Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)
2010-11-13 / 262. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJSZÓ 2010. NOVEMBER 13. Szalon 17 Húsz éve zajlott Párizsban az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Európa 1990 után Mitterrand (1916-1996) és Kohl (1930) Verdimben, 1984-ben (Kép:TASR/AFP) Az 1990. november 19-21-én Párizsban tartott Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet a saját korában történelmijelentőségűnek érezték, és azóta is sokan úgy tartják számon, mint a hidegháború hivatalos végét, a hidegháborút lezáró végső politikai aktust. VAJDA BARNABÁS Mi volt a húsz évvel ezelőtti párizsi esemény történelmi jelentősége, s mennyiben volt indokolt egy korszak lezárásának tekinteni? Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) a Helsinki Záróértekezlet eredményeként jött létre 1975. augusztus 1-jén 35 állam részvételével. Tagja volt szinte az összes európai állam, beleértve a Szovjetuniót is; Albánia és Andorra eredetileg távol maradtak, viszont résztvevője volt az USA és Kanada. A megalakulását, tehát az 1975. nyári helsinki konferenciát sokan egy folyamat végének tartották, amely bebizonyította, hogy az USA sarokba tudja kényszeríteni a Szovjetuniót az emberi jogok terén. Ehhez a lezártságérzethez hozzájárult, hogy az 1980-as évekre a „helsinki hangulat” elcsitult. Sokaknak tűnhetett úgy, hogy a Helsinki Záróokmány egyszeri és megismételhetetlen volt - noha az EBEÉ-nek 1975 után számos utótalálkozója volt még. Egyes politikusok azóta publikált visszaemlékezése alapján úgy látszik, Helsinkit többen nem végnek, hanem kezdetnek szánták. A német Hans-Dietrich Genscher (aki mind Helsinkiben, mind Párizsban mint külügyminiszter volt jelen) szerint a Helsinki I.-nek kezdettől a német egység előmozdítása volt a titkolt célja. Valószínű, hogy az események pontos menetét sem ő, sem más nem sejtette, vagy ha kapcsoltak is hozzá hosszabb távú politikai terveket, azokat jól eltitkolták. Azonban a cél bizonytalansága támasztja alá, hogy a Helsinki I.-et mind Nyugaton, mind Keleten sokan Kelet-Eu- rópa elárulásának tartották. Helsinki I. egyes részei mindenesetre életre keltek, és hosszabb távon hatni tudtak. A csodák éve, 1989 azután gyökeresen átalakította az addigi nemzetközi helyzetet. A kelet-európai kommunista rezsimek bedőlése és a berlini fal leomlása után 1990. szeptember 12-én Moszkvában a nagyhatalmak képviselői aláírták a Németország kérdéséről szóló végső szabályozást, amelyben az akkor már egyesülni készülő Németország lemondott a területi követelésekről. Ez előfeltétele volt a német egységnek, ami két héttel később, 1990. október 3-án meg is valósult a Német Szövetségi Köztársaság formájában. A moszkvai egyezség tehát egy nagy sóhajhoz hasonlítható: általa a németkérdés, amely a kezdet kezdetétől uralta a hidegháború európai viszonyait, végleg lekerült a nemzetközi politika napirendjéről. Az európai nagypolitika nem hagyhatta reakció nélkül sem a német egységet, sem a kelet-európai változásokat. A kommunizmus lebontása megtörtént, de most valamilyen új rendet kellett felépíteni, és ehhez új szerepek kiosztása tűnt szükségesnek. Egy héttel a német egység kimondása után, 1990. október 9-én az Európai Parlament egy, az EBEÉ-ről hozott határozatban jelölte ki saját jövőbeli politikai szándékait. Ebben az európai politikusok (akkor természetesen még csak a nyugatiak) hitet tettek „egy új európai rend” megalkotása mellett. Az EP-határozat kinyilatkoztatta, hogy a párizsi csúcs- találkozó az EBEÉ 1975. augusztus 1-jén Helsinkiben aláírt Zárónyilatkozatára fog rákötni, de egyben azt tovább is szándékozik vinni. Ennekmegfelelően sürgették, hogy a helsinki politikai nyilatkozat helyett állandó nemzetközi szervezet keletkezzen; hangsúlyt fektettek egy Belgium által előterjesztett védelmi kezdeményezésre és a mediterrán (Balkán) térségre; továbbgondolásra ajánlották a franciák páneurópai terve mellett Mihail Gorbacsov közös európai ház elképzelését, s utaltak egy közös európai külpolitika lehetőségére is. A párizsi csúcstalálkozón a 35 állam- és kormányfő között a korszak összes nagy politikus személyisége jelent volt: George Bush elnök s James Baker külügyminiszter, Helmut Kohl német kancellár s Genscher külügyminiszter, Francois Mitterrand francia köztársasági elnök, Felipe Gonzales spanyol és Brian Mulroney kanadai miniszterelnök, valamint az olyan nagy antikommunísták, mint Margaret Thatcher. A keleti blokkból élen járt a Gorbacsov-Sevard- nadze kettős, a lengyel Tadeusz Mazowiecki, Antall József és a cseh Václav Havel. A nyugatiak közül tehát azok, akik részesei voltak a tartós kelet-nyugati szembenállásnak, a keletiek közül viszont inkább a már győztes korábbi ellenzék. Fizikailag együtt volt az 1989-es rendszerváltás teljes európai politika generációja, lényegében mindenki, aki a legmagasabb politikai szinten közvetlen szemtanúja volt a csodák évének. A párizsi csúcsnak néhány fő- és több kísérőeseménye volt. A tényleg fontos egyezségeket néhány héttel korábban már letárgyalták, a párizsi plenáris ülésen inkább a politikai nyilatkozatok hangzottak el. A csúcson két esemény mindenképpen kiemelkedett politikai jelentősége miatt. Az egyik az átfogó európai fegyvercsökkentési egyezmény aláírása, a másik a csúcstalálkozó végén tett politikai nyilatkozat. A konferencia nyitó napján, november 19-én írták alá az Európai Hagyományos Haderőkről szóló megállapodást (CFE-megállapo- dás), ami egy átfogó hadászati egyezmény volt, és amely a hidegháború lezárása szempontjából valóban korszakos dokumentumnak számít. Kimondatlanul bár, de az egyezmény nyilvánvalóan a politikailag felbomló kelet-európai katonai blokk kétes örökségét akarta kezelni. A térség már a rendszer- váltás előtt felértékelődött két okból: egyfelől a szovjet hadsereg itteni jelenlétére való tekintettel, másrészt politikai okok miatt. Ma talán túlzásnak hangzik, hogy 1990-ben Kelet-Európát katonailag a „helyére kellett tenni”. A Nyugaton alig érthető nacionalista torzsalkodásokra tekintve azonban igazolható, hogy a korabeli viszonyok között reálisnak tűnt a kelet-európai térség politikai, vagy ami még rosszabb: politikai és katonai káoszba fulladása. Az európai hagyományos fegyverzetcsökkentést alapvetően a két nagyhatalom 1987. december 8-i, közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták felszámolásáról megkötött szerződése mozdította elő, főleg azáltal, hogy 1987 után a Szovjetunió és szövetségesei beleegyeztek a területükön tartandó ellenőrzésekbe, vagyis katonailag átláthatóbbá váltak. Az egyik leg- konfliktusosabb országnak Magyarország tűnt, mégpedig a Csehszlovákia és Románia felé való viszonyai miatt. A szakértők ráadásul tudták, hogy a hagyományos haderőkről szóló megállapodás előkészítő fázisában leginkább egyes keleti államok ragaszkodtak haderejük változatlan méretben való fenntartásához. A Szovjetunió mellett Csehszlovákia járt ebben az élen; az utóbbi a párizsi csúcs előkészületeinek legvégén, mindössze három héttel a határidő lejárta előtt egyezett bele hagyományos hadereje csökkentésébe. Összességében a CFE révén a valaha volt legátfogóbb fegyverle- szerelési megállapodás született, amely egy bizonyos mértékig valóban stabilizálta Kelet-Európát, főleg annak középső térségét. Ha figyelembe vesszük, hogy az új Ke- let-Európa tényleg instabil volt, valamint azt, hogy a Varsói Szerződés felbomlása közben (!) már nemcsak a Szovjetunió, hanem számos új és most már önálló haderővel rendelkezni akaró ország katonai érdekeit kellett öszszehangolni - nos, ebből a szempontból a CFE- megállapodás kimondottan sikeresnek könyvelhető el. Párizsban nemcsak Kelet, hanem a Nyugat sorsáról is dönteni kellett. A nyugati vezetők tudatában voltak, hogy több megoldási modell közül választhatnak. Az egyik csoportban Kohl, Gorbacsov és Mitterrand között dúlt a képletes harc, sőt nem kizárt, hogy Európa jövője tekintetében még Genscher külügyminiszter és Kohl kancellár között is volt lényeges nézetkülönbség. Genscher James Bakerrel együtt hajlamos volt magáévá tenni GorbacsovUSA-nélkü- li Európa-tervét, de minimális esetben is mindhárman egyetértettek abban, hogy az USA szerepének 1989 után jelentősen csökkennie kell Európában. Kohl viszont Konrad Adenauer nyomdokain járt, és Brent Scowcrofttal együtt azt bizonygatta, hogy egy USA nélküli Európa sérülékeny és kiszolgáltatott lenne. Abban, hogy ezek a viták akkor nem dőltek el, jelentős szerepet játszott, hogy Párizsban a legtöbb európai diplomata, keletiek és nyugatiak egyaránt, nem az USA-tói várt ígéreteket, hanem az egyesített Németországtól: mégpedig hogy az nem válik újabb fenyegető birodalommá. Az 1990. november 21-én záruló EBEÉ-csúcs másik lényeges döntése a Párizsi nyilatkozat az új Európáért c. tizenöt oldalas politikai nyilatkozat elfogadása volt. ,A megosztottság és a feszültség kora Európában véget ért. Európa megszabadult a múlt örökségétől” - kezdődött a nyilatkozat, amely ezáltal nemcsak címében utalt vissza a jaltai nagyhatalmi konferencián 1945. február 11-én elfogadott Nyilatkozat a felszabadított Európáról c. dokumentumra, hanem szellemiségében is. A Nyilatkozat szavakban kimondott és sorok közé rejtett fő mondanivalója ugyanis a mindenféle önkénnyel, de kimondatlanul is elsősorban a komPárizsban nem esett szó a Kelet-Európára váró gazdasági leépülésről s az azt követő társadalmi turbulenciák lehetőségéről... munista típusú önkénnyel való határozott szembefordulás volt. Az angolszász országok law and order (,jog és rend”) alapú alapvető működési rendje kapott így hangsúlyt azokkal a nem demokratikus állami struktúrákkal szemben, amelyek 45 évig bitorolták a hatalmat Kelet-Európábán. A dokumentum aláírói többszörösen hitet tettek az emberi jogokon és szilárd jogrenden alapuló demokrácia, valamint a béke mellett; megígérték, hogy tartózkodni fognak a más országok elleni katonai fellépéstől; valamint hogy segítséget nyújtanak, hogy ahol igénylik, kiépülhessen a piacgazdaság. A párizsi csúcsot gyakran Helsinki Il.-nek is nevezik, amely egy új kezdet, egy jövendő nagy európai kísérlet alapját vetette meg. Ha Helsinki I. (1975) a kelet-nyugati együttműködés fórumát jelentette egykor, akkor a Helsinki II.-vei el lehetett kezdeni a poszt-hidegháborús korszakot. Húsz évvel később jogos a kritikus kérdés, mennyire töltötte be célját az 1990-es párizsi csúcstalálkozó. Több tekintetben egyáltalán nem vagy alig. A „mediterrán térség nagyobb biztonsága” helyett egészen más jött: a délszláv háború és Jugoszlávia tragikus széthullása. A deklarált „szabad emberi kapcsolatok és mozgás” sem azzá vált, aminek szánták, mert a migráció szinte minden országban választásokat eldöntő belpolitikai ügy lett. A helyzet a migráció tekintetében amúgy is a történelmi paradoxon jegyeit mutatta. Gorbacsov Párizsban megfenyegette a Nyugatot, hogy szovjet állampolgárok milliói fogják elhagyni hazájukat, ha az ország nem kap sürgős gazdasági segélyt. A Keletről irányuló migráció nagyon érzékeny kérdés volt, mert a nyugati hidegháborús propagandában az egyik legélesebb szúrás a kommunista országok ellen (különösen 1975 után) az volt, hogy azok akadályozzák a szabad utazást és költözést. A bevándorlást korlátozó esetleges intézkedések akkor is tökéletesen hiteltelenné tették volna az évtizedes propagandaszólamokat, ha azokat a nyugati lakosság egyébként helyeselte volna. Noha az 1975-ös Helsinki Zárónyilatkozat három ún. kosarából a második a környezetvédelmet is hangsúlyosan magában foglalta, Párizsban az ökológiai kérdésekre csak pár szót vesztegettek. Pedig nem kellettek hozzá részletes kémjelentések, hogy Nyugaton is tudják: lokális ökológiai katasztrófák nemcsak a Szovjetunióban, az összes egykori csatlósnál fenyegetnek. Párizsban nyilvánvalóvá vált, hogy a hidegháború fogalmai a diplomácia praktikus mindennapjaiban túlságosan leegyszerűsödtek. Úgy tűnt, mintha a hidegháború egyenlő lett volna a megosztott Európával, s amint annak vége van, a kontinens egyesül. Ma már tudjuk, alapvető tévedés volt azt hinni, hogy a politikai, gazdasági, sőt katonai integráció automatikusan a kontinens egységesülését hozza. Párizsban nem esett szó a Kelet-Európára váró gazdasági leépülésről s az azt kézenfekvőén követő súlyos társadalmi turbulenciák lehetőségéről. A munka- nélküliséggel, elavult gazdasági és társadalomszervezési szerkezettel szembesülő kelet-európaiak millióinak csalódottságán semmiféle ünnepélyes deklaráció nem tudott enyhíteni. Ezért az új Európáról hozott párizsi nyilatkozat optimizmusa ma szinte félrevezetésnek, de minimálisan naivitásnak hat. Ezt az érzést tovább erősíti, hogy a gondolat- és vallásszabadság napjainkban minduntalan más vallások értékeibe ütközik, a szólásszabadság aktuális mértékét politikai érdekek csűrik-csavarják, a mozgásszabadság pedig összeurópai migrációs „problémává” alacsonyuk. A csúcsot körülvevő politikai kontextusból a kelet-nyugati szembenállás lezárásának szándéka és a nyugati értékek győzelme fogalmazódott meg, de elég idealisztikus formában. Nem csoda, ha a párizsi csúcs ritkán hivatkozási alap Nyugaton, Keleten meg még kevésbé. Csehország, Szlovákia és Magyarország alig emlékszik rá. A kelet-európai politikusok nem bizonyultak jó taktikusnak, amire jó példa a vezető magyar résztvevő, Antall József miniszterelnök, aki többek között kijelentette: „Egy újabb jóléti függöny ereszkedhet le a vasfüggöny helyett. Azt látjuk, hogy a felbukkanó etnikai vagy nemzeti problémák néha erősebben jelentkeznek, mint a múltban.” Antall e ponton egyszerre három tényezőt kapcsolt össze: az elzártság okozta erkölcsi züllést, a lokális nemzeti konfliktusokat és a szegénységet. Pedig tudhatta volna, hogy ezekről Nyugaton lehetőség szerint nem akarnak hallani, ráadásul táptalajt adott azoknak az igaztalan, ámde meggyökeresedett sztereotípiáknak, hogy Magyarország az első adandó alkalommal területi revíziót akar. Párizsban általában is kerülték a konkrét problémákat. A valódi gondok közül talán a nemzeti konfliktusoknak szentelték a legnagyobb figyelmet: „Megerősítjük, hogy a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása védelmet élvez” - ámde ezt is csak a helsinki folyamat idealista szellemében, egytől egyig konkrét vállalás nélkül. Mintha nem fogták volna föl, hogy Helsinki I. óta a kelet-európai nemzetfelfogás is radikálisan megváltozott. Strukturális értelemben Párizsban dőlt el, hogy az EBEÉ/CSCE időszakos konferenciák helyett állandó szervezetté alakul. Ez 1994 decemberében Budapesten meg is történt, és 1995 januárjától megalakult a máig működő Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ). Titkárság létesült előbb Prágában, majd Bécs- ben, s ugyanitt hozták létre a Konfliktus Megelőző Centrumot, ahová a tagállamoknak önkéntes alapon kellett (volna) információkat szolgáltatniuk konfliktusaikról. Ez már önmagában a kelet-európai mentalitás meg nem értéséről árulkodik, de még ennél is nagyobb gond volt, hogy az EBESZ olyan politikai térben pozícionálta magát, ahol már több nemzetközi szervezet aktív volt (ENSZ, NATO, EU), ígyjó szándékkal vállalt konfliktuskezelő és -csökkentő feladatainak alig van foganatja. A szervezet működése a több mint 150 millió euró éves költségvetés ellenére (2010-re vonatkozó adat) nem hatékony, ahogy az pl. 2009/2010-ben a szlovák nyelvtörvény után kialakult magyarszlovák konfliktus esetében látszott, amikor az EBESZ kisebbségi főbiztosa próbált közvetítő szerepet betölteni. (A tanulmány teljes terjedelmében a Fórum Társadalomtudományi Szemle 2010/3-as számában olvasható) Gorbacsov (1931) keblére öleli Thatchert (1925) Londonban, 2005-ben (Kép:TASR/AP)
