Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)
2011-03-01 / 49. szám, kedd
20 Keddi faggató ÚJ SZÓ 2011. MÁRCIUS 1. www.ujszo.com Gúgh János: Van-e szebb dolog a világon, mint kimenni az erdőbe vagy a vízparti ligetekbe, nádasokba, és belehallgatni a madárfüttybe? Nincs madárvédelem a természet védelme nélkül (Somogyi Tibor felvétele A Duna mente lapályainak és vadregényes ligeteinek csodálójaként lett érdeklődő szerelmese a természetnek, kíváncsi megfigyelője a szárnyasvilágnak. Az itt élő madarak annyira lenyűgözték, hogy egyetemistaként Nyitrán nem csak kereste, élethivatásként meg is találta önmaga számára az ornitológiát. Kézenfekvő hát, hogy az SOS/Bird Life Slovensko, azaz a Szlovákiai Madártani T ársaság sziká- ran berendezett fővárosi irodájában társalgunk. MIKLÓSI PÉTER A harmadik emeleti szobából ellátni a pozsonyi várig, az alatt pedig, a februári ködfátyolban, ott hömpölyög a jeges Duna, partjain a téli madárparadicsommal... Gúgh János ornitológus, ez állhat a névjegyén. Ez megállja a helyét? Igen, bár a mi szakmánkban nem a névjegy, hanem a környezetvédelem, a természet tisztelete a fontos. A madárvilág óvása a környezet védelme nélkül fából vaskarika. Igaz, értelemszerűen vannak környezetvédők, akik nem éppen ornitológusok, de én a kettőt együtt szeretem végezni. Pedig aki sokat fog, olykor keveset markol. Esedeg, mint a mesebéli varjúnak, kiéneklik szájából a sajtot! Froclizzon csak bátran, de én is tudok közmondással felelni: Baglyokkal huhoghass, verebekkel csiripelj! Magyarán, alkalmazkodjunk azokhoz, akikkel együtt vagyunk, akiktől a sorsunk függ. Ugyanis a madárpopuláció roppant hűen tükrözi a természeti viszonyok egyensúlyát, minőségi állapotát. Elég, ha eszünkbe jut, hogy húszharminc éve még mennyi veréb vagy cinke élt emberközelben, mára viszont - táplálék híján, mérgezések révén - eltűnőben vannak környezetünkből. A madarak életerősen kötődnek a táj ökológiai viszonyaihoz; ezért lényeges, hogy ahol fészkelnek, vagy vonulásuk során megpihennek, ott elegendő táplálékot és vizet találjanak. Mégiscsak tisztázzuk rögvest az elején: Gúgh János a szíve legmélyén ornitológus vagy elvi beállítottságát tekintve környezetvédő? Is-is. Ha ugyanis akad ember, aki ezt a kettőt nem hozza szoros összefüggésbe egymással, annak, ahogy mondani szokás, legföljebb már csak a pávatoll hiányzik a fenekéből, azaz maximum felfuvalkodottá válik - de mi esszük meg a varjút, vagyis mind az ökológia, mind a madárvédelem tekintetében alapos kudarcot vallunk! Azt azért mégsem hiszem, hogy kamaszként nem csent el egy-két madártojást az útjába kerülő fészkekből... Gondolom, bárki, aki olyan környezetben nőtt fel, ahol az ilyesmire alkalom kínálkozott, srácként nemigen tudott már csak puszta kíváncsiságból sem ellenállni ennek a gyerekkori kísértésnek. Persze, ma már szánom-bánom, hogy anno ilyet tettem, s utólag bizony rá is ütnék a saját kezemre. De különben sem tanácsos a madárfészkek körül ólálkodni, mert bár például a feketerigó vagy a házi veréb nem érzékeny az ember közelségére, de ha a fészkeiknél motoszkálunk, az emberi szagnyomok odacsalják a madarakra, azok tojásaira s fiókáikra leskelődő ragadozókat. Ön miért épp a madártannal került szűkebb kapcsolatba? Lehetett volna akár lepkegyűjtő is! Egyetemi tanulmányaim során az élet úgy hozta, hogy a természet titkai iránti érdeklődésem révén éppen a Szlovákiai Madártani Társasággal kerültem valóban közvetlen kapcsolatba. Önkéntesként eleinte különféle madár-megfigyelési programokban vállaltam feladatokat, s eközben különösen a Duna mentén kifigyelhető téli vízimadarak számlálása kötötte le ambícióimat. Ennyicske elegendő ahhoz, hogy valaki egy életre belehabarodjon a madárvédelembe? A világon annyi minden védeni meg óvni való akad... Természetesen, a szárnyasok számlálása csupán szerény része az élő madárvilág iránti meggyőződéses érdeklődésnek. De elhiheti, nem a szűk látókörű szakmai gőg mondatja velem, ha rákérdezek: van-e szebb dolog a vüágon, mint kimenni az erdőbe vagy a vízparti ligetekbe, nádasokba, s csöndben belehallgatni a madárfüttybe? Arról már nem is szólva, hogy akinek érzéke, füle van a természet hahgjaihoz, az előbb-utóbb arra szintén kíváncsi, vajon a valóságban, egy-egy faágon vagy a vízparti kőszirten pihenve milyenek is azok az egyszer pajkos, másszor komolykodó madarak... Persze, az igazi művészet a hangjuk, az énekük szerint fölismerni őket. Aki képes erre, az akár laikusként is megszállottja lehet az ornitológiának, és akkor már bizonyosan azt sem felejti, hogy a madarak tavasszal meg kora nyáron a legaktívabbak, ha a területüket védik. Ebben az időszakban nemcsak az énekükre, hanem a „beszédük” egyéb hangjaira is érdemes fürkészőbben odafigyelni. Assisi Szent Ferenc, állítólag, értett a madarak nyelvén. És Ön? Őtőle már bajos dolog volna megkérdezni, mit is értett meg a madárénekből. Ténynek tény viszont, hogy a madarak hangjából, a viselkedésükből mindig újat és még újabbat lehet ob- szerválni. Legyen szó, mondjuk, a településektől távolabb élő szárnyasokról vagy az egyre gyakrabban a városok peremére húzódó örvös galambokról, erdei fülesbaglyokról, szarkákról, vörös vércsékről. Naponta a madárvilágban élve, hogyan látja: miért volt érdemes az ornitológiára tenni az életét? Mert a madarak szépek. Mert érdekesek. Mert olyan élőlények, amelyek röptűkben bámulatosan nagy távolságokat tudnak leküzdeni, s így a szó legeredetibb értelmében a szabadnál is szabadabb teremtményekként képesek az egész világot belakni. Ezért érzek irántuk szinte elfogult csodálatot. És pont mert repülni tudnak, ősidők óta az emberiség ösztönzői; ráadásul olyan egyedi adottságaik vannak, amelyeket az ember több tekintetben sem képes mindmáig megérteni. Irigyli a madarakat, hogy ők madártávlatból láthatják a Földet? Az igazat szólva igen. És talán kinevet, de én nem bánnám, ha nekem is lehetnének szárnyaim. Mióta rabja a madártannak? Kereken egy évtizede. Persze, időközben ezen a szakterületen is rengeteg dolog megváltozott. Mind pozitív, mind negatív szemszögből. Határozott előny például, hogy a kutatásaink, megfigyeléseink eredményeit rögzítő műszaki haladás révén jóval precízebb lett a vonuló madarakról szóló adatgyűjtés. Ugyanakkor a technika vívmányai, a magas feszültségű vezetékek, a sokasodó szélerőművek malmai vagy az égbolt kékjét visszaverő és így a szárnyasokat röptűkben megtévesztő magasépítésű üvegpaloták sajnos csapatostul kergetik halálba a madarakat. Igaz, hogy akár csak egy-egy szűkebben vehető területen is évente száz-, sőt ezerszám pusztulnak el a madarak? Való igaz. Hadd említsek csupán egyetlen, de Szlovákiát is érintő esetet. 2008-ban, az őszi vonulás alatt, Arábiában másfélszáz fehér gólya tetemére leltek. Hála a madártanban manapság már elmaradhatatlan gyűrűzésnek, hamarosan kiderült, hogy az elhullott gólyacsapat Szlovákiából indult természetes vándordíjára; s amikor egy sivatagi homokviharban pihenőhelyet remélve le akart szállni, a csapnivalóan rossz látási viszonyok miatt magas feszültségű vezetékeknek ütközött. De nem kevésbé lehangoló történet, hogy idén Újév napján Európában is, az Egyesült Államokban is sok ezer madár veszett oda, mert megszokott vonulási zónáikban haladva belerepültek a szilveszteri tűzijátékok fölötti légtérbe. És akkor még csak nem is említettük a környezetünkben előforduló súlyosan mérgező anyagok okozta tetemes madárveszteségeket. Ilyesmi láttán-hallatán egy ornitológus csakis levert lehet. Ám egyébként minő emberek a madártan tudorai? Ezt ne tőlem kérdezze, bármit felelnék, fellengzős vagy félreérthető volna. Ami viszont biztos, hogy aki a madárvilágot hivatásszerűen szereti, az nem plázajáró típus. Egy nap 24, egy hét 168 óra, egy kerek esztendő 365 nap. Mennyit kell kint lenni a terepen? Helyzete, a feladat igényessége és hát embere válogatja. Más a munka ritmusa, ha tavasztól nyár elejéig a fészkelő populációt akarjuk felmérni; s más a szituáció a telelő madarak számának megállapításakor. Persze, egy böcsületes ornitológus ennél jóval gyakrabban indul terepezni. Élnek nálunk csupán a szlovákiai tájakra jellemző madárfajok? Szlovákiában nincsenek endemikus, azaz sehol másutt elő nem forduló fajok. Vannak viszont a mi tájainkra jellemző szárnyasok, amelyek egész Európa viszonylatában értékesek. Például a fekete gólya, a békászó sas, a süketfajd, a nyírfajd. Részükre európai jelentőségű madárvédelmi területek vannak nálunk kijelölve. Február végén beszélgetünk, s ahogy a szólás tartja: a kutya még nem ette meg a telet. Tegyünk hát egy képzeletbeli kiruccanást a Duna menti jeges madárparadicsomba! Milyen szárnyasokat figyelhetnénk meg most? Ez olyasmi, akárha egy szülőtől azt kémé, sok csemetéje közül nevezze meg a legkedvesebbet... így tényleg csak találomra említem például a kontyos récét, hiszen világviszonylatban nézve e faj teljes létszámának egy százaléka telel Pozsony mellett a Dunán. Vagy itt a búbos vöcsök, amely szárazabb években vízinövényekből álló úszó szigeteken fészkel. Avagy a kis kárókatona, azon kevés madaraink egyike, amely télen nem északról, hanem délről érkezik hozzánk. De szólhatnék a Szibériából érkező nagy lilikről, amelynek éjszakázóhelyein néha több tízezer madár gyűlik össze, s ezeknek reggeli Idhúzása felejthetetlen élmény. Egyébként jómagam a nálunk telelő sarki lu- dak iránt érdeklődöm különösen élénken. Tudható egyáltalában, hány madárfaj él a világon? A földkerekségen eddig mintegy 12 ezer madárfaj leírása ismert, Szlovákiában ebből - költésben és vonulásban - 350 fajt tudtunk megfigyelni, szakmai nyilvántartásba venni. Miért lényeges a madarak gyűrűzése? Mert számtalan értékesebbnél értékesebb adat forrása ez. A tudományos igényű gyűrűzés atyjának a dán Hans Christian Mortensen tekinthető, aki 1899-ben kidolgozta a szervezett madárgyűrűzés módszerét. A rendszeres, tömeges jelölések négy évvel később kezdődtek. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén a befogott madarak meg- gyűrűzése Herman Ottó munkásságának köszönhetően 1908-ban bontott szárnyat. Világszerte a madárgyűrűzésre épülő ismereteknek köszönhetően fokozatosan elkészültek a madárvonulási atlaszok, amelyek határtalan ismeretanyagukkal hasznos és sokat forgatott kötetei lehettek, lehetnek a madarak iránt érdeklődő laikusoknak is. Éspedig joggal, hiszen a madarak tájékozódása, rendszeresen ismétlődő vonulása egyike a természet legnagyobb csodáinak. Arisztotelész „az ősszel eltűnő” - ma már tudjuk: a költöző - madarakról úgy gondolta, hogy télire más fajokká változnak. „Megfigyelése” szerint a kakukkok karvallyá, a rozsdafarkúak pedig vörösbeggyé... A gólyákról, a fecskékről meg azt gondolhatta, hogy iszapba merülve, dermedt állapotban telelnek, minthogy őszi estéken gyakran látni füstifecskéket a nádasokba rejtőzni. Természetesen, napjainkban már régen gyermetegnek tűnő teóriák ezek, hiszen jól tudjuk: a telelőhely genetikailag rögzült minden fajnál. Az odavezető út megtalálásában is az öröklött tényezők játsszák a fő szerepet, de a madarak navigálását a csillagok, a tereptárgyak, a nagyobb folyók és folyamok, illetve a Föld mágneses tere szintén segíti. Ami mindezeken kívül közrejátszhat ebben, az egyelőre még a természet titka, amit egyszerűen tényként kell kezelni. Az utóbbi években hathatós madárvédelemből vagy bürokráciából lett több? Nehéz megmondani, bár tény, hogy a bürokráciában nyakig ülünk. Viszont az szintén igaz, hogy 2004, tehát Szlovákia uniós csatlakozása óta az összes madárfaj védett nálunk. Bizonyos fajokra csak bizonyos időszakokban szabad vadászni. A madár tolla, állítólag, szerencsét hoz. Ön szerint? Lehet, hogy e hiedelem eredője a Bibliában keresendő, és Noé bárkájához köthető, hiszen a vízözön idején ő mindig a galambot küldte kikémlelni, apad-e már a víz? És az aláhulló madártoll számára a reményt jelenthette. Maradjunk annyiban: talán nem árt, ha ebben mi is bízunk. Mert akkor nem kop- pan úgy a szemünk, mint a kálvinista varjúnak - azaz nem kopik fel az állunk...
