Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)
2010-11-27 / 273. szám, szombat
www.ujszo.com UJSZO 2010. NOVEMBER 27. Szalon 17 Nem gondolom, hogy Jaroslav Vojtek kilencévi munkálkodás után ilyen alapfokon tájékozatlan a Szelmenceket illetően, de azért ez így mégis nagyon ciki... Teremtő szándék, ellenerőkkel Az egyik leghíresebb magyar falu Szlovákiában van. A másik Ukrajnában. Ikertestvérek: Nagyszelmenc és Kisszelmenc. A második világháború után évtizedeken át vasfüggöny választotta el őket egymástól. Kitartó emberi jogi küzdelem eredményeként és hosszas halogatás után 2005. december 23-án nyílt közöttük gyalogos-biciklis nemzetközi határátkelő, amely naponta reggel nyolctól este nyolcig tart nyitva. ZELE1 MIKLÓS Az elmúlt években jó néhány riport- és dokumentumfilm készült az ikerfaluról. Legutóbb Jaroslav Vojtek Határ című dokumentumjátékfilmje, amelyet Szlovákia Os- car-díjra nevezett a legjobb idegen nyelvű filmek kategóriájában. A 2009-ben bemutatott hetvenkét perces mozit 2010 őszén, a XVIII. Filmszemináriumon és Szlovák Filmszemlén láttam a budapesti Szlovák Intézetben. Itt most személyes rész következik: Jaroslav Vojtek 2001-ben kezdte forgatni filmjét, s 2007-ig követte a szelmenciek sorsát, a falu életének eseményeit, amelyeken gyakran mindketten jelen voltunk, a média számos más munkatársával egyetemben: pompás alkalmai és lehetőségei kínálkoztak az alkotói párbeszédnek a határok fölött, ami egyrészt az Európai Uniónak is alapeszméje, másrészt egyáltalában nem új imperatívusz. Ezeket az alkalmakat és lehetőségeket azonban elmulasztottuk. Pontosabban: amikor Jaroslav Vojtek forgatni kezdett (2001-ben), én már kész voltam A kettézárt falu című (Budapest, Ister, 2000), a két Szelmenc második világháború utáni életét feldolgozó dokumentumregényemmel, amiről Jaroslav Vojtek tudhatott. Megkockáztatom, mint gondos, körültekintő dokumenta- ristának, tudnia kellett róla. Talán javára vált volna a filmnek, ha megszólít. Ha leülünk egy kávéra, tapasztalat- és információ-cserére. Ellenben mindarra, amit a fenti sorokban leírtam, azt is lehet válaszolni, hogy az elkészült, nyilvánosság elé vitt, nézhető és értékelhető műalkotás, maga a film a párbeszéd. Egyszersmind a tolerancia magasiskolája. A film történelmi alapja, kezdőpontja a Szovjetunió és Csehszlovákia által 1945. június 29-én Moszkvában aláírt szerződés, amelyben Csehszlovákia Kárpátalját átengedte a Szovjetuniónak. Más történelmi előzmény nincs a filmben. így a néző számára az derül ki, hogy a magyarok mindig is kisebbségben éltek azon a területen, amelyet 1945 nyarán ráadásul még ketté is vágtak: Kisszelmenc ennek következtében a Szovjetunióhoz került. Figyelemre méltó körülmény, hogy a film semmi más történelmi előzményről nem beszél. Bár az is igaz, hogy a szelmenci országhatár jelenkori abszurditása ábrázolásának szempontjából az előzményektől el lehet tekinteni. De akkor a ’45-ig időtlen csehszlovák folytonosságot sugalmazó - moszkvai szerződéskötés bemutatása sem indokolt. A szerződés jogilag 1946. január 30-án lépett hatályba, amikor az azóta megszűnt két ország, a Szovjetunió és Csehszlovákia kicserélte a ratifikációs okmányokat. A valóságban azonban a szovjet haderők kárpátaljai bevonulásuk után azonnal elkezdték kiszorítani onnan a maradék magyar s az oda visszatérni szándékozó csehszlovákközigazgatást. A nagyvilág számára összeállított, angol nyelvű Slovak Films 08-10 Guide to Slovak Films and Film Industry című filmkalauz (a Slovenský Filmový Ústav kiadása) 23. oldalán ezt olvassuk Kárpátalja szovjet bekebelezésének Jaroslav Vojtek filmjét érintő részleteiről: ,A kelet-európai határonfekvő Slemence [Szelmenc] faluját 1946. augusztus 30. éjszakáján a Vörös Hadsereg két részre osztotta. Az egyik rész, Veiké Slemence [Nagyszelmenc] Szlovákiában (a korábbi Csehszlovákiában) maradt, a másik részt átnevezték Maié Sle- mencének [Kisszelmencnek] és Ukrajna (a korábbi Szovjetunió) része lett. Az abszurd módon kijelölt határ attól a naptól fogva, a hírhedt berlini falhoz hasonlóan, kettéosztott földeket, temetőt, legközelebbi hozzátartozókat. E dokumentumfilm Slemence [Szelmenc] lakosainak keserű tapasztalatait ábrázolja, akik az Európai Unió legszorosabban őrzött határának megnyitásáról álmodnak.” Hát nem. Kisszelmenc már a középkorban is létezett, nevét a tizennegyedik században említik először: nem a második világháború után keletkezett és nem a Nagyszelmencről levágott falurészből. Az ikerfalu ket- tévágása az egykori szovjet-csehszlovák határral nem köthető egyetlen naphoz vagy éjszakához, hanem hosszabb folyamat volt. „Szelmenc faluja” pedig mint köz- igazgatási egység nem létezett. Az ikerfalu két részét azután kezdték rendszeresen Szelmenc néven együtt emlegetni a közbeszédben és a médiumokban, miután a település híres lett. (Az ikerfalu fogalma azt jelenti, hogy Kisszelmencnek és Nagyszelmencnek egyaránt volt önálló önkormányzata, a két település azonban teljesen egybeépült, lakói -rokonok és családtagok - együtt használtak közösségi intézményeket, amilyen a római katolikus, a görög katolikus és a református templom, az iskola, a temető... Ez utóbbi egyébként nincs kettévágva, noha az elnyújtott határhúzási folyamatnak valóban volt olyan szakasza, amikor ez is megtörtént. De a határ azután egy kicsit újra keletebbre húzódott, a temető Nagyszelmencen maradt, Kisszelmencen pedig évek múlva új temetőt nyitottak.) Nem gondolom, hogy Jaroslav Vojtek kilencévi munkálkodás után ilyen alapfokon tájékozatlan a Szelmenceket illetően, de azért ez így mégis nagyon ciki. És természetes, hogy az idézett ismertetőt az összes lapszusával együtt az ő szellemi termékének tekintjük. És még egy szemléleti probléma, amelyhez hasonlók a szlovák történetírásban folyamatosan vissza(Képek: www.hranica.sk) térnek: ,JVz egyik rész, Veľké Slemence [Nagyszelmenc], Szlovákiában (akorábbiCsehszlovákiában) maradt...” Éppen fordítva van! Nagyszelmenc Csehszlovákiában (a későbbi Szlovákiában) maradt. „Az abszurd módonkijelölt [»absurdly demarked« szelmenci] határ” semmivel sem abszurdabb a szlovák-ukrán vagy szlovák-magyar határ bármely másik szakaszánál, amelyeket Csehszlovákia szétválása után Szlovákia megörökölt. A szelmenci csupán az a határszelvény, sűrűsödési pont, amelynek anyagi és szellemi valósága a legmélyebben és legerőteljesebben jeleníti meg ezt az abszurditást. Amelyről mély és erőteljes abszurdot lehetett volna forgatni. A dokumentum-játékfilm, amely született, két fő szálon fut. A fikcióén, benne kommandósokkal, a Szelmencek közötti határerdővel... És nincs kitalálva, hogy miképpen fonódjanak össze a másik fő szállal, a valóságéval. Amelyet nősülni nem akaró öreglegények, könnyező öregasszonyok, őszülő határlakók, géppisztolyos határőrök, kongresszusi celebek személyesítenek meg. Szerepeltetésük nem áll össze egységes történetté, s ezt az össze nem állt történetet nem teszi még egyetemesebbé a hozzáadagolt halovány fikció. Milyen erők hathattak a teremtő szándék ellenében? Talán ugyanazok, amelyek a film elkészítését inspirálták? Az abszurditás, amely nem csupán filmanyag, hanem a hétköznapi lét, évtizedek valósága, és pontosan ilyen abszurd a dilemma is, hogy ennek talaján állva az alkotó jó rendező legyen vagy jó szlovák? A kettő miért zárja ki egymást? Venni kellett volna egy nagy levegőt, s el kellett volna mondani a filmben, hogy ezek a fogyatkozó, öregedő falusiak - magyarok. Akiket, mit sem törődve a népek ön- rendelkezésének jogával, senki sem szavaztatott meg az első világháború után, hogy akamak-e Csehszlovákiában, majd „a későbbi Szlovákiában” élni. Azt a kérdést sem tették föl nekik, hogy akarnak- e a Szovjetunióhoz tartozni. Meglehet, dramaturgiailag is sokat lendített volna a filmen, ha megtudjuk, milyen út vitt a sztálini vasfüggönyig, majd milyen küzdelem, ágas-bogas eseménysor vezetett el a határnyitásig, s ezen az úton milyen cinikus vagy éppen hátrányosan megkülönböztető megnyilvánulásai voltak például a szlovák hatóságoknak. S ezekhez mi a rendező viszonya. Mindez azonban elmaradt. Egyszer csak jönnek a pozitív kisugárzású, hatalmas fekete autók, ragyognak az aurák, nyílik a határ. Bevallom, titkos várakozás élt bennem, hogy Vojtek filmje jobb lesz azoknál a filmeknél, mint amiket Szelmenc ügyében eddig láttam. Hogy éppen egy szlovák rendezőnek - hiszen testvérien közeli rokonom - sikerül felülemelkednie olyan magasságba, ahonnan már a jövő is látszik. Ezzel szemben a múlt is eltűnt. A jövő, amelyre együtt kellene készülnünk, mert elsöpörhet mindnyájunkat, ezt az egész Kelet- Közép-Európa nevezetű kollektív pszichózist, eltorzult alkatainkkal, elhallgatásainkkal, féligazságainkkal együtt. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
