Új Szó, 2010. október (63. évfolyam, 226-251. szám)
2010-10-23 / 245. szám, szombat
wvw.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. OKTÓBER 23. Szalon 13 ke állaton. Nálunk házi kedvencként tartják, Peruban az ünnepi fogás elengedhetetlen része. Valószínűleg ezt a tényt vette figyelembe a festő is, mikor így ábrázolta az utolsó vacsorát. Egyébként rengeteg olyan növényt s állatot nem mertek megenni a spanyolok, melyeket az indiánok fogyasztottak, mert ezek nem szerepeltek a Bibliában. Ami pedig nem szerepelt benne, azt nem szabadott megenni. A krumplit is először dísznövényként használták a spanyol udvarban, csak jóval később kezdték fogyasztani. Megjegyzem, Peruban nagyjából kétezer (nem elírás) fajta burgonyát ismernek. A spanyol betolakodók kigúnyolása a mai napig dívik az indiánok között. Cuzcóban egy évből 350 nap biztosan valamilyen ünnepre esik. Ilyenkor színes ruhákban, zenekari kíséret mellett felvonulnak, táncolnak az emberek. A legnagyobb cuzcói tér úgy néz ki, mintha rátelepedett volna egy szivárvány, annyira színes az egész. Az egyik tánc azt mutatja be, hogy a spanyolok, akik tudvalevő nem vetették meg az alkoholt, miként tántorogtak üveggel a város utcáin. Ehhez a különleges tánchoz teljes arcukat eltakaró álarcot használnak, amely egyszerre félelmetes és nevetséges is. Tökéletesen utánozzák a részeg ember botladozásait úgy, hogy azért van benne ritmus. Az országban utazgatni igazi kihívást jelent. Megélhetjük a poklot, de a mennyországot is, annyira szélsőséges és egyedi a közlekedés Peruban. A kis vonat tökéletesen berendezve, bőrülések, kifogástalanul felöltözött személyzet, s akárcsak a repülőgépen, hozzák az ízlésesen elkészített ételeket, melyeket csak a legjobb vendéglőkben szolgál- nakfel. Az utasokat helyi táncokkal szórakoztatják, hogy gyorsabban teljen az idő, aztán jöhet egy kis divatbemutató. Sajnos pont ezeket nem láttam, mert fáradt voltam és aludtam a kényelmes ülésben, de társaim nevetve mesélték, hogy a helyi manökenek az orrom előtt mutatták be a ruhákat. Nagyon dühös voltam, mert állítólag nagyon csinosak voltak a lányok, ez pedig Peruban abszolút kuriózumnak számít. A városokat összekötő buszjáratokon ággyá lehet alakítani az üléseket, ilyennel még Európában sem utaztam. A legnagyobb baj csak az, hogy az ország útjai olyanok, mint az ementáli sajt. Gyakorlatilag lyuk lyuk hátán. Ezért hiába kényelmes a busz, nagyon fáradtnak kell lenni ahhoz, hogy tudjunk aludni, ugyanis a sofőr keresi a, j ó” utat, ami azt j elenti, hogy az egész út alatt szlalomozik. Az utasok pedig röpdösnek a luxusbuszon, mint a krumpliszsákok. így iszonyatosan nehéz elaludni. Legjobbak azok a járatok, melyeken a helyiek utaznak. Már a felszállás is kész kalandfilm. Mindenki óriási csomagokkal próbálja kiharcolni magának a legjobb helyet a negyven férőhelyes buszon, ahol végül úgy hatvanan-hetve- nen tömődnek össze. Az ember néha úgy érzi, hogy itt bármi megtörténhet, s már semmin sem csodálkozik. Azért engem még ezek ellenére is ért pár meglepetés. Szeretem az állatokat, de utastársnak inkább nem választanám őket. Itt ezt nem kérdezte tőlem senki meg, így főleg apró állatokkal voltam körülvéve, tyúkok, pulykák, de azt hiszem, volt ott egy kisgida vagy egy kisbárány is. A busz szélvédője fölé szerelt tévében az aktuális szappanopera bömböl DVD-ről, és hihetetlen hangerővel próbálták elnyomni a busz zaját, ami néha sikerült is. Az egész busz meredt arccal bámul a tévére, látszik, hogy teljesen tisztában vannak a hatezredik rész történéseivel. Összehúzódva kuporgok egy negyed ülésen. Lábaim annyira elzsibbadtak, hogy már nem is érzem őket. Tudom, hogy élek, mert érzem, hogy lélegzem. Mellettem egy kalapos, befont hajú, rikító színekbe öltözött indiánasszony ül. Azt hiszem, aranyvagy ezüstfogakkal, mert a félhomályban csak a csillogást látom. Mosolyog rám, talán megnyugtatásképpen, hogy jó darabig én leszek az útitársa. Mond valamit ke- csua nyelven, erre én próbálok mosolygós arcot vágni, amitől megbátorodik, és elkezd beszélni. Megértőén bólogatok, mert nincs más választásom. Az egyik kezében apró rácsos kalitkában tyúk, a másikban két év körüli kisgyerek. A tévé még mindig elviselhetetlenül ordít, de a kisgyerek az igazak álmát alussza mellettem. Példát veszek róla, mert nagyon hosszú még az út. Megpróbálok elaludni. Az igazak álmát aludtam, mikor egy óriási gödör magamhoz térített, és a fejemet az oldalsó ablakba vertem. Legnagyobb meglepetésemre az ölemben találtam a tyúkos ketrecet. Ránéztem az asszonyra, aki furcsán mosolygott vissza. Beletörődtem helyzetembe, és próbáltam visszaaludni, a tyúkkal az ölemben. Kis idő múlva ugyanaz történt, mint először: gödör, ébredés. Felnézek. Most a gyerek volt az ölemben. Hogyan cserélhette ki a tyúkkal? A kisded édesen alszik, az indiánasszony mosolyog, a tévé tovább ordít, a busz meg halad. Mindenki boldog. Az Andok a világ leghosszabb hegyvonulata. Itt találhatóak a legszebb hegycsúcsok. Hatalmas havas bércek mindenhol, amerre nézünk, mindez nem messze az egyenlítőtől. Nagyon vad a táj. Nincsenek menedékházak vagy teaházak, mint a Himalájában. Itt mindent magunknak kell bebiztosítanunk. Az idő fogalma is teljesen más értelmet kap, mint nálunk. Utunk elején még kérdezgettük kecsua vezetőnktől, hogy mennyi idő még a táborig? Öt-tíz perc? Ő csak bólintott, aztán mentünk még vagy két órát. Megnyugtattak bennünket, hogy itt az an- desi időt mérik, és megjegyezték: nektek órátok van, nekünk meg időnk. Beláttuk, hogy teljesen felesleges kérdezgetnünk olyan dolgokról, melyeknek csak a mi kultúránkban van jelentőségük. Azt is megtanultuk, hogy itt semmit nem lehet sürgetni, vagyis lehet, de az égvilágon semmi értelme. Az Artesonraju-csúcs neve az első hallásra nem lesz ismerős, viszont mindenki látta már. Ez a csúcs a Paramount Pictures filmstúdió jelképe. Ott magasodik méltóságteljesen, szemben a világ legszebb csúcsának megválasztott Alpamayóval. Az egyik táborunkat pont a két csúcs közötti részre állítottuk fel. Csodás volt a kilátás. Kecsua vezetőnk elmesélte, hogy egy kanadai fiú meghalt a Para- mount-hegyen. Édesanyja tíz évig kerestette a fiát, de nem tudták megtalálni, aztán néhány éve egy csoport rábukkant, jégbe volt fagyva. Itt temették el az egyik magas szikla tövében, a mi sátrunktól száz méterre. Édesanyja is részt vett a szertartáson, már nem akarta hazavinni Kanadába a fiát, úgy gondolta, jobb, ha itt nyugszik a hegyekben. Azóta kialakult egy olyan szokás, hogy mindenki, áld erre jár, elmond egy imát érte. Mi is ezt tettük: nem ismertem, mégis könny szökött a szemembe. Jobb is, hogy nem vitték vissza Kanadába, mert ennél szebb helyen nem is nyugodhatna, és közel van azokhoz a hegyekhez, melyeket mindennéljobban szeretett. A másik történet szintén erről a csúcsról szól. Egy japán hegymászó szerette volna meghódítani, de mielőtt felment, meghagyta, hogy ha bármi is történne vele, ne hozzák le. Sajnos őt is elérte a végzete, s teste a mai napig is látható a csúcsra vezető úton. A hegymászók szerint ez óriási lelki teher mindenkinek, aki a csúcsra tör, de tiszteletben tartják a fura kívánságot. Vezetőinkre nagy felelősség hárult, mikor vállalták, hogy átvezetnek bennünket ezen az úton. Volt néhány meleg helyzet, mikor megcsúsztam, alattam pedig mély szakadék tátongott. Ilyenkor kecsua barátom rám nézett, és mosolyogva csak annyit mondott: szép nap a halálra. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, csak később értettem meg: nevetni kell. Lefelé tartva hozzánk szegődött egy kutya, melynek adtunk némi elemózsiát. Több kilométeren keresztül követett bennünket. Étkezésnél már várta a maradékot. Az éjszakai táborhelyhez értünk, felvertük a sátrakat, megvacsoráztunk, és aludni mentünk. A kutya egész éjjel őrizte a táborunkat, úgyhogy bármi közelített is hozzánk, iszonyú ugatásba kezdett. Mi pedig fáradtan és álmosan ébredtünk, mert nem tudtunk aludni a csaholástól. Az állat meg akarta szolgálni az ételt, amit kapott, s csak a dolgát tette, de ezzel rosszat csinált, mert nem hagyott bennünketaludni. A sátrakat öszvérek cipelték. Ez óriási segítséget jelentett. Az egyiknek szerettem volna adni egy almát, mert tudom, hogy nálunk az almát nagyon szeretik ezek az állatok. Kísérőnk kinevetett, hogy úgysem fogja megenni. Nem is. Megkérdeztem, hogy akkor itt mit esznek az öszvérek. Füvet, szénát és kokalevelet, mondta mosolyogva. A kokacserje levelét folyamatosan rágják az indiánok, mert így egész nap tudnak dolgozni, és nem érzik annyira az oxigénhiányt a magas hegyekben. Sokszor láttunk olyanokat, akiknek a szájukban ilyen levelek voltak. Rengeteg dolgot készítenek a kokából: cukorkát, sört, üdítőt, kekszet, teát, de figyelmeztettek bennünket, hogy haza inkább ne hozzunk ezekből a termékekből, mert csak bajunk lehet belőle. Gleccsertó 5000 méterrel a tengerszint fölött (A szerző felvételei)
