Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)
2010-11-27 / 273. szám, szombat
... egyszer csak szavazásra érettnek látszottak. Már mindenki tudta, hogy miről van szó, már csak ki kellett mondani. Az egymás közti beszédet, SZALON a szalonokban zajló társalgást fel kellett váltania a nyilvános, a nyomtatott, a mindenki számára elérhető és érthető beszédnek. KONRÁD GYÖRGY: ÜTRAKÉSZEN2010. november 27., szombat 4. évfolyam, 46. szám Ha az államhatalom megvonja tőle a bizalmat, a kisebbség gyakran tulajdon identitásával is konfliktusba kerül, s nem ápolja kultúráját, elhanyagolja nyelvét... A kisebbségek, főként a magyarok státusa Szlovákiában „Ha a világ s benne a szlovákiai társadalom több nyelvvel írható le, akkor csak gazdagabbak leszünk" (TASR/Martin Baumann) Szimpóziumunk címe látszólag mintha hagyományos volna, csaknem régimódi, noha a szókapcsolat újjászületése nem is olyan régi: Nyelv és identitás. RUDOLF CHMEL Az identitás valami belsőnek, talán a legbelsőbbnek, az intimnek a' kifejezése vagy önkifejezése; a nyelv pedig a szó szabadságán alapul, s az identitás legelemibb alkotóeleme. Éppen ezért - a német álkotmányjogászok szóhasználatával élve - a nyelvet szabad a legkevésbé kitenni a normatív korlátozásnak. Sem akkor nem szabad, ha a nyelvet a kisebbségire, a nemzetiségire szűkítjük, sem akkor, ha a többségi nyelvekre. Bennünket, itt, Közép-Európá- ban különösen, Herder és Humboldt óta a nyelv kivételes fontossága határoz meg, s ez a nyelvi meghatározottság a romantikától fogva csaknem szentnek tekintendő. Ugyanettől az időtől kezdve azonban ez a nyelv, melyet privátnak és intimnek neveztem, leggyakrabban politikum. A közéleti porond politikai mérkőzéseinek eszköze. Lerövidítve ezt a történelmi visszatekintést, említsük meg példaként, hogy kétszáz évvel ezelőtt Európában - ez Miroslav Hroch cseh történésznél olvasható - csak hét államalkotó nemzet volt. Harminc további népcsoport mul- tietnikus birodalmak területén élt. Ezeknek nem volt „saját” államuk, tulajdon anyanyelvűk hagyományait nem ápolhatták teljes értékűen. Nem egész kétszáz évvel később azt állapíthatjuk meg, hogy Európa kis államainak egyike, az Európai Unió huszonhét tagországának egyike, a közép-európai visegrádi négyek egyik állama az alkotmánytörvényében a kisebbségek nyelvhasználatát emlegeti, s ebben szerepel az is, hogy területén kilenc olyan nemzeti kisebbség él, melyet őshonosnak, vagyis eredetinek, hagyományosnak nevez, s melyeknek legitim voltát európai alapokmányok rögzítik. Nos, ilyennek is látszik az európai történelem kétszáz éves íve, vagy inkább az európai történelem ránk hagyott üzenete: nemzeti és nemzetiségi kisebbségekből többségek lettek (ez történt például a szlovákokkal), s fordítva: többségekből kisebbségek jöttek létre, amint ez a monarchia szétesése után a magyarokkal történt, mikor is nyelvük a környező országokban kisebbségivé vált. És csak látszólag paradoxon, hogy ennek a középeurópai ívnek a végén ma például Szlovákia a térség etnikailag legkülönneműbb országa, melynek kisebbségei 15 százalékát teszik ki, ebből a legnépesebb, mintegy 10 százaléknyit a magyarok. S mivel - tartva magunkat a romantikus meghatározáshoz - nyelvében él a nemzet, amiként a nemzeti kisebbség is, Közép-Euró- pában a 21. században továbbra is valahogy begubózva élünk. Az a kérdés - írta a szimpóziumunkon részt venni nem tudó Pavel Holländer, a cseh alkotmánybíróság alelnöke elnézést kérő e-mail- jében -, „vajon a nemzeti eszme Közép-Európában ma is integráló és identifikáló erejű. Az a kérdés, ha az előbbire igen a válasz, mennyire gyökeresedtek meg a nyomások, ellentétek s ebből adódó bonyodalmak megoldásának demokratikus szabályai. A kisebbségek identitása védelmének kérdése milyen mértékben szavatolja a nyelvük védelmét, avagy ez a politikai identifikáció kérdése is, tehát nemzetközi, államközi kapcsolatok kérdése is? Természetesen - folytatja Pavel Holländer - az összes kérdés azon áll vagy bukik, vajon azonosíthatjuk-e a nyilatkozatokat a szándékokkal, hiszen a 20. század borzalmai egyfelől a nacionalista populizmus oly fényes politikai tündöklését eredményezik, másfelől nemzetek és etnikumok kiéheztetését”. Néhány nappal ezelőtt, a bársonyos forradalom 21. évfordulóján a szlovák kormány ’89 novemberének ethosza mögé állt. ’89 novembere nélkül ugyanis nem jöhetett volna létre az önálló Szlovák Köztársaság. S amikor ennek az óriási társadalmi változásnak az elején, 1989. november 25-én a pozsonyi SZNF téren elfogadták a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom és a szlovákiai főiskolások Koordinációs Bizottságának nyilatkozatát, ennek tizedik pontja (a tizenkettő közül) követelte „a csehek és a szlovákok következetesen demokratikus föderációját, valamint a kisebbségek teljes és tényleges egyenlőségen alapuló jogainak és helyzetének törvényes rendezését”. Ennek a 10. pontnak az első felét láthatóan túlteljesítettük: ma mindkét nemzetnek saját állama van. A nyilatkozat második fele már nem ad okot derűlátásra, mert a törvénykönyvbe csak annyit vettünk fel, amennyire a nyugati elvárások és szerződéses kötelezettségeink rákényszerítettek. A nemzeti kisebbségek jogállásáról hozott törvény, melyet a kormányprogramban ezúttal sem sikerült keresztülvinnünk, csak részben teljesítené a huszonegy évvel ezelőtt meghirdetett programot, melyre annak idején a pozsonyi SZNF téren százezrek s az országban hozzájuk csatlakozó milliók mondtak spontán igent. Ezért is tart ma, huszonegy év elteltével a szlovák társadalom történelmi válaszút előtt: elfogadhat egy olyan törvényt a kisebbségek nyelvének használatáról, sőt részben akár a jogállásukról is, melyet maguk a kisebbségek is elfogadhatónak tartanának, sőt amely éppen az ő aktív közreműködésükkel születne. Ebben az esetben, természetesen, mint minden hasonlóban, azoké a döntő szó, akiket közvetlenül érint: a szlovákiai magyaroké. Ha azonban a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatára vonatkozó mostani, a kormány és a parlament elő terjesztendő törvény kapcsán valaki újfent a populista magyarkártyát akarná előhúzni, hogy úgymond nehogy már Budapestről dirigáljanak vagy hogy Dél-Szlovákia el- magyarosításáról van szó, akkor ideje emlékeztetni arra, hogy a dolgok egész máshogy állnak. Lássuk tehát a tényeket, például éppen a magyar kisebbség esetében. Ha összevetjük a statisztikákat 1921-ből, 1961-ből, 1991-ből és 2001-ből, nyilvánvaló, hogy ha elmagyarosításról beszélnénk, akkor hazudnánk. Mert míg a szlovákok száma egyre nő, a magyaroké csökken. Amit tarthatnánk akár természetes folyamatnak is, mely független a többségi nemzet hatalmi pozíciójától, ha nem tudnánk, hogy a szlovák állami szervek nemegyszer alkalmazták a törvényhozói és a retorikai gyakorlatot az itteni kisebbségek, főként a magyarok ellen. De elég csak megnézni, a magyar kisebbség hány százaléka járatja a vegyesen lakott területeken gyermekeit szlovák iskolába, s hány szlovák nemzetiségű látogat magyar iskolát. Tény és való, hogy a vegyes házasságban született gyerekek szlovák iskolába jelentkeznek. A magyarok harminc százaléka szlovák nyelvű óvodába, alapiskolába és gimnáziumba íratja gyermekét. Ebben a nemzetállam láthatatlan, de aktív asszimilációs keze van. Ismétlem tehát: ha valaki azt mondja, hogy Szlovákiában elmagyarosítás van, az nem mond igazat! A szlovák nemzetnek el kell döntenie, hogyan tekintsen a nyelvre, a nyelvhasználatra és a többnyelvű társadalomra, amelyben ő a többség. Vagy úgy tekint a kisebbségi nyelvekre, mint a társadalom összetartását gátló tényezőre, átokra, mely ellenáll az egységnek, mivel elválaszt, és konfliktusok forrása, ha nem egyenest istencsapása. S akkor a lakosság nyelvi egységét olyan törvényekkel fogja előírni, melyek a nemzetállam eszméjét, az expanzív nyelvi uralmat fogják hirdetni. Vagy a másik lehetőséget választva a kisebbségek és nyelvük meglétét ajándéknak fogja fel, ha nem egyenest isteni gondviselésnek vagy emberi intelligencia, műveltség és tudás következményének. A sokszínűség ugyanis az egyik legnagyobb érték, bár ezt egyelőre nemcsak a nacionalista radikálisok nem hajlandók belátni, hanem a nacionalista demokraták sem. A jogállamnak azonban legalább annyi figyelmet kell fordítania a nyelvek megőrzésére, amennyit környezetvédelemre fordít. Hiszen ha a világ s benne a szlovákiai társadalom több nyelvvel vagy több módon írható le, akkor csak gazdagabbak leszünk. Sajnos, az az igazság, hogy mihelyt napirendre kerül a kisebbségek joga a nyelvük használatára vagy az államalkotó szerepük, a szlovák politikai elit, függetlenül hovatartozásától, készséggel lemond jogállami elveiről, s megint a nemzetállam híve lesz, az egy nemzet, egy nyelv híve. Merthogy mentálisan mindig is inkább a nemzetállam hívei voltak, s demokrataként is azok maradtak. Számukra a kisebbség nem annyira gazdagság, mint inkább gond, kölönc, melytől legjobb volna megszabadulni. Ez azonban a glo- balizált világban nemigen megy, ma már nálunk is akárhány kisebbségi telepedhet le (ezek ugyan nem férnek bele a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájába), bár nekünk elsősorban az őshonos, a már említett kilenc kisebbségünk ügyét kellene rendeznünk. Ha államunk többnyelvűségére úgy tekintünk, mint balsorsra vagy csapásra, nem pedig mint - az akármennyire komplikált múlt ellenére - természetes különbözőség eredményére, megmaradnak traumáink, félelmeink és komplexusaink. Ha államunk többnyelvűségét értéknek fogjuk fel, sőt hozzáadott értéknek, máris megteremtettük megőrzésének, megtartásának jogi feltételeit. Nem egyszerű ez, nemcsak azért, mert a szlovák nemzet a valódi önállósá’- gát viszonylag későn érte el, ráadásul a könyörtelen globalizáció idején, mely kissé másként értelmezi a multikulturalitást, mert inkább összemos és uniformizál. Ennek a veszélynek egyaránt ki van téve a többség és a kisebbség is, bár a kisebbség helyzete kétségbeej- tőbb. Talán azért is, mert a többség úgy látja, mintha a kisebbségi nyelvi követelések zűrzavart okoznának- mintha ugyan a nyelvi sokszínűség káros lehetne. Ha azonban nem adjuk meg a kisebbségeknek a jogaikat, a nyelvieket is, a legfőbb szövetségeseinket veszíthetjük el, az állampolgárainkat, akik addig nem érzik magukat otthon ebben a hazában, míg a nyelvi jogaikat az az eszme korlátozza, mely szerint „Szlovákiában legyen mindenki szlovák”. De nem lesz, mert a lakosság csaknem 15 százaléka kisebbséginek vallja magát, s ez így van rendjén. Az ő valódi hazaérzésükért főként a törvényhozó hatalommal felruházott politikusoknak kell fáradozniuk. Csak érdekességként említem meg az egyik legismertebb szlovák nyelvész, Ľudovít Novák javaslatát, aki valamikor 1935 táján fölvetette, hogy a határ menti szlovák középiskolákban vezessék be kötelezően a magyar nyelvet, másutt pedig legyen választható. S felhívta a figyelmet arra, ami ma is érvényes, tudniillik hogy a magyaroktól vagy az elmagyarosodástól való félelemnek nem lehet döntő szava, mert ez a félelem „mesterségesen is táplált, s Szlovákiában több kulturális s egyéb kárt okozott, mint hasznot”. Az egyik legjelentősebb szlovák nyelvész szavai, sajnos, háromnegyed század múltán is érvényesek. Kisebbségeink a mintegy húszéves szabadságunkból és demokráciánkból is a félelem és a bizalmatlanság légkörében éltek meg nem kevés időt. így történhetett, hogy még olyan országok is, melyekben a múltban az etnikai viszályok sokkal súlyosabb következményekkel jártak, mint nálunk, a kisebbségek jogvédelmében megelőzték a Szlovák Köztársaságot. Összehasonlításként elég a szerbiai Vajdaságot vagy Romániát említeni. Mai szimpóziumunk egyik célja tehát az is lehetne, hogy összehasonlítjuk az európai államok kisebbségjogi rendszereit a miénkkel, végre leszámolva a Szlovákiában élő nemzeti kisebbségek átlagon felüli jogainak mítoszával, s rámutatva, hogy a status quo nem értelmezhető a fejlődés befagyasztásaként. Ennek a bizalomhiányos közhangulatnak a hatásait természetesen elsősorban a kisebbségiek érzik, elsősorban őket tartják hűtlennek, telhetetlennek, sőt kifejezetten biztonsági kockázatnak. De ha a kisebbségtől az államhatalom megvonja a bizalmat, a kisebbség gyakran tulajdon identitásával is konfliktusba kerül, s nem ápolja kultúráját, elhanyagolja nyelvét. Mai, Nyelv és identitás című szimpóziumunk is része a kisebbségek nyelvhasználatának jogaira vonatkozó törvénytervezetről indított nyilvános vitának, melynek az a célja, gyarapítsa Szlovákia állampolgárainak a hazai és az európai kisebbségi jogokra vonatkozó ismereteit. A kisebbségek nyelvhasználatáról szóló törvény meg kívánja erősíteni a nemzeti kisebbségek identitástudatát s a társadalomban betöltött szerepüket, s lényegében valamiféle előkészítője a nemzeti kisebbségekről szóló tervezett törvénynek. Mind az összes szomszédos országnak van törvénye a kisebbségek jogállásáról, a Szlovák Köztársaság pedig nincs abban a helyzetben, hogy a közeljövőben elkerülhessen egy ilyen lépést. Ez a szimpózium tehát felfogható a kisebbségek jogállását és átfogó jogvédelmét rendező majdani törvényről nyitott vita felvezetéseként is. Winston Churchill valaha azt mondta, egy nemzet fejlettségének fokát az mutatja, miként viszonyul a kisebbségekhez. Társadalmunknak a kisebbségekkel szembeni merevsége ennek a fejlettségi foknak a hézagait dokumentálja. Bízom abban, hogy ezek inkább a múlt hiányai. A jövőt azonban már nem szabadna befolyásolnia az államunk multietni- kussága elismerésétől való félelemnek, vagyis főként a magyar kisebbségtől való félelemnek. A jövő toleráns államnak mutathatná Szlovákiát, melynek új definíciójából hiányozna a beteges védekezés és minden történelmi meg aktuális fóbia. Mondom mindezt annak ellenére, hogy tudom, ma más a valóság: Közép-Európában néhány jóslással ellentétben nem közeleg a nacionalizmus korszakának vége - a téma szakértője, Benedict Anders szavaival -, „ellenkezőleg, a nemzeti identitás napjaink politikai életének leglegiti- mebb értéke”. A nacionalizmussal folytatott csatát talán tényleg nem lehet megnyerni. De törekedni rá folyton kell. (Elhangzott a Nyelv és identitás című, aszlovákiai és európai nemzeti kisebbségek jogairól folytatott pozsonyi konferencia megnyitójaként, 2010. november 24-én)
