Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)

2010-11-27 / 273. szám, szombat

10 Szombati vendég

ÚJ SZÓ 2010. NOVEMBER 27. www.ujszo.com

Frenák Pál: „A puszta művészet nem sok embert érdekel. A karrier, a pénz, a sznobizmus, hogy elmondhatom, itt is voltam, ott is megfordultam külföldön, az igen!..."

Három generációt fog össze új koreográfiájával

Vörös kanapé után egy lehajtható Cadillac. Azzal száguldanak különböző generációk a végtelen térben Frenák Pál most készülő darabjában, a k.Rushban.

S mintha filmet is vetítenének közben: Jacques Tátitól Hitchcockon és Pasolinin, Zeffirellin át egészen David Lynchig. A húszas évektől egészen a napjainkig.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

A Száguldás (k.Rusch) olykor persze karambollal (Crash) jár, érzelmi ütközetekkel mindenképpen. Ahhoz pedig nagyon ért a világszerte elismert Frenák Pál. Mondhatnánk: ez a specialitása. Elvégre minden koreográfiája ebből merít. A lelki káoszból, a hullámzó kedélyállapotból, az érzékek birodalmából.

Kubai táncosa, Nelson Regue- ra mondta, hogy az InTimE eddigi pályájának csúcsa.

O így érzi. Én meg úgy gondolom: sokkal több van benne, mint amit képzel. Először is: most lett igazán érett. Technikai-potencio- nális kapacitásának valóban most van a csúcsán. Ezt el tudom fogadni. De a k.Rushban olyan lesz, mint eddig még soha. Az InTimE-ban maximálisan kiélheti magát. Ki is éli minden alkalommal. Technikailag és fizikailag egyaránt. A k.Rushban azonban olyan duettje lesz Jantner Emesével, hogy az mindkettőjük munkakapcsolatában a legerősebb, amit valaha láttam tőlük. A belső tartalma nagyon erős ennek a kettősnek. Sokkal magasabb szinten van, mint amit eddig Nelson csinált. Csak ő ezt még nem tudja. Én már látom. Lehet, hogy ő azt képzeli, nem képes többet nyújtani, mint az InTimE-ban, én viszont úgy látom, messze felülmúlja magát. Én egyébként is borzasztó vagyok abban, hogy aki nem tud napról napra több lenni, az nem dolgozhat velem. Nelson nincs tudatában kivételes tehetségének. Szerény ember.

Azt is mondta, hogy a Frenák Pál Társulatban talált önmagára, és hogy semmi más nem létezik számára.

Nekem is csak egy életem van, az folyik össze a munkával. Imádom Giacomettit, a „pálcika szobrairól” ismert, svájci születésű szobrászt. Amit csinál, ahogy kinéz, amit mond, az annyira összhangban van, hogy nem igaz! Ahogy a kávéját keveri a kiskanállal, az is Giacometti. Rám is sokan mondják, hogy ha órát adok, az is előadás. Vagy ahogy az utcán kommunikálok. Cseszegetnek is eleget, hogy ismétlem magam.

Márquez is ugyanazt a regényt írja évtizedek óta.

Én úgy gondolom, hogy ő sem ismétli magát, hanem egyre jobban elmélyül valamiben. Nem az a nehéz, ha valaki hatszázféle dolgot csinál, hanem ha csak egyet visz egy egész életen át. Ahhoz viszont, ha táncról beszélünk, társak kellenek. Nelson hűsége óriási kvalitás számomra. Nekem a hűség nagyon fontos. Abban ott a szeretet, a szerelem, a ragaszkodás, a bizalom, a kitartás a másik mellett, minden. Megindító, amit egymásból hoznak ki a táncosaim. Én belőlük, ők belőlem és egymásból. Ez igazi rezonancia. Emese és Nelson között is ez van. Az InTimE-ban rá lehet fogni, hogy az erotika uralja a duettjüket, a kapcsolatuk lényegét. A k.Rushban iszonyatosan erős a belső mondanivaló. Megjön a háborúból a férfi, elvesztette mindkét lábát, potenciáját, ott áll élete szerelme előtt, és arra kéri, hogy végezzen vele. Hogy adja meg neki az isteni áldást, a halált. Nelson a mankójára támaszkodva táncol, még mindig imádja a nőt, csak épp a fizikalitás hiányzik a kapcsolatukból, amit a nő még el is viselne, de látja, hogy a férfi szenved emiatt. Kérlek, fojts meg, könyörög a nőnek. Először tiltakozik a nő, aztán mégis megteszi, mert tényleg szereti őt. Az InTimE érzéki érintések sorozata kettőjük között. Az az erotika kivetítése. Itt most sokkal többről van szó, mint megérinteni, megsimogatni a másik testét, és kibújni mögüle. A k.Rushban már az elején tudni lehet majd, hogy mit kér a férfi, és hogy a nő fulladozik ebben, nem tudja elfogadni, hogy a párja meg akar halni.

A k.Rushban ott a Crash is, ami ütközetet, karambolt jelent.

Csak itt nem szó szerint kell érteni a balesetet. Még akkor sem, ha egy Cadillac áll a színpadon. Itt a dolgok történnek meg balesetsze- rűen. Ahogy megszületnek és találkoznak vonalak, spirálok. Van abban egyfajta tökéletesség, ahogy a természet irányít. A k.Rush egy igazi movie moving is, egy mozis utazás. Táncos road-movie. Adott egy spanyol vagy kaliforniai országút, vagy inkább egy végtelen tér, amelyben száguld a kocsi, és van egy videóvetítés, amely nem fojtja meg az előadást, hanem épp ellenkezőleg: új minőséget tesz hozzá. A kocsi 5 méter hosszú és 2 méter széles. Díszletelem, amely három részre oszlik, és mind a három rész külön életet él. Az egyikben betegeket tolnak az ápolók, mint Forman filmjében, a Száll a kakukk...-ban, a másik Paul Newman és Robert Redford fümjét, a Butch Cassidy és a Sundance Kidet idézi meg, a harmadikban Janis Joplin tépi a haját. Ezek nagyon erős elemek. Nem cinematographe, hanem cinecore- ographic. Vagyis filmszerűen valósítjuk meg a koreográfiát. A közönséget tehát úgy hozzuk be, mint a moziba, ugyanakkor nem tudjuk, hogy ők, a táncosok a kocsiban is filmet néznek a vásznon, vagy a közönség a kocsin keresztül követi a történéseket. Nagyon jó játék ez. Semmi nem konkrét. Még Marlene Dietrich, Che Guevara és David Bowie sem. Erős képzettársítások indulnak meg. Paralel megy a kortárs és a rádiócsatornából bejövő zene.

A Wingshez is különös zenét talált. Pascal Contet, a neves francia harmonikaművész játékára improvizált Major László és Nelson Reguera társaságában.

Egy folyamat folyamata a Wings. Performansz. Pascal Contet a világ egyik legjobb kortárs tangóharmo- nikása. Nagy találkozás a miénk. Soha nem tudjuk előre, mit fog játszani, ott, előttünk, aznap este születik meg a zene. A Wings egy korábbi koreográfiámnak, a Twins- nek az adaptációja valamilyen formában. Az elején ismert elemeket hozok be, úgynevezett indítóelemeket, utána pedig mindkét táncos improvizál. Ezek utalások egy korábbi darabomra. Hadd csináljak már azt, amit én akarok! Ebben a

közegben pedig Pascalnak is szüksége van arra, hogy determináljon bizonyos részeket.

Nelsonnal táncolt már?

Paralel igen. Épp a Wingsben. Duettünk még nem volt.

Hogy búja? Hiszen már öt éve a Frenák Pál Társulat tagja.

Ők a fontosak, nem én. A táncosaim. Nekik koreografálok, nem magamnak. Velük együtt kreálok. Én nem magamat mutogatom, mint sok koreográfus. Legfeljebb megjelenek a színen. A k.Rushban is csak beülök a kocsiba, és pár percig vezetem. Közben észreveszek

feladatot. Idáig táncos volt, nagyon jó táncos, mostantól fogva táncművész. Négyperces kemény duettben két vagány, macsó autószerelő, mindkettőjükben a férfiasság dominál, de ahogy kiszállnak a kocsiból, és nézik, majd megérintik egymást... Uhrik Dóra mondta az egyik próbán, hogy ez a két srác fantasztikus együtt. Én is így látom. Nem lehet tudni, hogy az élet őrli be őket vagy a másság elnyomása. Nagyon sok mindenre lehet asszociálni.

Generációk között jár át a darabban. Az előző, a közép- és a legifjabb nemzedék találkozik a

is iszonyú nagy rizikót vállal be. Felvonulnak a tizenkilenc és húszéves táncosok mellett önmagukat felvállalva, sőt kivetkőzve. Nincs patetikus rész a darabban, az öregedés szépségét akarom megmutatni. Ez is üzenet a szakmának, a közönségnek, a vüágnak, hogy még nincs vége, az utolsó percig élünk. Ezt ki kell, ki lehet használni. A táncművészeket amúgy is gyorsan leírják, bizonyos kor után már nem vagy senki. Én most megmutatom, hogy a potencia még mindig ott van, mint a művészi érettség, ami fantasztikus dolog, és ezt a fiatalok is megérzik. Dóra ott áll, és azt mondja: „Csodálatosak vagytok!” A

Oláh Csaba felvétele

valakit, követem a tekintetemmel, és rájövök, hogy önmagamat látom, a saját életemet - elmenni. S ahogy majd nézek hátrafelé, elvesztem a kontrollt a kormány fölött, és nekihajtok egy falnak. Táncolni sokan tudnak, de hogy ne csinálj semmit, s abban mégis legyen valami, arra kevesen képesek. Nagyon erős jelenetek lesznek a darabban. Nelsonnak és Major Lacinak olyan erős kettősét láthatják majd a nézők, hogy a maximális energia és dinamika mellett belső töltése is lesz. Major Laci a második évét tölti a csapatban, több darabba is bekerült már, de most kapta tőlem az első, személyre szóló

k.Rushban. Kortárs táncban ilyesmire ritkán van példa.

Uhrik Dóra, aki a Pécsi Balett vezető táncosa volt, évek óta csodálja, tiszteli a munkámat. Imádva szeretem őt én is. Lovas Pált és Lőrinc Katit is. Ők azok az emberek, akik józanul és tisztán látják a kortárs táncművészetet. Náluk a minőség a lényeg, nem lobbiznak, mint sokan mások. Ők maguk képviselik az igazi értékrendszert. Csodálatos emberek, művészek, olyan a kisugárzásuk, hogy minimális mozgásanyaggal a maximális feszültséget hozzák. Dórának és Emesének egy erős anya-lánya duettje lesz, Lőrinc Katinak remek szólója, és Lovas Pál

fiúk meg őket csodálják. Egymásnak bókolnak a próbákon. Én intem le őket, hogy álljatok már le! De érzik, hogy itt valami megszületik. Nem írhatunk le embereket csak azért, mert betöltötték az ötvenet, a hatvanat vagy a hetvenet. Dóra Kossuth-díjas művész, elmúlt már ennyi meg annyi, és engedi, hogy irányítsam, konstrukciókat adjak neki, elfogadja, hogy nem kap szóbeli magyarázatokat.

Az elején sem várta?

Akkor még szerette volna, de már rájött, hogy nem fontos. Mondja is, hogy Pali, már értem, hogy ti müyen szabadon kreáltok,

mennyire inspiráljátok egymást, hogy egyik ötlet szüli a másikat. Látja a munkafolyamatot, és élvezi, mert az legalább olyan értékes, mint az előadás.

Voltaképpen mi hívta elő ezt a darabot?

A személyiségek. A nagyon erős kisugárzásuk. És persze az érdeklődésük, amit a munkáim iránt mutattak. Ők lépnek az idővel, és nyitottak, azért tudok és szeretek velük dolgozni. A lelkűk, a szellemiségük is nyitott a világra, nem a köldöküket nézik egész nap. Hisznek abban, hogy ha látnak, figyelnek, akkor a tanítványaikat is magasabb szintre tudják hozni. Dóra, Kati és Pali a saját nyugdíjas kollégáik előtt fognak táncolni. Mind a hárman klasszikus táncosok voltak, de még ma is izgatja őket, hogy hol vannak a határaik. Nem azért viszem őket színpadra, hogy a technikai bravúrjukat bizonyítsam. Tudjuk, hogy van. Lovas Pali a világ egyik legjobb táncosa volt. Nem erre vagyok kíváncsi. Nekem most elég, ha leül egy székre Nelsonnal, és ide-oda forgatja a fejét. Erős jelenléte lesz így is.

A teljes előadást egy dokumen- tumíílm zárja.

Öt perc az egész, már menne ki a közönség, amikor elkezdődik a film. Megmutatjuk, hogyan készült a darab.

Nelson egyénisége Uhrik Dórát sorozatban elvarázsolta. Nekem azt mondta: minden próbán a legmagasabb csúcsokon látja. Ön rögtön, az első találkozásuk során megérezte benne a nagy tehetségű táncost.

Megláttam őt, és azt mondtam, oké, dolgozni fogunk. Rezonancia. Kisugárzás. Nelsonban nagyon erősek az organikus mozgáslehetőségek, és én ezeket szeretném kibányászni belőle. Éreztem, hogy ő egy olyan partner, akivel nekem érdemes lesz megküzdeni. Jöhet, vállalom. És elég rövid idő alatt túl is léptünk ezen a küzdelmen. Már nem kell neki magyaráznom, hogy mit akarok. Alkotóként kölcsönösen provokáljuk egymást. Néha azt hisszük, hogy már mindent tudunk a másikról, aztán kiderül, hogy frászt. Ez olyan örök kutatómunka. Bizalom van köztünk. Ejtőernyő nélkül ugrik velem. Mint Emese, vagy Fekete Zoli, vagy ahogy Gergely Attila ugrott, amíg a csapat tagja volt. Ők akkor is vállalnak, ha éppen nincs pénz. A puszta művészet nem sok embert érdekel. A művészi kreativitásommal nem mindig érnék célba. A karrier, a pénz, a sznobizmus, hogy elmondhatom, itt is voltam, ott is megfordultam külföldön, az igen! De az elmélyülés! Nelson naponta kapja a jobbnál jobb külföldi meghívásokat. Emese is mehetne. De mindketten tudják: nagy találkozás előadó és koreográfus között csak egy van az életben. Béjart táncosai sem lettek volna másutt azok, akik nála lehettek. Nelson a belső tartalmon keresztül tudja megvalósítani önmagát. Nincsenek ütközések Dórával sem. Minél nagyobb művész valaki, annál jobban őrzi az alázatot és az érdeklődését a vüággal szemben. Dóra az örök szépség. Az idő szépsége. Nem az elmúlás, a transzformáció szépsége. Minden perc öröm, amit vele, velük tölthetek. Van valami, ami összeköt, ami mozgat bennünket. Együtt vagyunk nagyon, a dolgok pedig megszületnek, és maguktól a helyükre kerülnek.