Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)
2010-11-27 / 273. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2010. NOVEMBER 27. www.ujszo.com Szitás Bernadett, Besenyei Zsuzsanna: Sokszínűség (Szondi sétány) (Képek: art.pte.hu/21 párbeszéd) A háromhetes kiállítást tizenegy alkotás esetében három hónappal meghosszabbították, s felmerült, hogy a művek némelyike véglegesen is maradjon a helyén Kodály Zoltán - hangszertokban Sokszínűség a Meszesen A közönségszavazáson második helyen végzett Szitás Bernadett és Besenyei Zsuzsanna Sokszínűség című munkája, amelyet az alkotók Pécs egyik külvárosában, Meszesen valósítottak meg. A művészek a Szondi sétányon festettek színesre betonoszlopokat - a tolerancia jegyében. A munka során szerzett tapasztalataikról így nyilatkoztak: „A reakciók sokféleségével szembesültünk. A pozitív vélemények mellett kikövetelték a maguk létjogosultságát a negatív felhangok is. Az emberi természet és jellem megannyi árnyalatát festették fel az események. Az önzetlen segítségnyújtástól a kifejezett elutasításig és valós konfliktusokig. Az idősebb generáció számára külön kihívást jelentett a színek megjelenése, és nehezteltek: »Hogyan fogjuk ezt megszokni?« A fiatalabb korosztály egy képviselője kutyáját sétáltatva haladt el létránk alatt. Megállt és felszólt. Környezetidegennek tartotta. Még aznap este újra áthaladt létránk alatt s hetykén odaszólt: »Nekem nem, de a családom minden tagjának nagyon tetszik.« Se több, se kevesebb, s már el is tűnt. Két idős hölggyel folytatott párbeszéd a közös nevező híján értetlenséggel végződött, bennünk a tehetetlenség szülte hiábavalóság fájdalma elkeseredett dühöt kovácsolt. Mások örömmel várták az újabb és újabb színek megjelenését, s elégedettségüknek adtak hangot. Egy kedves hölgy az utolsó napon meglepett minket. Két csoki került elő a kosarából. Nekünk hozta. A záró betonelemnél egy gyönyörű kert tette széppé egyhangú környezetét. Tulajdonosa éppen arról a színről álmodott, amit oda terveztünk. Vágyának és a valóságnak ilyen nem várt egybeesése örömmel töltötte el, aminek hangot is adott. Ilyen s ezekhez hasonló történetek, helyzetek és találkozások tették a nehéz munkafolyamatot valódi public art tevékenységgé, mű, művész és befogadó közötti aktív, valós párbeszéddé.” Több köztéri képző- művészeti akció is zajlott 2010-ben Pécsett. Október végén adták át a 21 Párbeszéd című public art projekt közönségdíjait. Vajon a képzőművészeti akció meg tudta szólítani a városlakókat? „ KISS TIBOR NOÉ Az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) cím elnyerésével Pécs pá- radan esélyt kapott a fejlődésre. A fejlesztési projektek nagy része a város köztereinek megváltoztatását tűzte ki célul - akár a meglevő terek átalakításával, életre keltésével, akár új intézmények létrehozásával. Előbbire a város főterének felújítása szolgáltat példát. A korábban zajos, autóbuszok és taxik benzingőzétől fuldokló Széchenyi tér a gépkocsiforgalom kitiltásának köszönhetően délies hangulatú korzóvá változott, ahová a város lakói napozni, sziesztázni is szívesen járnak. Az olyan, új megaberuházások révén pedig, mint a Konferencia- és Koncertközpont vagy a Regionális Könyvtár, Pécs akár Budapesthez is hasonlítható. Nem is beszélve a jelenleg még átépítés alatt álló Zsolnay- negyedről, amely a város egyedülálló látványossága lehet, s amely az EKF-pályázat sikere nélkül alighanem évtizedekig romosodott volna tovább. A közterek újrafogalmazása a Takáts József és csapata által jegyzett eredeti EKF-pályázat- ban is kulcsszerepet kapott. A pályázatírók azonban nemcsak új épületeket és felújított parkokat vizionáltak, hanem valódi közösségi terek létrehozásáról álmodoztak. 2010- ben történtek is ilyen jellegű kísérletek Pécsett. A PLACCC Fesztivál égisze alatt május végén került sor a Lakás-kaland-túra című programra, amelyben művészek és építészek mutatták be Pécs egyik negyedét, Uránvárost. A belvárosban a Közelítés Művészeti Egyesület által életre hívott Temporary City elnevezésű rendezvénysorozaton a sétálóutca üresen álló üzlethelyiségeibe költöztek be művészeti projektek a kortárs kultúra közvetítő- jeként. Nagy sikert aratott a szeptember elején zajló „Play me, I’m Yours” című projekt is. A Luke Jerram által életre hívott kezdeményezés pécsi állomásán tizenegy, képzőművészek által tervezett zongora került elhelyezésre Pécs belvárosának különböző pontjain - a hangszereken bárkijátszhatott. A városlakókkal való kommunikációra nyújtott lehetőséget a 21 Párbeszéd című public art akció is. A projektet a város önkormányzata támogatta, megvalósítója a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara volt, a megrendezésre az Európa Kulturális Fővárosa program keretében került sor. A szervezők „problémamegszólító, vitaindító műveket” vártak, s végül hetven pályázó 142 pályaműve közül került ki az a huszonegy, amelyet a város huszonegy különböző pontján állítottak ki. Az akció népszerűségét jellemzi, hogy a háromhetes kiállítási szakaszt tizenegy alkotás esetében további három hónappal meghosszabbították, s több szereplő (köztük a város polgár- mestere) részéről is felmerült, hogy a művek némelyike véglegesen is maradjon a helyén. A városvezetésnek fontos szerepe volt a projekt létrejöttében. „Már februárban, néhány köztér átadása után látszott, hogy a lakosságnak semmiféle viszonya nem alakult ki a megújult terekkel kapcsolatban. Noha Európában a köztér-rehabilitáció egy folyamatos lakossági részvételen alapuló tevékenység, itt az emberek az egész fejlesztési folyamatot felülről irányítottként élték meg, a véleményüket nem kérték ki. A várospolitika ekkor jött rá arra, hogy jó volna, ha az emberek valahogyan kötődnének ezekhez a terekhez. Ekkor kezdtek ilyen típusú, a városi térben mozgó akciókat, public art megmozdulásokat támogatni” - fogalmazott Szíjártó Zsolt kulturális antropológus, a zsűri egyik tagja. A 21 Párbeszéd projekt során megvalósított alkotások népszerűsége a lakossági visszajelzések alapján vitathatatian - a szakma véleménye már kevésbé egyértelmű. Akadtak olyan művek, amelyek legfeljebb esztétikai értelemben hívták fel magukra a figyelmet vagy megmaradtak a jópofa geg szintjén - ténylegesen azonban nem reflektáltak A helyszín a Magasház előtti tér. A kis tér az elhagyott házzal a kiüresedett jelen nemcsak szó szerinti szimbóluma. Évekkel ezelőtt a tér élettel teli volt, ellentétben a mai helyzettel, mikor egy elhagyott környezettel szembesül a járókelő. Projektünk erre reflektál. A mostani városlakók számára felidézi a múltat és lezárja ezt az időszakot. A kis tér Magasház felőli oldalán egy betonfalra a régen használatos kaputelefonrendszer van elhelyezve. A járókelő megnyomva a kiválasztott gombot végighallgathatja azt a rövid interjút, amit az adott lakás lakóival készítettünk arról, milyen volt itt élni, mit jelentett nekik az épület. Mivel a ház már húsz éve lakatlan, a lakóknak csak töredékével sikerül a beszélgetés. Az üresen maradt lakásoknál válasz nélkül marad a hallgató. A kíváncsiskodó em berek így a ház „szubjektív emlékezetét" ismerhetik meg. A mű Kodály Zoltán szobránál helyezkedik el. Kodály Zoltán alakját, jelenlää a magyar zenében és népzenében, illetve zsenialitását testesíti meg ez a munka. A forma követi Kodály egyik kedvelt hangszerét, a cselló formáját, és közben közelít a figura szemközti nézetének befoglaló formájához. Egyedi formát öltve az alak személyéhez köthető formai jegyek jelennek meg. A tok belső felületén a test lenyomatát idéző negatív formák jól beazonosítha- tóan Kodály szoborfiguráját rajzolják. A hangszertokot bezárt állapotban ugyan nem láthatnánk, de egyértelműen következtethe- 'tünk arra, hogy az alak védelméül szolgálna. Ezzel megszemélyesítve Kodály zenei kiválóságát és ezzel együtt a magyar zene összértékeinek megóvását.
