Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)
2010-12-31 / 300. szám, péntek
www.ujszo.com maiamba dagasztó gépet vegyen. Olyan leszel, mint a Ladungáné, mondta, szerinte ugyanis csak a feslett nők használnak robotot. Ladungáné negyvennyolcban, a kitelepítések után került a szomszédunkba valahonnan Csehországból. Üresen maradtak a házak, hozták a partizánokat és a cseheket. De ha összevesztek, akkor csak a főzés miatt. Elfakad az epém, ha átjön, mondta a nagymama, mert Ladungáné, aki vigyázott az alakjára, tejföl helyett joghurtot tett a székelygulyásba. A gyerekei is olyanok, mint a nudli, zsémbelő- dött a nagyi, nézze meg a Robikat, milyen jól néz ki. Hát igen, jól néztem ki, olyan jól, mint a frissen sült kalács. Nyolcvanévesen még maga csinálta a rétestésztát a nagymamám. Mondta, hogy az egész nyugdíját a túrós rétesbe rakta. De olyan vékonyra húzta ki a tésztát, hogy még az abroszt is látni lehetett alatta. Szidta a kommunistákat, hogy elrontották a lisztet, láttátok volna a háború előtt, mondta, az igen, a Greiner lisztje, az a tészta soha nem szakadt ki. Egyszer egy hétre be is csukták a nagymamát. Sorba kellett állni valamiért, és éppen előtte jelentették be, hogy elfogyott, erre elkezdte szidni a rendszert, hogy a németek alatt legalább volt mit zabálni. Amikor pedig sütött, az Istennel perlekedett. Ha büntetni akarsz, engem büntess, ne a gyerekeket, ők semmiről nem tehetnek. Engedd már meg, hogy valami finomat készítsek nekik, add meg a hozzávalókat!” A családi ereklyék közül szinte semmit nem őriz, csak a nagymama szakácskönyvét, amelybe még az ő édesanyja, vagyis a dédi is feljegyzett néhány receptet. A kézzel írt hasznos tanácsok között olyan is van, amely megmosolyogtatja őt. Például: jobb az íze a libának, ha nem késsel nyisszantják el, hanem kitekerik a nyakát. A benne maradt vértől omlósabb lesz a húsa. Csakhogy nem vagyok hóhér, mint Ladungáné, írja a nagymama, én inkább lassan vágom el a nyakát szegénynek. Ami ugyan fájdalmasabb az állatnak, de mit meg nem tesz az ember az ízletes falatokért, jegyzi meg nem kis iróniával a hangjában Vanyó Róbert. Aztán így folytatja: „Találtam egy másik érdekes bejegyzést is ez ügyben. Hogy a libát több mint tíz órán át mérsékelt tűzön sütjük. Kérdeztem is még régen a mamát, hogy mit nevez mérsékelt tűznek. Kis tűz egy darab, nagy tűz öt darab hasábfa, mondta. Este tíztől reggel tízig ötvenesen sütöttem, aztán rácsavartam szépen kétszázötvenre. így jó szaftos és a végén finom ropogós lesz a hús. Amikor először követtem az utasítását, egész éjjel nem aludtam, azt hittem, szénné ég a hús, és lángra kap a ház. Ma már olyankor csinálom, ha egész nap otthon vagyok, és reggel héttől este tízig sütöm a libát. Persze egy évben csak egyszer. A toplista csúcsa nálam a pizza. Abból minden alkalommal annyi tésztát készítek, hogy legyen belőle tartalék is, amit berakok a hűtőbe. Mindig csak egy adagot veszek ki, azt rakom meg mozarellával, paradicsommal és bazsalikommal, ami ott nő az ablakomban. A tetejére már csak paradicsomszószt és frissen reszelt parmezánt teszek.” A könyvben magyar ételek is szerepelnek. Székelygulyás, bableves, pörkölt, gulyásleves, nokedli, máAmerikában a kenyér szép fehér, mint a hó, de íze semmi. Az én nagymamám minden héten sütött kenyeret. Általában szombaton, hogy hétvégén frisset együnk. kos tészta, cseresznyés rétes, gesztenyepüré. Csupa otthonról hozott recept. A halászlé csak azért marad ki, mert sosem szerette. De nem az íze, hanem a sok apró csont miatt, és mert a hal egyfolytában őt nézte a tányérból. Hogy mi a véleménye a cseh konyháról? „A csehek nem igazán tudnak, vagy nem igazán szeretnek főzni, ők állandóan nyaralnak vagy utaznak. A sertéssült párolt káposztával és knédlivel azonban nálam is ott van a legkedvesebb ételek listáján. A húst fehérborban sütöm, a káposztát ecettel és cukorral párolom, ahogy a nagyi szokta, a libához fehéret, a kacsához vöröset, a knédliből pedig a zsemléset szeretem.” A magyar ízekről nem kis nosztalgiával beszél, hiszen Budapesten nagyon régen járt már. „A nyolcvanas években, amikor még nem jöhettem haza, mert nem kaptam vízumot, amerikai útlevéllel a zsebemben mindig Budapesten találkoztam a mamával. Olyankor másra nem is vágytam, csak bablevesre és túrós tésztára. Vagy lángosra, de nem tejföllel vagy kecsappal, hanem fokhagymával. Ahogy gyerekként ettem. Amerikában még a kenyér is más volt. Szép fehér, mint a hó, de íze semmi. Az én nagymamám minden héten sütött kenyeret. Általában szombaton, hogy hétvégén frisset együnk. És arra is megtanított, hogy a legfinomabb gyümölcsök, zöldségek a kertben teremnek, ezért mindig azt ettünk, amit onnan hoztunk be.” Azoknak pedig, akik esetleg értetlenkedve fogadják a receptek között boldogan és félmeztelenül főzőcskéző fiúk képeit, a most debütáló szakácsmester azt üzeni: „A pék is félmeztelenül állt a kemence mellett, kezében a hosszú- nyelű lapáttal. Csak ő öreg volt, kopasz és kövér. Ezek a fiúk pedig húszévesek, vékonyak és rokonszenvesek. Különben is! Egész életemben fiúkat fotózom és fiúknak főzök. Ebből a könyvből, remélem, rájuk is ragad valami.” Szabó G. László
