Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)
2010-12-30 / 299. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. DECEMBER 30. l_l Obama választási ígéretei a háború mielőbbi befejezéséről ma már gyerekesnek tűnnek Ide nekünk a huszárokat! „Ha isten büntetni akar egy nemzetet, akkor megengedi neki, hogy bevonuljon Afganisztánba” - e közép-keleti mondás a búcsúzó évben is teljes mértékben helytálló. MAL1NÁK ISTVÁN Az igaz, hogy a világpolitika legrégebbi feszültséggóca a közel-keleti, de a legsúlyosabb az afganisztáni helyzet. Az USA és szövetségesei sem katonai, sem politikai téren nem tudtak sikert felmutatni. Sőt ez utóbbihoz kapcsolódik az év legnagyobb átverése is. A Karzai- kormány kiszivárogtatta, hogy eredményes tárgyalásokat folytat egy fontos tálib vezetővel a megbékélésről. A tálibok ezt hivatalosan cáfolták. Később kiderült, hogy az illető szélhámos, sohasem volt tálib vezér. Az csak hab a tortán, hogy NATO-gépen szállítgat- ták őt Kabulba. Hiába küldött Obama 30 ezer fős csapaterősítést az országba, egy hónapja még a Pentagon is azt közölte éves jelentésében, hogy az új alakulatokkal is csak korlátozott eredményt értek el. A140 ezer (ebből 90 ezer amerikai) NATO-katona számára a több mint 700 halottal 2010 volt a legvéresebb év a tizedik esztendeje folyó háborúban. A déli offenzívák nem hozták meg a várt eredményt, sőt a tálibok északon is területeket nyertek. Obama választási ígéretei a háború mielőbbi befejezéséről ma már gyerekesnek tűnnek, s bár hivatalba lépése után rögtön elrendelte a guantánamói fogolytábor bezárását, ez máig nem történt meg. A NATO novemberi csúcsértekezletén csak azt határozták el, hogy 2014 végéig fokozatosan átadják a biztonsági feladatokat az afgán erőknek, de szakértők szerint ez is csak utópia. Rengeteg, a NATO által kiképzett és felfegyverzett afgán katona meg rendőr szökik át a tálibokhoz. A WikiLeaks-kiszivárogtatá- sokból tudjuk, az amerikaiak nem bíznak és nem is bízhatnak meg Karzai elnökben. Az iratokban Karzait üldözési mániásnak, gyengének, a környezetét korruptnak nevezik. Tegyük hozzá: csaló is. Tavaly csak tömeges csalásokkal tudta újraválasztatni magát, miközben a demokratikus Nyugat éppen szemérmesen félrenézett. Az idei parlamenti választásokon még nagyobbak voltak a csalások - az afgán legfelsőbb ügyészség a hivatalos végeredmény megsemmisítését kérte, és letartóztatási parancsot adtak ki a választási bizottság meg a választási panaszbizottság 14 vezetője ellen. De Karzai az USA és a NATO barátja. Vacak ügy, ha az embernek már a barátját is szégyellnie kell. S ha ebből nem derült volna ki, mennyire pocsék a helyzet Afganisztánban, a Pentagon szándéka mindenkit meggyőzhet róla: az elkövetkező hónapokban - a háború kezdete óta először - harckocsikat is akar küldeni oda. Ironizáljunk: a hegyvidéki terepen megbúvó tálibok ellen épp oly hatékonyak lesznek, mintha néhány lovas magyar huszárt vetnének be. Drágám, úgy rettegek a globális felmelegedéstől! (Peter Gossányi rajza) KOMMENTAR Túlélésre berendezkedve KOCUR LÁSZLÓ Pártot gründolna Igor Matovič, az Egyszerű Emberek Polgári Társulásnak a Szabadság és Szolidaritás választási listáján parlamentbejutott képviselője. (Politikai hovatartozásának meghatározása legalább olyan bonyolult, mint „a Most-Híd parlamenti frakciójában politizáló polgári konzervatív párti politikus” szókapcsolat az OKS-es honatyák esetében, akiket Bugár Bélának eddig nem sikerült meggyőznie arról, hogy az OKS nem parlamenti párt; de úgy tűnik, ez most egy ilyen év volt, illetve ilyen ciklus lesz.) Matovič esetében nehéz eldönteni, hogy a törvényhozásban utcai harcos módjára viselkedő honatya eredeti ötleteivel idé- zettségi mutatóján szeretne-e emelni, vagy valóban komolyan gondolja-e, amit éppenmond. (Nem mintha ez más politikusok esetében könnyű lenne, hisz Matovič július végi „lázadása” idején Richard Suiík azt mondta róla, már nem tartj a őt korrekt partnernek, mostmegaztmondja, korrekt partnernek tartja. Fene se érti ezt.) Ajúliusi lázadást lezáró augusztus 2-án aláírt nyilatkozat értelmében Matovičék mandátumvesztés terhe mellett írásba foglalták, hogy a ciklus végéig nem lépnek ki az SaS frakciójából. Azóta ő és társai nem, csak a hat áruló veszélyeztette az ingatag koalíciót. Most nem a pártelhagyás, hanem a pártalapítás szava harsogbele a politikai kommunikációs tér vízkeresztig dermedt, eseménytelen csendjébe. Matovič a TA3 hírtelevízió keddi műsorában indirekt módon arról beszélt, új pártot alapítana. Apártalapítás felelősségét a többi képviselőre hárította. Ha azokbeleegyeznekaválasztási törvényolyan módosításába, hogyne csak pártlistán indulók, hanem autonóm, függetlenszemélyekisindulhassanakaparlamenti választásokon, akkor nem alapítja meg az új pártot. Ezt másnap sajtónyilatkozatban is megerősítette. Matovič hozzáállását akár gyerekesnek is nevezhetnénk: vagy az lesz, amit én akarok, vagynemjátszomveletek-üzente politikustársainak. Akik viszont mind pártkatonák, így-a helyüket preventive féltveMatoviécelebpártjánaklehetségesjelöltjeielőtt-bizo- nyosan nem mennek bele a módosításba, s megnyílik az út a párt alapítás előtt. Pártot alapítani legitim törekvés, mégha az átlagpolgárok zöme rosszallóan néz is a menetközben mezt váltó politikusokra, ám a választópolgár nagyon hamar felejt. Egy olyan virtuális párt, amilyent az „egyszerű” honatya szor- galmaz-melyneknemlennénekhelyi struktúrái, csak papíron létezne pártként, tevékenysége pedig az önjelölt politikusok befogadásárakorlátozódna-akársikeres is lehetne, bár az eddigi hazai „polceleb” pártok zömmel elbuktak. Asokdör- zsölt, a munkaerőpiacon életképtelen, tehát bizonyos tekintetben megélhetési politikus között sokan bizonyosan szívesen látnának független, valódi személyiségeket, bár kérdéses, a jelenlegi, pártokráciára épülő parlamentben mit tudnának elérni. Egyelőre azonban úgy tűnik, Matovič-nembízva abban, hogy legközelebb (azt, hogy2014-ben,akolíció törékenységét látva túlzó merészség lenne leírni) is helyet kap az SaS listáján— sajátpolitikai túlélésénkezdettidejekoránmunkálkodni. Mókuskerék MIKLÓSI PÉTER Kereken három esztendeje, 2008januáijábanhoztaúgyaz újságírószerencse, hogy a hazai mindennapok élményeivel telítetten, csütörtökönként, helyet kaptam e hasábokon. Korábbi, évekre nyúlt elfordulásom a nyomtatott sajtótól valamelyes fénytörő távlatot teremtett köztem és a már hiányzó, de még nem fájdalmasan elveszített eredeti életközegem közt. Akorábban is gyakorló közíró számára az ilyen visszatérés j elentheti a legszerencsésebb pillanatot ahhoz, hogy heti rendszerességgel megírja „kéz, irat”-át. Vállamon azzal a sasszemű és pimasz kis démonnal, akivéleményemetké- telyekkel s ellenvéleményekkel tette/teszi próbára; ki fülembe susogván folyton emlékeztet arra, hogy nem én találtam fel a spanyolviaszt, a melegvizet, a lottót, vállamon tehát evvel a frech szellemecskével (aki lázit vagy csitít, fűt vagy hűt, igazol vagy cáfol) belevetettem magam akavargó közélet tükrözésébe. Otthon éreztem magam e vállalt feladatban, akár a szemérmes szerelmes, aki közvetlen közelről figyelheti szeretete tárgyát-függetlenül attól, hogy amitláttam, lelkesített vagy lelombozott, borzasztóit vagy örömet szerzett. A feladatot, hogy figyelemmel kísérjem amindennapokeseményeits közszereplőit, bennfentes kí- vülállókéntvégeztem. Szinte kínosan ügyeltein arra, hogy politikusokkal és különböző rendű/ rangú közszereplőkkel ne barátkozzam, ám perbe, haragba se kerüljek. Úgy gondolom, számomra egyedül ez volt az egyetlen lehetséges megoldás ahhoz, hogy megőrizzem az objektivitásomat; hogy nézőpontom megmaradjon ott, ahol a független véleményt formáló zsurnalisztának- akár megosztó személyiségként is - állnia illik: emberközelben, ám a hét- köznapokatkritikus szemmel néző újságíró pozíciójában. Csütörtökről csütörtökre. Eközben kellett észrevennem, hogy a társadalom sok-sok türelme dacára Szlovákiában még nem érkezett el az erkölcsi tőkefelhalmozás ideje, noha megértük, hogy immáron ateista politikusaink is szabadon gyakorolhatják vallásainkat. Vagy hogy immár akad szlovákiaimagyar politikus, aki, miután ő már nem másként gondolkodó, ki nem állhatja a másként gondolkodókat, viszont párbeszédként minél több embertől csakis az ő véleményét szeremé hallani; miközben „konszenzusként” fennen hangoztatja: akinem vekért egyet, megosztja a szlovákiai magyarságot. A vállamon ülő kis démon egy ideje azonban ingerülten követeli: hagyjam abba! Mert három éven át hű társam ugyan a véleményalkotásban, de unja a mókuskereket, a szlovákiai (magyar) közélet szemétdombját. Es bár szeremék vitába szállni vele, mert tudom, hogy nincs teljesen igaza; de azt is tudom, bizonyos mértékben igaza van, hiszen a mindennapokat, közíróként, pusztán a mindenkori valóság eleven részeként élhetem meg. A (köz)élet dolgaival foglalkozva erre törekedtem hát három esztendőn át. Égnekhála, egyetlen csütörtökön sem mondtam csütörtököt. T örekvésem maradandó nyoma vagymásfélszáz cikk, már-már vaskos kötetre való. Most, hogy 2010 decemberének utolsó csütörtökén be- fejeződikújságírói életemnek egy szakasza (melyben hétről hétre látnom kellett: miként durvul a közéletnekés a politika acsarkodásánakdurvulása ellen irányuló durvulási igyekezet) , némi elégedettséggel tekintekvissza. Nemhiszem ugyan, hogy tévedhetetlen voltam, és azt sem, valami eget rengetőt fedeztem volna fel azzal, hogy a szlovákiai (benne a honi magyar) közéletnívója nem különb ahintalovaknem- zetközi találkozójánál; mégis azt remélem, sikerült elkerülnöm a rutin csapdáit, az üres önismétlést. S bízom abban, hogy hű tudtam maradni alapvetően megosztó újságírói énemhez: csütörtökönként sosem írtam mást, mint ami a vé- leményemvolt. Persze, jó volnavalamilyen elegáns huszárvágással lezárnom ezt az életszakaszt. Vagy legalábbis holmi mutatós, egyértelmű gesztussal. Például, közeledvén a habókos szilveszter, grimasztvágva„bein- teni” politikának és politikusnak, fityiszt mutatni, orrot, szamárfület. De az ilyesminek nincs értelme. Ami számomra fontos három esztendő volt, az az élet taposómalmában egy röpke epizód. És ez így van rendjén. A közélet, a politika mókuskerekébenegymástvált- ják a mókusok, de az igazi attrakció nem ez. Az igazi attrakció: az élet. Ez pedig folytatódik, akárkik pörgetik a mókuskereket. A mögüle kisejlő érvényesség, a maradandó aktualitás pedig az, hogy emberekként, szlovákiai magyarokként ne csakgondot, hanem gondolatot is adjunk egymásnak. Pozsonytól Szelmencig ne (csak) az akácosút mellveregetős bu- songása, vagy a nagyhangú visszahonosítás csalóka esélye tegyen bennünket magyarrá, hanem az anyanyelvmegtartá- sa, a szellem, ajellem, a gerinc. Epilógus. Vállamon a kis szellem befejezésként azt kérdezte tőlem: vajon megtisztítható-e a szlovákiai (magyar) közélet. Szerintem igen, de piszokul nehéz... Ugyanis nagyot mondani és engedni a semmiből-mindenkitud! Amiként nem ígérni semmit, de azt következetesen betartani - úgyszintén!
