Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)

2010-11-27 / 273. szám, szombat

10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. NOVEMBER 27. www.ujszo.com Frenák Pál: „A puszta művészet nem sok embert érdekel. A karrier, a pénz, a sznobizmus, hogy elmondhatom, itt is voltam, ott is megfordultam külföldön, az igen!..." Három generációt fog össze új koreográfiájával Vörös kanapé után egy le­hajtható Cadillac. Azzal száguldanak különböző ge­nerációk a végtelen térben Frenák Pál most készülő darabjában, a k.Rushban. S mintha filmet is vetítené­nek közben: Jacques Tátitól Hitchcockon és Pasolinin, Zeffirellin át egészen David Lynchig. A húszas évektől egészen a napjainkig. SZABÓ G. LÁSZLÓ A Száguldás (k.Rusch) olykor persze karambollal (Crash) jár, ér­zelmi ütközetekkel mindenkép­pen. Ahhoz pedig nagyon ért a vi­lágszerte elismert Frenák Pál. Mondhatnánk: ez a specialitása. Elvégre minden koreográfiája eb­ből merít. A lelki káoszból, a hul­lámzó kedélyállapotból, az érzé­kek birodalmából. Kubai táncosa, Nelson Regue- ra mondta, hogy az InTimE eddi­gi pályájának csúcsa. O így érzi. Én meg úgy gondo­lom: sokkal több van benne, mint amit képzel. Először is: most lett igazán érett. Technikai-potencio- nális kapacitásának valóban most van a csúcsán. Ezt el tudom fogad­ni. De a k.Rushban olyan lesz, mint eddig még soha. Az InTimE-ban maximálisan kiélheti magát. Ki is éli minden alkalommal. Technikai­lag és fizikailag egyaránt. A k.Rush­ban azonban olyan duettje lesz Jantner Emesével, hogy az mind­kettőjük munkakapcsolatában a legerősebb, amit valaha láttam tő­lük. A belső tartalma nagyon erős ennek a kettősnek. Sokkal maga­sabb szinten van, mint amit eddig Nelson csinált. Csak ő ezt még nem tudja. Én már látom. Lehet, hogy ő azt képzeli, nem képes többet nyúj­tani, mint az InTimE-ban, én vi­szont úgy látom, messze felülmúlja magát. Én egyébként is borzasztó vagyok abban, hogy aki nem tud napról napra több lenni, az nem dolgozhat velem. Nelson nincs tu­datában kivételes tehetségének. Szerény ember. Azt is mondta, hogy a Frenák Pál Társulatban talált önmagára, és hogy semmi más nem létezik számára. Nekem is csak egy életem van, az folyik össze a munkával. Imádom Giacomettit, a „pálcika szobrairól” ismert, svájci születésű szobrászt. Amit csinál, ahogy kinéz, amit mond, az annyira összhangban van, hogy nem igaz! Ahogy a kávéját ke­veri a kiskanállal, az is Giacometti. Rám is sokan mondják, hogy ha órát adok, az is előadás. Vagy ahogy az utcán kommunikálok. Cseszegetnek is eleget, hogy ismét­lem magam. Márquez is ugyanazt a regényt írja évtizedek óta. Én úgy gondolom, hogy ő sem is­métli magát, hanem egyre jobban elmélyül valamiben. Nem az a ne­héz, ha valaki hatszázféle dolgot csinál, hanem ha csak egyet visz egy egész életen át. Ahhoz viszont, ha táncról beszélünk, társak kelle­nek. Nelson hűsége óriási kvalitás számomra. Nekem a hűség nagyon fontos. Abban ott a szeretet, a sze­relem, a ragaszkodás, a bizalom, a kitartás a másik mellett, minden. Megindító, amit egymásból hoznak ki a táncosaim. Én belőlük, ők belő­lem és egymásból. Ez igazi rezo­nancia. Emese és Nelson között is ez van. Az InTimE-ban rá lehet fog­ni, hogy az erotika uralja a duettjü­ket, a kapcsolatuk lényegét. A k.Rushban iszonyatosan erős a bel­ső mondanivaló. Megjön a háború­ból a férfi, elvesztette mindkét lá­bát, potenciáját, ott áll élete szerel­me előtt, és arra kéri, hogy végez­zen vele. Hogy adja meg neki az is­teni áldást, a halált. Nelson a man­kójára támaszkodva táncol, még mindig imádja a nőt, csak épp a fizikalitás hiányzik a kapcsolatuk­ból, amit a nő még el is viselne, de látja, hogy a férfi szenved emiatt. Kérlek, fojts meg, könyörög a nő­nek. Először tiltakozik a nő, aztán mégis megteszi, mert tényleg sze­reti őt. Az InTimE érzéki érintések sorozata kettőjük között. Az az ero­tika kivetítése. Itt most sokkal több­ről van szó, mint megérinteni, meg­simogatni a másik testét, és kibújni mögüle. A k.Rushban már az elején tudni lehet majd, hogy mit kér a férfi, és hogy a nő fulladozik ebben, nem tudja elfogadni, hogy a párja meg akar halni. A k.Rushban ott a Crash is, ami ütközetet, karambolt jelent. Csak itt nem szó szerint kell érte­ni a balesetet. Még akkor sem, ha egy Cadillac áll a színpadon. Itt a dolgok történnek meg balesetsze- rűen. Ahogy megszületnek és talál­koznak vonalak, spirálok. Van ab­ban egyfajta tökéletesség, ahogy a természet irányít. A k.Rush egy iga­zi movie moving is, egy mozis uta­zás. Táncos road-movie. Adott egy spanyol vagy kaliforniai országút, vagy inkább egy végtelen tér, amelyben száguld a kocsi, és van egy videóvetítés, amely nem fojtja meg az előadást, hanem épp ellen­kezőleg: új minőséget tesz hozzá. A kocsi 5 méter hosszú és 2 méter szé­les. Díszletelem, amely három rész­re oszlik, és mind a három rész kü­lön életet él. Az egyikben betegeket tolnak az ápolók, mint Forman filmjében, a Száll a kakukk...-ban, a másik Paul Newman és Robert Redford fümjét, a Butch Cassidy és a Sundance Kidet idézi meg, a har­madikban Janis Joplin tépi a haját. Ezek nagyon erős elemek. Nem cinematographe, hanem cinecore- ographic. Vagyis filmszerűen való­sítjuk meg a koreográfiát. A közön­séget tehát úgy hozzuk be, mint a moziba, ugyanakkor nem tudjuk, hogy ők, a táncosok a kocsiban is filmet néznek a vásznon, vagy a kö­zönség a kocsin keresztül követi a történéseket. Nagyon jó játék ez. Semmi nem konkrét. Még Marlene Dietrich, Che Guevara és David Bowie sem. Erős képzettársítások indulnak meg. Paralel megy a kor­társ és a rádiócsatornából bejövő zene. A Wingshez is különös zenét talált. Pascal Contet, a neves francia harmonikaművész játé­kára improvizált Major László és Nelson Reguera társaságában. Egy folyamat folyamata a Wings. Performansz. Pascal Contet a világ egyik legjobb kortárs tangóharmo- nikása. Nagy találkozás a miénk. Soha nem tudjuk előre, mit fog ját­szani, ott, előttünk, aznap este szü­letik meg a zene. A Wings egy ko­rábbi koreográfiámnak, a Twins- nek az adaptációja valamilyen for­mában. Az elején ismert elemeket hozok be, úgynevezett indítóele­meket, utána pedig mindkét táncos improvizál. Ezek utalások egy ko­rábbi darabomra. Hadd csináljak már azt, amit én akarok! Ebben a közegben pedig Pascalnak is szük­sége van arra, hogy determináljon bizonyos részeket. Nelsonnal táncolt már? Paralel igen. Épp a Wingsben. Duettünk még nem volt. Hogy búja? Hiszen már öt éve a Frenák Pál Társulat tagja. Ők a fontosak, nem én. A tánco­saim. Nekik koreografálok, nem magamnak. Velük együtt kreálok. Én nem magamat mutogatom, mint sok koreográfus. Legfeljebb megjelenek a színen. A k.Rushban is csak beülök a kocsiba, és pár per­cig vezetem. Közben észreveszek feladatot. Idáig táncos volt, nagyon jó táncos, mostantól fogva táncmű­vész. Négyperces kemény duettben két vagány, macsó autószerelő, mindkettőjükben a férfiasság do­minál, de ahogy kiszállnak a kocsi­ból, és nézik, majd megérintik egymást... Uhrik Dóra mondta az egyik próbán, hogy ez a két srác fantasztikus együtt. Én is így lá­tom. Nem lehet tudni, hogy az élet őrli be őket vagy a másság elnyo­mása. Nagyon sok mindenre lehet asszociálni. Generációk között jár át a da­rabban. Az előző, a közép- és a legifjabb nemzedék találkozik a is iszonyú nagy rizikót vállal be. Felvonulnak a tizenkilenc és húsz­éves táncosok mellett önmagukat felvállalva, sőt kivetkőzve. Nincs patetikus rész a darabban, az öre­gedés szépségét akarom megmu­tatni. Ez is üzenet a szakmának, a közönségnek, a vüágnak, hogy még nincs vége, az utolsó percig élünk. Ezt ki kell, ki lehet használni. A táncművészeket amúgy is gyorsan leírják, bizonyos kor után már nem vagy senki. Én most megmutatom, hogy a potencia még mindig ott van, mint a művészi érettség, ami fantasztikus dolog, és ezt a fiatalok is megérzik. Dóra ott áll, és azt mondja: „Csodálatosak vagytok!” A Oláh Csaba felvétele valakit, követem a tekintetemmel, és rájövök, hogy önmagamat lá­tom, a saját életemet - elmenni. S ahogy majd nézek hátrafelé, el­vesztem a kontrollt a kormány fö­lött, és nekihajtok egy falnak. Tán­colni sokan tudnak, de hogy ne csi­nálj semmit, s abban mégis legyen valami, arra kevesen képesek. Na­gyon erős jelenetek lesznek a da­rabban. Nelsonnak és Major Laci­nak olyan erős kettősét láthatják majd a nézők, hogy a maximális energia és dinamika mellett belső töltése is lesz. Major Laci a máso­dik évét tölti a csapatban, több da­rabba is bekerült már, de most kap­ta tőlem az első, személyre szóló k.Rushban. Kortárs táncban ilyes­mire ritkán van példa. Uhrik Dóra, aki a Pécsi Balett ve­zető táncosa volt, évek óta csodálja, tiszteli a munkámat. Imádva szere­tem őt én is. Lovas Pált és Lőrinc Katit is. Ők azok az emberek, akik józanul és tisztán látják a kortárs táncművészetet. Náluk a minőség a lényeg, nem lobbiznak, mint sokan mások. Ők maguk képviselik az igazi értékrendszert. Csodálatos emberek, művészek, olyan a kisu­gárzásuk, hogy minimális mozgás­anyaggal a maximális feszültséget hozzák. Dórának és Emesének egy erős anya-lánya duettje lesz, Lőrinc Katinak remek szólója, és Lovas Pál fiúk meg őket csodálják. Egymás­nak bókolnak a próbákon. Én intem le őket, hogy álljatok már le! De ér­zik, hogy itt valami megszületik. Nem írhatunk le embereket csak azért, mert betöltötték az ötvenet, a hatvanat vagy a hetvenet. Dóra Kossuth-díjas művész, elmúlt már ennyi meg annyi, és engedi, hogy irányítsam, konstrukciókat adjak neki, elfogadja, hogy nem kap szó­beli magyarázatokat. Az elején sem várta? Akkor még szerette volna, de már rájött, hogy nem fontos. Mondja is, hogy Pali, már értem, hogy ti müyen szabadon kreáltok, mennyire inspiráljátok egymást, hogy egyik ötlet szüli a másikat. Látja a munkafolyamatot, és élvezi, mert az legalább olyan értékes, mint az előadás. Voltaképpen mi hívta elő ezt a darabot? A személyiségek. A nagyon erős kisugárzásuk. És persze az érdeklő­désük, amit a munkáim iránt mu­tattak. Ők lépnek az idővel, és nyi­tottak, azért tudok és szeretek ve­lük dolgozni. A lelkűk, a szellemi­ségük is nyitott a világra, nem a köl­döküket nézik egész nap. Hisznek abban, hogy ha látnak, figyelnek, akkor a tanítványaikat is magasabb szintre tudják hozni. Dóra, Kati és Pali a saját nyugdíjas kollégáik előtt fognak táncolni. Mind a hárman klasszikus táncosok voltak, de még ma is izgatja őket, hogy hol vannak a határaik. Nem azért viszem őket színpadra, hogy a technikai bravúr­jukat bizonyítsam. Tudjuk, hogy van. Lovas Pali a világ egyik legjobb táncosa volt. Nem erre vagyok kí­váncsi. Nekem most elég, ha leül egy székre Nelsonnal, és ide-oda forgatja a fejét. Erős jelenléte lesz így is. A teljes előadást egy dokumen- tumíílm zárja. Öt perc az egész, már menne ki a közönség, amikor elkezdődik a film. Megmutatjuk, hogyan készült a darab. Nelson egyénisége Uhrik Dórát sorozatban elvarázsolta. Nekem azt mondta: minden próbán a legmagasabb csúcsokon látja. Ön rögtön, az első találkozásuk so­rán megérezte benne a nagy te­hetségű táncost. Megláttam őt, és azt mondtam, oké, dolgozni fogunk. Rezonancia. Kisugárzás. Nelsonban nagyon erő­sek az organikus mozgáslehetősé­gek, és én ezeket szeretném kibá­nyászni belőle. Éreztem, hogy ő egy olyan partner, akivel nekem érde­mes lesz megküzdeni. Jöhet, válla­lom. És elég rövid idő alatt túl is léptünk ezen a küzdelmen. Már nem kell neki magyaráznom, hogy mit akarok. Alkotóként kölcsönö­sen provokáljuk egymást. Néha azt hisszük, hogy már mindent tudunk a másikról, aztán kiderül, hogy frászt. Ez olyan örök kutatómunka. Bizalom van köztünk. Ejtőernyő nélkül ugrik velem. Mint Emese, vagy Fekete Zoli, vagy ahogy Ger­gely Attila ugrott, amíg a csapat tagja volt. Ők akkor is vállalnak, ha éppen nincs pénz. A puszta művé­szet nem sok embert érdekel. A mű­vészi kreativitásommal nem min­dig érnék célba. A karrier, a pénz, a sznobizmus, hogy elmondhatom, itt is voltam, ott is megfordultam külföldön, az igen! De az elmélyü­lés! Nelson naponta kapja a jobbnál jobb külföldi meghívásokat. Emese is mehetne. De mindketten tudják: nagy találkozás előadó és koreog­ráfus között csak egy van az élet­ben. Béjart táncosai sem lettek vol­na másutt azok, akik nála lehettek. Nelson a belső tartalmon keresztül tudja megvalósítani önmagát. Nin­csenek ütközések Dórával sem. Mi­nél nagyobb művész valaki, annál jobban őrzi az alázatot és az érdek­lődését a vüággal szemben. Dóra az örök szépség. Az idő szépsége. Nem az elmúlás, a transzformáció szép­sége. Minden perc öröm, amit vele, velük tölthetek. Van valami, ami összeköt, ami mozgat bennünket. Együtt vagyunk nagyon, a dolgok pedig megszületnek, és maguktól a helyükre kerülnek.

Next

/
Thumbnails
Contents