében. Leköröz- hetetlen. Élete minden kínját, fájdalmát sejtette benne, ugyanakkor örömét és fényét is villogtatta szépen. Köstler Ma- tildként is ilyen boszorkányo­sán elragadó volt A fekete vá­rosban. Ahogy raccsolt, ahogy csivitelt, csipogott, csacsogott! Ahogy a lomyont használta, a tekintetét beállította, a moso­lya, az a finom kis csipkelődés a hangjában, ahogy a lőcsei pol­gárok erényes lányait terelget­te! Imádni lehetett, imádni kel­lett! Imádták őt a kollégái is a Madáchban. Drukkolt a fiata­loknak, a színfalak mögül leste tehetségük kibontakozását, él­vezettel nézte szíve választott­jainak minden megmozdulá­sát. Piros Ildikóval és Huszti Péterrel különösen szoros kap­csolatot ápolt. De azt, hogy ha­lálos beteg, nekik sem árulta el. Ez mindvégig az ő titka ma­radt. Másfél héttel a 60. szüle­tésnapja után kórházba vonult. Nem búcsúzkodott. „Jövő hé­tenjövök...” Nem jött. Temetés, tömeg és kordon a Farkasréten, búcsúbeszédek, emlékezések. A végén egy vers. Egy siratóballada. Mintha az il­lető előadó nem tudta volna: Manyika sosem rajongott a szavalatokért. ,J\ vers olvasva szép. Otthon, négy fal között.” Utolsó, parádés alakítását a sa­ját temetésén produkálta. El­némította a mikrofont. Pár szó után egy hangos kattanás, és a vers már el is veszett a tömeg­ben. Felnyúlt a koporsóból, és széthúzta a mikrofonzsinórt. Nagyjátékosvolt. Kiss Manyi. Van, ki e nevet nem ismeri? MIN DOLGOZIK MOST? Száz Pál a pozsonyi Színművészeti Egyetem hallgatója Színész szakosként máris rendezésre adta a fejét. Ho­gyanjött az ötlet és mi az, ami készül? Pierre Corneille Az illúzió című darabjának színrevitelé- re szántuk el magunkat a po­zsonyi Színművészeti Egyetem magyar diákjaival, Tóth Ká­rollyal, Havasi Péterrel, Tarr Csillával és Jókai Ágival, akik sok ötlettel segítik munkámat, azaz szerencsére nem hagynak magamra a rendezői székben. A próbák már hetek óta folynak Pereden, ahol a bemutatót is tervezzük március 12-én. Ez egy jellemekre és szituációs humorra épülő stilizált komé­dia, filozófiai problémát felve­tő keretbe ékelve. A valós tör­ténet egy váratlan fordulat után fikcióba csap át. Főleg az érdekelt minket, hol helyezke­dik el a fikciót és a realitást elvá­lasztó határvonal, szétválaszt­ható-e a kettő, és megismerhe- tő-e a látszat mögött megbúvó igazság. Hol kezdődik az iden­titás, és hol végződik a szerep? Mágia, illúzió, színház - mind a valóságon való átlépés eszkö­zei. Mi a színház? Az előadás erre a kérdésre is választ keres, ami pályakezdő színházmű­vészek esetében akár krédónak is tekinthető. Gondolom, azt is meg akar­ják mutatni, hogy egy 17. századi szerző műve is lehet modem, illetve aktuális. De mi a helyzet a nyelvvel? Ért­hető lesz-e a szöveg a mai né­ző számára? A darabot Somlyó György fordította le, 1985-ben a Kato­na József Színházban volt az el­ső, és tudtommal az utolsó be­mutató. A fordítás nagyon jó, Somlyó nem maiasít erőszako­san, ugyanakkor élő a nyelve. Bár alexandrinusokat is hasz­nál, a néző nem érzi a kötöttsé­get, azaz a darab nyelve nincs korhoz kötve. Hosszú váloga­tás után döntöttem e mellett a darab mellett. Legjobban a sze­repváltások tetszettek benne. Van nyolc főbb szerep, amit minimális dramaturgiai változ­tatásokkal meg lehet csinálni négy színésszel, vagyis lehet fe­szegetni a kérdést, hogy hol az identitás és a szerep határa. Ez egy matrjoskababa-szerkezet: a kerettörténetbe egy mutat­vány ékelődik, amit a varázsló idéz meg az eltűnt fia után nyomozó apa kérésére. A szö­veg magja egy hóbortos komé­dia, egy kicsit a commedia dell’arte hagyományához kap­csolódva, gyors, pörgős. A vé­gén pedig van egy duplacsavar: egy „színház a színházban” je­lenet, de nem úgy, mint Shakespeare-nél, hanem sok­kal rafináltabban. A néző nem tudja, hogy ez egy szerep, csak a legvégén lepleződikle, hogya fiatal szerelmesek, vagyis az eltűnt fiú és párja tulajdonkép­pen színésznek álltak. Hol láthatják a darabot azok, akik nem jutnak el a pe­redi bemutatóra? Több városban szeretnénk előadni, például Dunaszerda- helyen, Nagymegyeren, Po­zsonyban és Kassán, de Buda­pestre és Győrbe is szívesen mennénk. Néhány konkrét helyszínnel már tárgyalunk, a magyarországi fellépések pe­dig attól függnek, tetszik-e majd a premier a meghívott szakembereknek, (juk) TOLLVONÁS Rasszok vagytok M.CSEPÉCZ SZILVIA A minap ke­zembe került Tóth Krisztina költőnő Haza­viszlek, jó? című kispró­zakötete. Rög­vest el is helyeztem a ked­venceim polcán, ahol csupa olyan könyv sorakozik, ame­lyekbe időről időre belela­pozok. Szerintem a csokimi­kulásból lett húsvéti nyúl sztorija miatt keveredhetett a papírhalmok alá. Most mégis a Szólánc címmel jegyzett tárcanovellánál nyűt ki. Fene megette! Ami­kor rosszabb pillanataimban már-már hinni kezdenék a véletlenekben, jön egyjól ■ célzott megrendülés (ha nem olvasmányélményben, hát másban), s tutira megje­lenik az ok és az okozat is. Tóth Krisztina írása alapjára­ton arról szól, hogy kisfiával egy felhőtlennek ígérkező nyaralásra indulnak a Bala­tonhoz. A novella az elké­pesztő vonatét dokumentá­lása. Egy réteggel beljebb pedig már a mai magyar va­lóságé, de írhatnám azt is, hogy Közép-Kelet-Európáé, vagy akár a világ legeldugot­tabb csücskéé: egyszóval multikulti valóság, a miénk, a be- vagy kivándorlóké, az utazóké... Az említett vona­ton - mint általában a tö­megközlekedési eszközökön - egyszerű emberek utaz­nak. Ez a szókapcsolat mos­tanságvált számomra gyo­morforgatóvá, bár az írónő „egyszerű emberei” azért némiképp mások (nem vi­selnek például nyakkendőt): egyikük drabális kalauznő, a másik pedig „munkáskül­sejű, ötvenes, kopaszodó pa­sas, a csuklóján nemzetiszín gumikarkötővel”. A többi utas a „csöndes többség”, akik végigasszisztálják az egyszerű munkásember vul­gáris kötekedését, ordíto- zásba forduló fenyegetőzése­it. A kis családnak címezve még talán „a rohadt zsidó kurva meg a kölyköd” a leg­inkább nyomdafestéket tűrő félsoros. Azért képzeljék el, hogy egy hatéves gyerekkel utaznak nyaralni, s még az sem veszi kedvüket, hogy rossz vonatra szálltak, noha ezt a kalauznő az anyát lete­gezve és megszégyenítve, ordenáré hangnemben kommentálja. Majd ajele- nettől felhergelve egy egyszerű munkásember - a leszálláskor már tettleges- ségtől sem igen riadva - po­rig (gy) alázza őket. Az ilye­nekből, gondolom én, gyen­gébbnek hitt embertársaik felhőtlen derűje váltja ki az agresszivitást. Mindentől félnek, ami saját sötét vég­lénylétükkel ellentétben bé­késen életteli. Jelen esetben az anya és fia tarka, „nyara- lós-cigányos” ruhája, s ked­ves kis játékuk, a szólánc volt a kiváltó ok. Hajói tudom, már az óvodában foglalkoz­nak az emberiség egészét al­kotó különféle, ámde hang­súlyozottan egyenrangú rasszokkal. Hogy a való vi­lágban meg közben egyre csak terjed a bizonyos érdek­palackokból ki-kirázott xeno­fóbia? Az új generációs idegengyűlölőket nem érdek­lik a történelmi spirálok vagy párhuzamok... Tóth Kriszti­na történetének nincs csatta­nója, passzív tapasztalatrög­zítés inkább. Egy tiszta, érzé­keny, a lélek mérgezettségét is emberséggel mérő elbeszé­lő. (Az más kérdés, hogy mit élt át közben.) De nem vág vissza. Tudja, különben ő maga is bemocskolódna. Tisztelői ma tíz percen át tapsolnak neki Kaján Tibor 90 éves ÉVFORDULÓ Budapest. Ma ünnepli 90. születésnapját Kaján Tibor Munkácsy-díjas grafikusmű­vész, karikaturista, aki évtize­deken át vidított fel százezre­ket rajzaival. Dolgozott a Ludas Matyi című vicclapnak, később az Új Tükör, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap munkatársa is volt, munkái rendszeresen je­lentek meg a Lyukasóra, a Népszabadság, az Új írás és más lapok hasábjain is. A karikatúra szerinte rajzos vezércikk, ami kifejezi az adott nap hangulatát. Azt szereti, amikor a rajz a gondolat kifeje­zője, rajzaihoz nem is mellékel szöveget. Alkotásaiból bölcs mosoly sugárzik, s a rejtett összefüggéseket tárják fel. Kétszer kapott Munkácsy-dí- jat, 1975-ben az Érdemes Mű­vész, 1988-ban a Kiváló Művész címet vehette át. Az Opus-díjat 1994-ben, a Magyar Művé­szetért díjat 2002-ben ítélték Az Ünnepelt (Forrós: Artportal) neki. 2004-ben kapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Kö­zépkeresztjét, tavaly pedig Ha- zám-díjjal jutalmazták. Kollégái és tisztelői ma sza­badtéri születésnapi köszöntőt szerveznek az Örs vezér tér 13. elé, ahol egy flashmob (villám­csődület) keretében 17 órakor 10 percen át tapsolnak Kaján Tibornak. (MTI/ú)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents