Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)
2010-11-27 / 273. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2010. NOVEMBER 27. www.ujszo.com Ez a folyamatos jelen talán az új század tulajdonsága lesz. A múlt, a múltunk itt van a vitrinekben, kiállítva jelzi az egykori tényeket és történéseket... Az irodalom visszanéz Sajátos kiállítást nyitunk meg, a vitrinekből az elmúlt idő emléke néz ránk. Hatvan évnyi múlt. Számunkra nagyon fontos kor, a mi időnk. DUBA GYULA Történelminek is nevezhetném, a fogalom súlyát elbírja, kitölti és értelmezi: a háború utáni csehszlovákiai magyar irodalom hat évtizedét jelenti. Furcsán hiteles történelem, élő természetű, bennünk él. Részesei voltunk és alakítói egyben; ilyen lehet a tökéletesnek mondható múlttudat és folyamatos jelenlét. Életünk és történelmünk egyben. A kezdetekről, az ötvenes évek legelejéről már sokat írtunk és beszéltünk, felesleges részletezni, azóta sem lezárt, folyamatosan nyitott a jövő felé. Hatvan évünket szívem szerint, vállalva a játékosan emelkedett metafora kockázatát, ahhoz a spanyol katedrálison végzett munkához hasonlítanám, melyet nemrégen szentelt fel a pápa; több mint száz éve kezdték építeni, s még mindig nincs kész, jövője nyitott. A mi építkezésünk kevésbé pompás, jóval szerényebb mű, ám életesebb, nem a hit hideg otthona, hanem az emberi vágyak és álmok folyamata. Bár a hit sem hiányzik belőle, az anyanyelvbe vetett bizalom építőanyagainak egyike. Az irodalom visszanéz - van ebben valamilyen mélyen emberi vonás, felemelő humánus minőség, számunkra fontos. Irodalmunk feldúlt és lepusztult mezőségen kezdte a munkát, de nem a mai „zöldmezős” építkezések módján, előtte nem történt meg a szokásos, sőt kötelező terep-előkészítés. Intézményeit, ha nem is életre hívni, ám magának kellett értelemmel és tartalommal megtöltenie. Ennek okán tudatosítanunk kell a tényt: fiatalosan gyanútlan és elemi természetű életerő szabadult fel akkor, szabadsággal teli tett, hogy a kezdet ne formális, hanem igazi indulás legyen. Lehetett abban valami csodaszerű, hogy jogtalan évek és elfojtott érzések ideje után váratlanul és egyszerre szinte mindent szabad! Mintha óvatos és suttogó beszéd után a tüdőből harsány, szabad kiáltás törne fel! Helytelen lenne jelszavasán szólni a jelszavak koráról. A nyelvi szabadság amúgy is felemelő, természetes pátosz lengi körül. S az irodalom éppen az a minőség és emberi érték, amely a nyelvben és a nyelv által él. Az anyanyelv által - ennyi emelkedettség tárgyunkhoz tartozik. Kétségtelen, hogy irodalmunk jószerével újságírásnak indult, annak mellékhajtásaként kezdődött, a tudósítás és hírközlés igényével; arról tudósít, hogy valami indul, van is már talán, s minden bizonnyal még inkább lesz. Felszabadult érzésekről, jelenlétről, jövőképről ad hírt. Néhány évi munka összegzése az Új hajtások című antológia, anyaga önmagáért beszél. Találunk benne jó szándékot és igyekezetét, eszmei lelkesedést és szakmai kezdeményt, csak formai tökélyt, hiteles irodalmiságot alig. Valóság helyett inkább a kor építő lendületét sugallja. Miért beszélünk erről, ami ré- ges-rég elmúlt? Különben aligha mérhetnénk fel és kevésbé hitelesen értelmeznénk hat évtizedünket. Mert a szövegekben nemcsak műkedvelő melléfogások és sematikus téveszmék voltak, hanem őszinte vágya az igazság - igazunk - kimondására, s egyúttal hit is, igen... ott voltak az igazi lírai szenvedély csírái is, amelyekben szavakban és képekben, felvillanó fényekben ott van már a minőség. A felszabadult kiáltás ősereje. Valami a költészet csodájából. Mi késztetheti Gyurcsó Istvánt, hogy verset írjon a Csehország felé tartó vagonban? Mi mondatja Bábi Tiborral, hogy nyolc testvér közül „csak én maradtam magyarnak”? Honnan Ozsvald Árpád lírai képe: „Falun szebb a tél”? Bonyolult kincs, rejtőző érték a valós lírai hang. Amikor 1954 őszén Pozsonyba kerültem, a magyar írók már összejártak. Kialakult közösséget találtam. Az első jelenléti ívek valamelyik vitrinben láthatók. Azóta az ott voltak jelentős része nincs már közöttünk. Irodalmi önképzőkör valami elvontról, melynek nincs gyakorlata, tehát aligha létezik. Ábrándokat kergettünk volna? Aligha - önmagunkat kerestük. Gyűléseink értelme nem a tanácskozások színvonala volt, hanem a jelenlétünk a pozsonyi életben, az írószövetségben, a társadalomban. Van magyar irodalom, amely a maga útját járja, helyet kér és építi önmagát, bírál és elégedetlenkedik, követel, mert többet szeretne, élni akar! így alapítottuk a Szekciót, majd folyóirat lett, az Irodalmi Szemle. Előtte csak újságirodalom lehetett. A Hétben, annak Fórum című mellékletében valóságos „íróiskola és költőtanoda” működött, Gyurcsó István, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, jómagam, Mács József, Tőzsér Árpád, Cselé- nyi László, Zs. Nagy Lajos, Lovi- csek Béla, Ordódy Katalin, Reszeli Ferenc voltak a diákjai. Az Irodalmi Szemle köreiből új antológia jelzi a fiatalok, - a „nyolcak” - jelentkezését, Tőzsér, Cselényi, Zs. Nagy nemzedékéét; Turczel Lajos válogatja és indítja útjára a Fiatal szlovákiai magyar költőket, robbanást és ellenállást keltve. A jelszavas megállapodottság és a lírai formateremtés szembenéz egymással, új költői hang ígér hitelesebb költészetet. Eszmei villongások és önfeledt bohémkedés, ötvenhat utáni hangulat és fokozódó hatalmi figyelem kavargásában hangzik el Tőzsér programos óhaja: „Férfikor, így jöjj...” Mintha elfeledett értékek reneszánsza zajlana, első regényeink születnek, alapozódik az esztétikai gondolkodás, a sémák ugarán kihajt a modern hangvétel eleje, az elidegenedés érzése, nyugati minták sugallata, jogait követeli az igazibb gondolat. A hatvanas évek irodalmunk, társadalmi felívelésünk - talán első - aranykora! Sajátos értékei, szellemi vonásai bennünk élnek. Ekkor tűnt fel a Szemlében a Vetés-nemzedék, az évtized közepén, hogy a végére Egyszemű éjszaka és Fekete szél című antológiáival teret és szót kapjon az irodalomban. Három nemzedék ugyanannyiféle életérzést, morális és esztétikai értékrendet és formaeszményt jelentett - a hetvenes évek elejére a szlovákiai magyar irodalom húszéves korára felnőtt. Aztán ellentmondásos idő kezdődik, a konszolidáció kora. Mást akar az ideológiát képviselő hatalom, a politika, mint az alkotók; s az irodalom, lehetőségei szerint ellenáll. A szellem már kiszabadult a palackból, visszagyömöszölni nem lehet. De belső ellentmondások is vannak, a modem kísérletezés és közösségi hagyományőrzés szembekerülnek egymással; vajúdó kor ez, de nem eredménytelen. A Madách Kiadó következetessége mellett folyóiratát, az Irodalmi Szemlét fiatal írók szerkesztik, a nehézségek ellenére termő idő. A magyar kisebbség, az olvasók is megérzik, hogy az irodalom megtartó erő lehet, számos író-olvasó találkozó kora ez. Érezhetően együtt lélegzik irodalom és olvasója. Az Irodalmi Szemle táj-számai öt-hatez- res példányszámban fogynak el. A közös könyvkiadási egyezmény következtében a verskötetek ezer feletti példányszámban jelennek meg, a széppróza, a regény műfajában természetes a néhány ezres, néha tízezer feletti példányszám. Könyveinkből Magyarországra is jut bőven. Hrabal nyomán mondanám, hogy irodalmunknak „élesen követett, szigorúan ellenőrzött” - talán a második-aranykora ez. Grendel Éleslövészete és Dobos Gondok könyve egyként a jellemzője. Majd az újabb nemzedéki mozgolódás, az Iródia mozgalom születése. Az elbizonytalanodott időben mintha nagy változásokat jelezne, a tömegmozgalmak ébredését, valamiféle demokratikus reneszánszot, a fiatalos szabadosság jegyében tömeges írómanifesztációt, s talán... a huszonegyedik századot. Indokoltságát és értékét a Madách Kiadó Főnix Füzetek sorozata nyugtázza, tucatnyi fiatal szerző debütálása. A rendszerváltás teremtett új helyzetet. Lapokat, kiadókat, számos könyvet hozott, esztétikai szemléletváltást és individuális irodalompolitikát, nyelvi és formaigényt, kritikus múltszemléletet és elmosódó jövőképet. S valamiféle olyan sokrétű szellemi gazdagodást, melynek nehezen találni a közös nevezőjét. Személyes érzés bennem, sajátos egyéni sejtelem, hogy a történelem valahogy elmúlt. Mintha jó ideje a folyamatos jelenben élnénk, a huszadik század neveltjeiként a huszonegyedikben! Ez a folyamatos jelen talán az új század tulajdonsága lesz. Nem tudom. Ám a múlt, a múltunk itt van a vitrinekben, kiállítva jelzi az egykori tényeket és történéseket, figyelmükbe ajánlom. Meg elgondolásra is, hogy talán újabb évtizedek kellenek, amikor a jövő szlovákiai magyar irodalma ismét visszanéz. (Elhangzott 2010. november 19-én Dunaszerdahelyen, a Csallóközi Múzeumban az SZMÍTAhol a húsz hatvanöt ér című kiállításának megnyitójaként) Gótikus szobrok előtt, újkori üvegszekrények közt. A Csallóközi Múzeumban a hónap végéig tekinthető meg az írószövetségi anyagokat bemutató kiállítás A vitrinekből visszanéznek. A fényképeken, fölülről lefelé: Ozsvald Árpád, Duba Gyula, Bettes István és (elöl) Haraszti Mária A vitrin előtt: Gál Sándor. A képeken: Turczel Lajos, Barak László, Be- reck József és (elöl) Vajkai Miklós (Lőrincz Adrián felvételei)
