Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)
2011-03-12 / 59. szám, szombat
26 Szalon ÚJ SZÓ 2011. MÁRCIUS 12. www.ujszo.com Bármi lesz is a doomjazz sorsa, mi még időben szóltunk. Érdemes kissé elmerülni ebben a sötét világban... Maximum Black Bemutatunk egy új zenei műfajt, amely a filmművészetből meríti inspirációját, olyan rendezőktől megihletve, mint Fritz Lang vagy David Lynch. Kísérteties, sejtelmes, érzéki, sötét muzsika - ez a doomjazz. KISS TIBOR NOÉ „A rock örök és elpusztíthatatlan” - mondta vagy harminc évvel ezelőtt Schuster Lóránt, a P. Mobil énekese. A rock tényleg elpusztíthatatlannak tűnik, az underground zenei műfajok terén azonban csak úgy jönnek-mennek a divatok. A kétezres években a posztrock hódította meg a koncerttermeket. A műfaj olyan nagyszerű zenekarokat adott a világnak, mint a kanadai Godspeed You! Black Emperor vagy a több budapesti fellépésével Magyarországon is komoly népszerűségnek örvendő japán Mono. Legmesszebb, azaz a slágerlistákig az izlandi Sigur Rós jutott, de a Mogwai sem panaszkodhat, a skót banda szerezte a Zinedine Zidane-ról készült dokumentumfilm zenéjét. A slágerlistákon való részvételre nem számíthatnak azok a zenekarok, amelyek kapcsán mostanában egyre gyakrabban beszélhetünk egy új underground műfajról: az egyszerűség kedvéért nevezzünk ezt egyszerűen doomjazznak. S bár a névadó a The Mount Fuji Doomjazz Corporation elnevezésű zenekar, a műfaj gyökerei David Lynch filmzenéihez nyúlnak vissza. Ki ne emlékezne a Twins Peaks hideglelős jeleneteire, a végletekig lassított ütemekre, a sötét tónusú basszusokra, a vibráló orgonára, a szívfacsaró szaxofonra. A Bohren und der Club of Gore együttes tagjai biztosan. Az 1988-ban alapított zenekar a kezdetek során még death métáiban utazott, később azonban a bandatagok saját bevallása szerint - egyszerre emlékeztetett az ambientre, a Black Sab- bathra és valami depresszív jazzre az, amit a nyugatnémet kvartett művelt. Az igazi váltást az jelentette, amikor a csapat 1997-ben gitáros helyett szaxofonistát igazolt. A Bohren fénykorát a kétezres évek elején élte, s bár az együttes ma is aktív, az akkoriban kiadott két album (Sunset Mission, Black Earth) színvonalát azóta sem tudta túlszárnyalni. Finom zongorajáték, fojtott szaxofonfutamok, búgó basz- szus, tompított dobütemek - ezek az alkotórészei a Bohren zenéjének. Lényegében klasz- szikus jazzt hallunk. Egy bárban, ahol vágni lehet a füstöt, s már a whisky illatától is be lehet rúgni - mintha a harmincas évek Amerikájában járnánk. A különbség csak annyi, hogy a bőgő húrjain egy csontváz ujjai táncolnak, a szaxofont pedig egy koponya fújja. A bizarr kép nem jár messze a valóságtól, ahogy ezt a Bohren budapesti koncertjein is megtapasztalhattuk. Az együttes tagjai csak teljesen elsötétített koncertteremben hajlandók zenélni, ahol mindössze egy-egy lámpa vüágítja meg hangszerük valamely részletét. A lényeg tényleg a zenén van: a hat-tíz perc hosszúságú, minimalista, végletekig lelassított, kísérteties hangulatú tételeken. Amelyek címei - Maximum Black, Constant Fear, The Art of Coffins - is magukért beszélnek. A Bohren und der Club of Gore sejtelmessége jellemzi a már említett The Mount Fuji Doomjazz Corporation nevű zenekart is. De a Mount Fuji még ennél is tovább megy, s eljut egészen az erotikáig. A 2009-ben kiadott Succubus című album a műfaj egyik legkiemelkedőbb alkotása. A borítón egy dominát látunk, ostorral a kezében - igaz, ebben ki is merül mindaz, ami direkt. Az album közel hetvenhat percnyi utazás Lynch Fekete barlangjába, a vörös függönyökkel övezett másvilági labirintusba. A lefojtott fúvósok és basszusok betöltik a tereket, a dob halkan elpereg, csak Laura Palmer sikolya hasít belénk - a halál és az erotika ezúttal kéz a kézben jár. „Érzéki, sötét légkör” - így jellemzi az albumot a zenekar, és ez bizony telitalálat. S ha már Laura Palmer, nem véletlen a filmes hasonlat sem. ASuccubustaz azonos című film (1968), azaz egy sztriptíztáncosnő szado-mazo elemekkel színesített története inspirálta. Az együttes két kulcsembere (Jason Köhnen és Gideon Kiers) már a zenekar létrehozását is a mozi világához kötötte - az alapítók szerettek volna kísérőzenét írni kedvenc némafilmjeikhez. S hogy kik voltak a kedvencek: azok a német expresszionisták, mint Friedrich Wilhelm Murnau vagy Fritz Lang. A zenészek számára természetesen David Lynch is a példaképek közé tartozik, a nagy álom pedig egy közös munka lenne - LarsvonTrierrel. A zene szinte összeér a filmművészettel, s a The Mount Fuji Doomjazz Corporation sem áll önmagában. A zenekar valójában a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble kiónja, nagyjából ugyanazokkal a tagokkal. Csakhogy, amíg a Mount Fuji improviza- tív, pszichedelikus, viszonylag sok effekttel felturbózott tripre invitál, addig a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble valamelyest szabályosabb zenei képletet követ. A jazzes elemeket a modem tánczenékre inkább jellemző elektronikus alapok támogatják. Persze, pszichedé- lia itt is van bőven, de a Kilimanjaro esetében Köhnen és Kiers kompozíciókban, dalokban gondolkodik. Mindkét együttesnek 2011- ben jelent meg a harmadik nagylemeze. A Mount Fuji Anthropomorphic című lemezén négy, egyenként negyedórás tétel vár ránk. Az album nehezen adja meg magát, de sokadik hallgatásra feltárja a maga szépségét. Az ambient egyre nagyobb hangsúlyt kapott az albumon, a sistergések, zörejek, torzított hangok finom szövedékéből alig néhány melódiát tudunk kibontani. A kevesebb azonban ezúttal is több, elégedjünk meg néhány festői szaxofon- és csellófutammal, gondolták a zenészek, nagyon helyesen. Ami pedig az impro- vizatív műfaj természetéből adódik - s ami élettel tölti meg az albumot -, hogy a lemez felvételeit három különböző koncerthelyszínen (Utrecht, Wroclaw, Moszkva) rögzítették. Ne feledkezzünk meg a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble új anyagáról (From the Stairwell) sem, amely a korábbi munkákhoz képest kissé hallgatóbará- tabb lett, néhány helyütt a francia Charlotte Cegarra is lenyűgöz a hangjával, vagyis a doom/darkjazz iránt érdeklődők számára érdemes az új Ki- limanjaro-albummal kezdeni a műfajjal való ismerkedést. A Mount Fujit és Kilimanja- rót kiadó Denovali Recordsnál amúgy tudják, mitől döglik a légy. „A popzene rajongói számára unalmasak lehetnek a lehangoló zenei tájképek - számunkra viszont ez az egyik legjobb zenei stílus, amelyet az elmúlt években felfedeztünk. Ha szereted a Bohren und der Club of Gore-t vagy a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble-t, akkor ezt mindenképpen meg kell hallgatnod” - ezekkel a mondatokkal fejeződik be a kiadó egyik friss zenekarának lemezajánlója. A The Dale Cooper Quartet & the Dictaphones nevű kvartettről van szó, amely - mint bizonyára a névből ez már kiderülhetett - dark- jazzt játszik. A vicces névválasztás mellett a zene is érdekes, a Mon Bibliotheque című tízperces szám pedig egyszerűen zseniális, az azonban már egy műfaj kifulladásának a jele, amikor megjelennek az első kópiazenekarok a színtéren: aki egy kicsit is emlékszik a kilencvenes évek elejének grun- ge-őrületére, az zongorázni tudja a különbséget a Nirvana és a Stone Temple Püots között... De bármi lesz is a doomjazz sorsa, mi még időben szóltunk. Érdemes kissé elmerülni ebben a sötét világban. THES MOUNT FUJI DOOMJAZZ CORPORATION
