Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)
2010-12-18 / 291. szám, szombat
SZALON 2010. december 18., szombat 4. évfolyam, 49. szám Kosztolányi Dezső: „Nincs nagyobb tévedés, mint azért utazni, hogy élményeket gyűjtsünk. Azok már eleve bennünk vannak..." Ahol a kurtafarkú malac túr A mese varázslat, terápia és ismeretterjesztés. Gyereket és felnőttet egyformán gazdagít, ezért érdemes átadni magunkat neki és elhinni, hogy a jó elnyeri jutalmát, a rossz bűnhődik, és minden jó, hajó a vége. VRABEC MÁRIA A mesék nemzedékek bölcsességét őrzik, ezért nemcsak szórakoztatnak, hanem tanítanak is. Kiragadnak hétköznapokból, más világokba visznek el, megoldást kínálnak a gondokra, és megmutatják, mi az, amiért érdemes küzdeni. A fáradt, csüggedt embert felemelik, a tanácstalant eligazítják, a kalandra vágyót ismeretlen tájakra röpítik. Amikor azt mondják, az Óperencián vagy az Üveghegyen túl, akkor a hallgatót egy olyan világba viszik, ahol más törvények uralkodnak, és nem ugyanazok az emberi módszerek visznek sikerre. Megváltoztatják az ember viszonyát önmagához és a lehetőségeihez, egy olyan világot nyitnak meg, amelyben a láthatatlan dolgok válnak láthatóvá. Ahétmérföldes csizmától a varázsszőnyegig Egy-egy mesebeli félmondattal több ezer kilométert tudunk megtenni, de nem csak a szavak, mondatok, hanem különböző varázslatos eszközök is segítenek a távolságok leküzdésében. Ilyen a táltosparipa, a hétmérföldes csizma vagy a keleti mesékben a varázsszőnyeg, de az igazi utazás mindig belül, lélekben történik. A mesehősök Aliztól Dorkáig, Gullivertől Háry Jánosig egy kitalált világban élnek, és a képzelet szárnyán beutazzák az egész világot. „Minden utazás a fantáziában történik, ha azt leírják, mert a tapasztalattal egyidejű beszámolóra nincs mód. Még akkor sem, ha az ember naplót vezet, hiszen az emlékezet és képzelet szűrőjén szűri át a történteket” - írja Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész. Köztudott dolog, hogy az utazásnak köze van a tudományos-fantasztikus regényekhez és az utópiákhoz - erre példa Morus Tamás Utópiája, vagy Swift kultikus műve, a Gulliver utazásai. A főhősök utazás közben a szabadságot élvezik, és egy meseszerű világban találják meg mindazt, amit a saját hétköznapi életükben hiába keresnek. Ez tulajdonképpen az utazás lényege; az ember ráébred: nem csak olyan értékek léteznek a világban, amilyenekkel közvetlen környezetében találkozik. Egész életünkben keressük az új élményeket Az amerikai irodalomban az úton levés, az „on the road again” érzése állandóan jelen van. Jack Kerouac regénye, az Úton óta jelképes értelme is van annak, ami az amerikaiak számára természetes. Az állandóan úton levő amerikai mítosza egyébként nem más, mint a realitások tudomásul vétele: ezen a földrészen még a tizenkilencedik században is nagyon egyenetlenek voltak a gazdasági és társadalmi lehetőségek. Ezért - s másutt a vallási villongások miatt is - a fiatal államszövetség polgárai kényszerűen nekivágtak az útnak, új lehetőségeket kerestek maguknak, és ha kellett, többször is továbbálltak. A művészet elemzéséhez és megértéséhez persze nem csak képzeletbeli utakat kell megtenni. „Kevesen tudják, hogy a bédekkert mint útikönyv-típust, először művészettörténészek írták, hiszen ez olyan műfaj, amely felméri, mit lehet az adott országban megnézni” - mondja Ré- nyi András művészettörténész, aki szerint utazni tudni kell. Ahhoz pedig, hogy az ember képzeletben tudjon utazni, különleges tehetség, színes képzelet kell, mint Kormos Istváné, aki Nakonxi- pánt álmodta meg. Egy önálló világot, amely csak szellemi, érzelmi síkon, Gulácsy Lajos képein keresztül ismerhető meg, s elsősorban szellemi emelkedettséget, nyitottságot feltételez. „Az emberi természet személyekhez és helyekhez kötődő, de ugyanakkor állandóan újra vágyik, mindig valami mást szeretne megismerni - véli Pléh Csaba pszichológus, nyelvész. - Olyan majmok vagyunk, akik egész életükben megőrzik a kíváncsiságukat, mindig új élményeket keresnek, ezért van szükségünk a mesékre. Szeretnénk kilépni a köznapok rutinjából, és ha nem tudunk utazni, akkor beérjük a mesével, mások megélt vagy elképzelt élményeinek olvasásával is.” És boldogan éltek, míg meg nem haltak Kovács Marianna mesemondó szerint ugyanilyen fontos az a lélekben megtett út is, amellyel a belső szorongásait és félelmeit küzdi le a mesehallgató. „Visszatérő motívum a mesékben, hogy ha kimondjuk a gonosz nevét, megszűnik a varázsereje. Ez az életben is működik, ha a mese segítségével megnevezzük a félelmünk tárgyát, már nem is tűnik olyan félelmetesnek” - mondja a mesemondó, aki naponta tapasztalja a kimondott szó teremtő erejét. Merthogy minden mesének több rétege van, és mindenki a saját tapasztalatai, gondjai és örömei szerint értelmezheti. Ebből indul ki a mesével gyógyítás tudománya is, amelynek szakavatott művelője Boldizsár Ildikó. „Nincs olyan élethelyzet, amelynek ne volna egy mesebeli párja. De amíg a mesében a hős végig tud menni a számára kijelölt úton, a páciens a saját életében kővé vált, nem ismeri a továbblépés lehetőségét. A terápia során megkeressük ennek az okait, és igyekszünk feloldani a bemerevedett lelki vagy cselekvési szerkezeteket. Ha jól végezzük a dolgunkat, a páciens újra életre kel, új erőket kap, új energiaforrásokat ismer meg és próbál ki az életében.” Maga a „kezelés” rendívül egyszerű, hiszen azok a mesehősök, akikben a páciens magára ismer, elementáris erővel vonzzák magukhoz a pszichét. Ahhoz azonban, hogy fordulat álljon be a betegségben vagy egyensúlyvesztésben, nem elég azonosulni a mesehőssel, hanem el kell sajátítani azokat a képességeket, amelyekkel rendelkezik. Sokat elárul egy emberről az is, milyen mesefigurával azonosul. Más személyiség az, aki sárkányölő hősnek képzeli magát, és más az, aki egy bántalmazott hősben ismer magára. A csodálatos képességekkel bíró mesehősök mindig segítenek a főhősnek, de soha nem oldják meg helyette a problémát, csak megmutatják, mit kell tennie. Mint ahogy az életben sincsenek kész megoldások, csak bátorító, ösztönző jó tanácsok, a mélyponton túlsegítő szavak. Mert a mese célja elsősorban az, hogy megmutassa: élhetünk boldogan, amíg meg nem halunk, de a saját boldogságát mindenkinek magának kell megteremtenie. ETUD Angyal IRODALOM A SZALONBAN Hölgylátogatóm érkezett. Alig lépett szobámba, megmutatta új lakkcipőjét, harisnyáját. Én, hogy mulattassam őt, odadobtam kutyámnak egy darab kockacukrot. Ő közben megkívánta a kockacukrot, maga is kért egyet, s azonnal szájába dugta. Közölte, hogy nagyon szereti a kockacukrot, de legjobban szereti a lekváros kenyeret meg a „piros leves”-t (paradicsomleves). Ez a hölgylátogatóm két és fél esztendős. Arca - a setesuta hajacskájával, óriási kék szemével, be nem fejezett tétova vonásaival - olyan, mint a természet sietve odavetett, művészi vázlata. Körvonalai még határozatlanok, de maga a rajz gyönyörű. Mindig így képzeltem az angyalokat. Régóta nem érintkeztem efféle két és fél éves angyalokkal. Minden mozdulata, észrevétele érdekelt. Sokat tanultam tőle. Először azt, hogy a lelke - arcocskájával ellentétben - már teljesen készen van. Az az ősemberi lélek ez, melyet csak úgy tanulmányozhatnék, ha messze szigetekre utaznék, ahol vad törzsek élnek. Ez a csöpp angyal maga az önzés. Legelső ő, s a holmijai. Utána következik az apja és anyja, s azok holmijai. Ennyi az erkölcse. De van benne bizonyos kezdetleges jóság is. Dadája, aki elkísérte, megbántotta valamivel. Fölemeltem az asztalon heverő kést, s azt indítványoztam neki - lo- vagiasan és barátian -, hogy megölöm a dadát. Tiltakozott ellene. A dadát nem szabad megölni. Őt magát se szabad megölni, apát sem, anyát sem, engem sem, még a kutyámat sem. Kérdeztem, hogy akkor kit szabad megölni? Azt felelte, hogy a cigányokat. Kérdeztem, hogy miért szabad a cigányokat megölni? Azt felelte, hogy azért, mert „nem ismeri őket”. Ebben a finom megállapításában már a mai „művelt” emberiség erkölcsét fedeztem föl, amely a gyilkosságot főbenjáró bűnnek tekinti mindaddig, míg egy szűkebb közösség tagjairól van szó, de megbocsátha- tónak, sőt erénynek tartja, mihelyt „idegen”-ek az áldozatok, akik más fajtához, más osztályhoz tartoznak, vagyis olyanok, akiket „nem ismerünk”. Rövid eszmecserénk után enni kezdett. Három almát tettem eléje. Egyiket a jobb kezébe szorította, s úgy majszolta, a másikat baljába fogta, hogy el ne vegyék tőle azalatt, harmadikat ölébe tette, s állandóan feléje sandított. Félt, hogy kifog rajta az étvágy. Szerencsére sikerült bekebelezni mind a hármat. Ekkor könnyükén szuszogott föl. Bevezettem a fürdőszobába, hogy megmossam kezét. Ott megpillantott egy kis lila szappant. Kijelentette, hogy azt hazaviszi. Neki adtam. De észrevett egy rózsaszín meg egy fehér szappant is. Ragaszkodott ahhoz a szándékához, hogy ezeket is hazaviszi, mert - amint megjegyezte - „neki sok kell”. Méltányoltam szempontjait. Csakhogy nem nyugodott addig, míg papírt nem szereztetett velem, s be nem csoma- goltatta, át nem köttette zsineggél. Amíg ezzel foglalatoskodtam, eltűnődtem, miképp is alapozhatnak rajongó emberboldogítók egy társadalmat olyan elméletre, melyből a tulajdonjogot, a birtoklás nagyon emberi ösztönét teljesen kikapcsolják. A kisemberek első mondata: „Add ide”... Félek, hogy ez a nagyemberek utolsó mondata is. Játékot kerestem számára. Sajnos, nálam már régóta nincs ilyesmi. Több évtizede kizárólag papírral-tollal játszom, érzésekkel és gondolatokkal. A tükörszekrényben megleltem a gombosfiókot. Tartalmát eléje öntöttem a szőnyegre. Férfi- és női gombok voltak ezek, csontgombok, acélgombok, cérnagombok, gyöngyházgombok. Könyökig dúskált bennük. Egyszerre izgalom fogta el. Fölkelt, arra kért, csomagoljam be a gombokat is, a szappanok mellé, sürgősen haza kell mennie. Most előszedve minden érvelő képességemet és ékesszólásomat, igyekeztem lelkére beszélni, hogy micsoda kegyetlenség egy költőt és annak családját télvízidőn gombok nélkül hagyni, hiszen gombokra nekünk is szükségünk van, feleségemnek, fiamnak, énnekem, még szegény kutyámnak is. Nagylelkűségére bíztam, hogy döntsön belátása szerint. Csak bámult rám tiszta angyalarcocskájával, rejtélyes, kék szemével. Letelepedett gombjai közé, hosszan kutakodott, aztán fölemelt egy gombot, melynél nem volt se hitványabb, se kisebb, egy rozsdás, csempe nadrággombot, s átnyújtotta nekem. Dadájának sugárzó arccal újságolta, hogy adott nekem egy gombot. Arról, hogy kapott is százkilencvenkilencet, hallgatott. Ekkor egyszerre megértettem az emberiség történelmét. Ha az imént a vagyonszerzés ősi folyamatát láttam, kicsinyített, de valószerű formájában, most fény derült arra, micsoda az az önzeüen nemesség, mely megkönyörül az ínségeseken. Hálásan megköszöntem előkelő kegyességét, aztán meg- indultan arcon csókoltam ezt a kis, jótékony angyalt. (1932) Kosztolányi Dezső
