Új Szó, 2010. október (63. évfolyam, 226-251. szám)

2010-10-09 / 233. szám, szombat

14 Szalon ÚJ SZÓ 2010. OKTÓBER 9. www.ujszo.com Vannak kevésbé nagy, nagy és kiemelkedő befogadói élmények, és néha-néha történik valami, valami szavakkal leírhatatlan, megmagyarázhatatlan... Kaposvári Kamarazenei Fesztivál Elcsépelt közhelynek számít, hogy „rohanó korunk” nem kedvez az elmélyülést kívá­nó, mélyebb tartalmakat hordozó,a befogadáshoz több időt és szellemi energi­át igénylő művészeteknek. Ezen belül is „különösen hátrányos helyzetűnek” mi­nősül a komolyzene. H1ZSNYAN GÉZA A koncertszervezők, népműve­lők, művelődési intézmények ve­zetői szerint még a klasszikusok koncertjeire is egyre nehezebb kö­zönséget szervezni, a kortárs zené­ről már nem is szólva. Az általános és középiskolákban a művészeti, esztétikai (ezen belül a zenei) ok­tatás színvonalának függvényében kevés a zenét értő, igénylő, azt mindennapi szükségletének tartó ember, de aggasztóan lecsökkent a szó hagyományos értelmében vett polgárság létszáma is, akiknek életformájához tartozott a koncer­tek, színházai előadások, kiállítá­sok látogatása, a klasszikus és kor­társ irodalmi művek olvasása. Mennyire súlyos a helyzet? Va­lóban aggasztó mértékben csök- ken-e az érdeklődés a komolyzene, a klasszikus koncertek iránt, s való­ban reménytelen próbálkozás-e a kortárs zenével szélesebb befoga­dói réteget megszólítani? A kérdé­sekre talán a művészetszocioló­gusok sem tudnak pontos választ adni. Ismereteim szerint kevés a reprezentatív felmérés, alig vannak következetes, hosszú távú „közön­ségnevelésre” és ízlésfejlesztésre építő programok. A helyzet a ki­sebb városokban a legrosszabb. Ritka kivételektől eltekintve, ami­kor a zene iránt elkötelezett, meg­szállott emberek szervezik egy-egy kisebb város koncertéletét, a szür­ke középszer uralma, a viszonylag könnyen elérhető és megfizethető előadókkal letudott koncertek a jel­lemzőek. Az ember nem akar bele­törődni ebbe a vigasztalan helyzet­be, bármennyire győzködik is, hogy kicsi az érdeklődés, nincs a koncer­tekre igény, eladhatatlanok... Ha azonban túl sokat hallja, látja, ta­pasztalja a vigasztalan helyzetet, már-már meginog. De szerencsére néha történnek csodák. Egy ilyen csoda történt a nyáron Kaposváron. A kaposvári születésű hegedűművésznő, Kokas Katalin, férjével, a szintén kiváló hegedű- művész Kelemen Barnabással gondolt egy merészet, és elhatá­rozta, hogy szülővárosában kama­razenei fesztivált szervez. De nem ám akármilyet, hanem világszín­vonalút! Gondoltak hát egy merészet és nagyot, és felkérték Magyarország és a világ neves művészeit, azokat a zenész barátaikat, kollégáikat, akikkel a világ hangversenyterme­iben találkoztak, jöjjenek el Ka­posvárra, legyenek részesei egy zenei ünnepnek, indítsanak útjára egy hagyományt, alapítsanak fesz­tivált. A kollégák, barátok, zenész­társak pedig eljöttek. Világsztárok és leendő csillagok, kivétel nélkül csodálatos képességű művészek. Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy a kollégák hajlandósága a legmerészebb várakozásokat is fö­lülmúlta. Számos nagyváros, sót főváros boldog lehetne, ha akár egy egész koncertévad alatt ennyi nagyszerű művészt tudna bemu­tatni közönségének. való képességét csodálhattuk meg Rados Ferenc és Kocsis Zoltán négykezes produkciójában (Schu­bert: f-moll négykezes fantázia), Joshua Bell és Kocsis Zoltán (Bee­thoven: A-dúr, Kreutzer szonáta) vagy Drahos Béla fuvolaművész és Jósé Gallardo (zongora - Schu­mann: A-dúr románc), valamint Joshua Bell és Jósé Gallardo (De­bussyt lenhajú lány) játékában. A kamarazene másik változatát, a bensőséges egymásra hangoltság és figyelés, az egy szív, egy lélek be­nyomását keltő, legapróbb rezdü­léseiben is egységes muzsikálás ha­tását kiváltó, intim együttzenélést élvezhettük pl. Kokas Dóra és Jósé Gallardo (Schumann: Fantasie­stücke), Jósé Gallardo, Ábrahám Márta, Alina Pogosztkina (hege­dű), Güad Kami (mélyhegedű) és Jan-Erik Gustafsson (gordonka; Schumann: Esz-dúr zongoraötös) játékában. Ebbe a „kategórióba” tartozott még J. S. Bach L, G-dúr gambaszonátája is Kokas Dóra és Jonathan Cohen előadásában. En­nél a koncertnél azonban külön meg kell említeni, hogy a csellista Jonatán Cohen milyen nagyszerű csembaló (!!!) -j átékos is. A fentiekből bizonyára mindenki számára világos, hogy az ott töltött négy nap alatt nagyszerű, külön- külön is maradandó élményeket nyújtó koncerteket hallhattam Ka­posváron. Ez a tény önmagában is nagyszerű, és csak megismételni tudom azt az állításomat, hogy sok nagyvárosban, ahol koncertéletről beszélnek, egy egész évadot minő­síthetnének a nagyszerű jelzővel, ha üyen színvonalú produkciókat prezentálhatnának. Kaposváron azonban mindez csak az alapot je­lentette. A művészetek kedvelői, rendszeres befogadói tudják: van­nak kevésbé nagy, nagy és kiemel­kedő befogadói élmények, és néha- néha történik valami, valami sza­vakkal leírhatatlan, megmagya­rázhatatlan, amire csak azt tudjuk mondani: ez maga volt a csoda. Nos, Kaposváron többször is megtörtént a csoda. Az egyik csoda számomra Rados Ferenc zongora- játéka volt. Az egyik legnagysze­rűbb zongoraművészről, Rados tanár úrról, ahogyan mindenki ne­vezi, a zenei élet háttér-informáci­óiból tudni lehet, hogy nem szeret koncerten játszani, s Magyaror­szágon állítólag huszonöt éve nem adott hivatalos koncertet. Akik most hallották ót játszani, nem le­hetnek eléggé hálásak Kokas Kata­linnak és Kelemen Barnabásnak (a hírek szerint Kocsis Zoltánnak is), hogy sikerült őt megnyerni a fellé­pésre. Rados játékát nem lehet le­írni, hallani kell! Az ő zongorázása valóban egy másik világ. Még lát­ványában is. Az ujjai mintha nem is érintenék a billentyűket. Mintha a zongorából szuggesztív tekintete, belső világának, lelkének ereje csalná ki a hangokat. De micsoda hangokat! Pianóinál a terem leg­távolabbi pontján sem kell fülelni, eljutnak a hallgatóhoz és megszó­lalnak benne, a fortéknál nem ért­jük, hogyan lehet ilyen minimális mozdulatokkal ennyi erőt kihozni a zongorából. Ezekben a hangok­ban ott vannak a művész lelkének rezdülései, de ott véljük hallani az emberiség egyetemes értékeit, a fi­lozófiát Anaximandrosztól Ador- nóig - és sorolhatnám... A másik csoda részben szintén Rados Ferenc nevéhez fűződik. Va­lamint egy hegedűművészéhez - jól jegyezzék meg a nevét: Pekka Kuusistónak hívják! -, aki harmin­cas éveiben járva csaknem azt képviseli számomra hegedűmű­vészként, amit Rados zongorista­ként. Hozzájuk társult Zempléni Szabolcs kürtművész, és Barhms unos-untig ismert Esz-dúr kürttrió- jában, egyúttal a kamarazenélés­ben (mint általam addig is nagyon kedvelt műfajban) új dimenziók tárultak föl. Végül, az utolsó ott töltött este utolsó műsorszámaként Anna La- akso és Kocsis Zoltán zongorán, Rácz Zoltán és Holló Aurél ütő­hangszereken adták elő Bartók Szonáta két zongorára és ütőhang­szerekre című művét. Nehogy a hallgató elkötelezze magát egy kamarazenei stílus mellett, ez je­lentette ugyanazon az estén a stí­lusvilágában, eszközeiben egé­szen más jellegű, de hatásában az előzőével egyenértékű csodát. Kü­lön csoda volt még Jevgenyij Nyesztyerenko (Muszorgszkij: Da­lok), aki nemcsak az egész világon csodált hangjával, hanem elbű­völő egyéniségével, a szó legjobb értelmében vett ripacsériájával is lenyűgözte a közönséget. Ha töredékes beszámolóm azt az érzést kelti, hogy hihetetlen gazdag volt a kaposvári egy hét programja, hozzá kell tennem, hogy a napi két komolyzenei kon­cert mellett minden délután a vá­ros ifjú, zenei versenyeken díjnyer­tes tehetségei mutatkoztak be, reggel és délután a Royal cukrász­dában Zelinka Tamás tartott beve­zető előadásokat az érdeklődők­nek a következő hangversenyen fölhangzó művekről, minden este (éjjel) dzsesszkoncertek, lemez- bemutatók zajlottak. Egyszóval, szinte felfoghatatlan gazdagság. A művészi élményeken túl azonban élmény volt a zenészek, a sokszor különcnek, önzőnek tartott művé­szek egymásra figyelése, odaadó segítőkészsége, valamint a közön­ség érdeklődése, odaadása és az a légkör, ami Kaposváron a fesztivál ideje alatt uralkodott. Tanulságul szolgálhatna minden kétkedőnek, és ösztönzésül mindenkinek, aki a művészi értékeket, a klasszikus zenét kívánja népszerűsíteni, egy szélesebb befogadói réteghez el­juttatni. Pekka Kuusisto (Mészöly Dániel felvételei. Forrás: kaposfest.hu) Joshua Bell és Kocsis Zoltán A művészek tehát jönnek, de mi lesz a közönséggel? - kérdezték a kétkedők, a komolyzenét szűk elit -szórakozásának tartó hitetlenek. Honnét lesz egy kisvárosban, ahol eddig nem volt igazán híres kon­certélet, egy egész héten át napi két hangversenyre közönség? A nyitókoncertre zsúfolásig megtelt a Csiky Gergely Színház. Hát igen... Ünnepi megnyitó, proto- kollvendégek stb. - gondolhatták a kétkedők. Másnap délután azon­ban az állítólag hatszáz személy befogadására alkalmas református templom előtt egyes források sze­rint csaknem kétszer ennyi ember várakozott türelmesen a bebocsát- tatásra. És bebocsáttattak... Este ugyanúgy. Vasárnap pedig újra. Igaz, a koncertek a nagy tömeg miatt kisebb késéssel kezdődtek. A rendezők erre nemcsak elnézést kértek, hanem hétfőtől felére csökkentették az amúgy sem ma­gas jegyárakat. Mondván, kárpót­lásul a szervezési hibákért. A szer­vezési hiba az volt, hogy túl sok ember akart bejutni a koncertekre. De térjünk rá a zenére: a nyitó- hangversenyen Mendelssohn Esz- dúr oktettjét hallhattuk Joshua Bell, Mikhail Ovrutsky, Kokas Ka­talin, Alina Pogosztkina (hegedű), Gál Zoltán és Gilad Kami (mély­hegedű), Jonathan Cohen és Ko­kas Dóra (gordonka) előadásában, majd Sztravinszkij A katona törté­nete c. művét vezényelte Kocsis Zoltán a Kelemen Barnabás (hege­dű), Knut Erik Sundquist (nagy­bőgő), Horváth Bence (trombita), Káip Róbert (harsona) Szatmári Zsolt (klarinét), Laktos György (fagott) és Rácz Zoltán (ütőhang­szerek) összetételű kamarazene­karnak; a narrátor Mácsai Pál volt, a táncbetéteket az Inversdance társulat táncosai adták elő. Ha a nézőknek lehetett is olyan érzésük, hogy a táncbetétek csupán külsődleges illusztrációk marad­tak, mély benyomást hagyott ben­nük a zenészek teljesítménye, és ta­lán soha nem látott érdekességgel szolgált az a küzdelem, amelyben a legtöbbször szólistaként szereplők, ilyen minőségükben (világ)hímév- ré szert tevők (mindenekelőtt Jo­shua Bell és Kelemen Barnabás) próbáltak egyensúlyozni a szólójá­ték és a kamaramuzsikálás között, hogy szét ne feszítsék emez intim kereteit. Másnap ismét a kamara­zenének a különböző stílusvilágok közötti összhang megteremtésére

Next

/
Thumbnails
Contents