Új Szó, 2010. október (63. évfolyam, 226-251. szám)
2010-10-09 / 233. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2010. OKTÓBER 9. www.ujszo.com Vannak kevésbé nagy, nagy és kiemelkedő befogadói élmények, és néha-néha történik valami, valami szavakkal leírhatatlan, megmagyarázhatatlan... Kaposvári Kamarazenei Fesztivál Elcsépelt közhelynek számít, hogy „rohanó korunk” nem kedvez az elmélyülést kívánó, mélyebb tartalmakat hordozó,a befogadáshoz több időt és szellemi energiát igénylő művészeteknek. Ezen belül is „különösen hátrányos helyzetűnek” minősül a komolyzene. H1ZSNYAN GÉZA A koncertszervezők, népművelők, művelődési intézmények vezetői szerint még a klasszikusok koncertjeire is egyre nehezebb közönséget szervezni, a kortárs zenéről már nem is szólva. Az általános és középiskolákban a művészeti, esztétikai (ezen belül a zenei) oktatás színvonalának függvényében kevés a zenét értő, igénylő, azt mindennapi szükségletének tartó ember, de aggasztóan lecsökkent a szó hagyományos értelmében vett polgárság létszáma is, akiknek életformájához tartozott a koncertek, színházai előadások, kiállítások látogatása, a klasszikus és kortárs irodalmi művek olvasása. Mennyire súlyos a helyzet? Valóban aggasztó mértékben csök- ken-e az érdeklődés a komolyzene, a klasszikus koncertek iránt, s valóban reménytelen próbálkozás-e a kortárs zenével szélesebb befogadói réteget megszólítani? A kérdésekre talán a művészetszociológusok sem tudnak pontos választ adni. Ismereteim szerint kevés a reprezentatív felmérés, alig vannak következetes, hosszú távú „közönségnevelésre” és ízlésfejlesztésre építő programok. A helyzet a kisebb városokban a legrosszabb. Ritka kivételektől eltekintve, amikor a zene iránt elkötelezett, megszállott emberek szervezik egy-egy kisebb város koncertéletét, a szürke középszer uralma, a viszonylag könnyen elérhető és megfizethető előadókkal letudott koncertek a jellemzőek. Az ember nem akar beletörődni ebbe a vigasztalan helyzetbe, bármennyire győzködik is, hogy kicsi az érdeklődés, nincs a koncertekre igény, eladhatatlanok... Ha azonban túl sokat hallja, látja, tapasztalja a vigasztalan helyzetet, már-már meginog. De szerencsére néha történnek csodák. Egy ilyen csoda történt a nyáron Kaposváron. A kaposvári születésű hegedűművésznő, Kokas Katalin, férjével, a szintén kiváló hegedű- művész Kelemen Barnabással gondolt egy merészet, és elhatározta, hogy szülővárosában kamarazenei fesztivált szervez. De nem ám akármilyet, hanem világszínvonalút! Gondoltak hát egy merészet és nagyot, és felkérték Magyarország és a világ neves művészeit, azokat a zenész barátaikat, kollégáikat, akikkel a világ hangversenytermeiben találkoztak, jöjjenek el Kaposvárra, legyenek részesei egy zenei ünnepnek, indítsanak útjára egy hagyományt, alapítsanak fesztivált. A kollégák, barátok, zenésztársak pedig eljöttek. Világsztárok és leendő csillagok, kivétel nélkül csodálatos képességű művészek. Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy a kollégák hajlandósága a legmerészebb várakozásokat is fölülmúlta. Számos nagyváros, sót főváros boldog lehetne, ha akár egy egész koncertévad alatt ennyi nagyszerű művészt tudna bemutatni közönségének. való képességét csodálhattuk meg Rados Ferenc és Kocsis Zoltán négykezes produkciójában (Schubert: f-moll négykezes fantázia), Joshua Bell és Kocsis Zoltán (Beethoven: A-dúr, Kreutzer szonáta) vagy Drahos Béla fuvolaművész és Jósé Gallardo (zongora - Schumann: A-dúr románc), valamint Joshua Bell és Jósé Gallardo (Debussyt lenhajú lány) játékában. A kamarazene másik változatát, a bensőséges egymásra hangoltság és figyelés, az egy szív, egy lélek benyomását keltő, legapróbb rezdüléseiben is egységes muzsikálás hatását kiváltó, intim együttzenélést élvezhettük pl. Kokas Dóra és Jósé Gallardo (Schumann: Fantasiestücke), Jósé Gallardo, Ábrahám Márta, Alina Pogosztkina (hegedű), Güad Kami (mélyhegedű) és Jan-Erik Gustafsson (gordonka; Schumann: Esz-dúr zongoraötös) játékában. Ebbe a „kategórióba” tartozott még J. S. Bach L, G-dúr gambaszonátája is Kokas Dóra és Jonathan Cohen előadásában. Ennél a koncertnél azonban külön meg kell említeni, hogy a csellista Jonatán Cohen milyen nagyszerű csembaló (!!!) -j átékos is. A fentiekből bizonyára mindenki számára világos, hogy az ott töltött négy nap alatt nagyszerű, külön- külön is maradandó élményeket nyújtó koncerteket hallhattam Kaposváron. Ez a tény önmagában is nagyszerű, és csak megismételni tudom azt az állításomat, hogy sok nagyvárosban, ahol koncertéletről beszélnek, egy egész évadot minősíthetnének a nagyszerű jelzővel, ha üyen színvonalú produkciókat prezentálhatnának. Kaposváron azonban mindez csak az alapot jelentette. A művészetek kedvelői, rendszeres befogadói tudják: vannak kevésbé nagy, nagy és kiemelkedő befogadói élmények, és néha- néha történik valami, valami szavakkal leírhatatlan, megmagyarázhatatlan, amire csak azt tudjuk mondani: ez maga volt a csoda. Nos, Kaposváron többször is megtörtént a csoda. Az egyik csoda számomra Rados Ferenc zongora- játéka volt. Az egyik legnagyszerűbb zongoraművészről, Rados tanár úrról, ahogyan mindenki nevezi, a zenei élet háttér-információiból tudni lehet, hogy nem szeret koncerten játszani, s Magyarországon állítólag huszonöt éve nem adott hivatalos koncertet. Akik most hallották ót játszani, nem lehetnek eléggé hálásak Kokas Katalinnak és Kelemen Barnabásnak (a hírek szerint Kocsis Zoltánnak is), hogy sikerült őt megnyerni a fellépésre. Rados játékát nem lehet leírni, hallani kell! Az ő zongorázása valóban egy másik világ. Még látványában is. Az ujjai mintha nem is érintenék a billentyűket. Mintha a zongorából szuggesztív tekintete, belső világának, lelkének ereje csalná ki a hangokat. De micsoda hangokat! Pianóinál a terem legtávolabbi pontján sem kell fülelni, eljutnak a hallgatóhoz és megszólalnak benne, a fortéknál nem értjük, hogyan lehet ilyen minimális mozdulatokkal ennyi erőt kihozni a zongorából. Ezekben a hangokban ott vannak a művész lelkének rezdülései, de ott véljük hallani az emberiség egyetemes értékeit, a filozófiát Anaximandrosztól Ador- nóig - és sorolhatnám... A másik csoda részben szintén Rados Ferenc nevéhez fűződik. Valamint egy hegedűművészéhez - jól jegyezzék meg a nevét: Pekka Kuusistónak hívják! -, aki harmincas éveiben járva csaknem azt képviseli számomra hegedűművészként, amit Rados zongoristaként. Hozzájuk társult Zempléni Szabolcs kürtművész, és Barhms unos-untig ismert Esz-dúr kürttrió- jában, egyúttal a kamarazenélésben (mint általam addig is nagyon kedvelt műfajban) új dimenziók tárultak föl. Végül, az utolsó ott töltött este utolsó műsorszámaként Anna La- akso és Kocsis Zoltán zongorán, Rácz Zoltán és Holló Aurél ütőhangszereken adták elő Bartók Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című művét. Nehogy a hallgató elkötelezze magát egy kamarazenei stílus mellett, ez jelentette ugyanazon az estén a stílusvilágában, eszközeiben egészen más jellegű, de hatásában az előzőével egyenértékű csodát. Külön csoda volt még Jevgenyij Nyesztyerenko (Muszorgszkij: Dalok), aki nemcsak az egész világon csodált hangjával, hanem elbűvölő egyéniségével, a szó legjobb értelmében vett ripacsériájával is lenyűgözte a közönséget. Ha töredékes beszámolóm azt az érzést kelti, hogy hihetetlen gazdag volt a kaposvári egy hét programja, hozzá kell tennem, hogy a napi két komolyzenei koncert mellett minden délután a város ifjú, zenei versenyeken díjnyertes tehetségei mutatkoztak be, reggel és délután a Royal cukrászdában Zelinka Tamás tartott bevezető előadásokat az érdeklődőknek a következő hangversenyen fölhangzó művekről, minden este (éjjel) dzsesszkoncertek, lemez- bemutatók zajlottak. Egyszóval, szinte felfoghatatlan gazdagság. A művészi élményeken túl azonban élmény volt a zenészek, a sokszor különcnek, önzőnek tartott művészek egymásra figyelése, odaadó segítőkészsége, valamint a közönség érdeklődése, odaadása és az a légkör, ami Kaposváron a fesztivál ideje alatt uralkodott. Tanulságul szolgálhatna minden kétkedőnek, és ösztönzésül mindenkinek, aki a művészi értékeket, a klasszikus zenét kívánja népszerűsíteni, egy szélesebb befogadói réteghez eljuttatni. Pekka Kuusisto (Mészöly Dániel felvételei. Forrás: kaposfest.hu) Joshua Bell és Kocsis Zoltán A művészek tehát jönnek, de mi lesz a közönséggel? - kérdezték a kétkedők, a komolyzenét szűk elit -szórakozásának tartó hitetlenek. Honnét lesz egy kisvárosban, ahol eddig nem volt igazán híres koncertélet, egy egész héten át napi két hangversenyre közönség? A nyitókoncertre zsúfolásig megtelt a Csiky Gergely Színház. Hát igen... Ünnepi megnyitó, proto- kollvendégek stb. - gondolhatták a kétkedők. Másnap délután azonban az állítólag hatszáz személy befogadására alkalmas református templom előtt egyes források szerint csaknem kétszer ennyi ember várakozott türelmesen a bebocsát- tatásra. És bebocsáttattak... Este ugyanúgy. Vasárnap pedig újra. Igaz, a koncertek a nagy tömeg miatt kisebb késéssel kezdődtek. A rendezők erre nemcsak elnézést kértek, hanem hétfőtől felére csökkentették az amúgy sem magas jegyárakat. Mondván, kárpótlásul a szervezési hibákért. A szervezési hiba az volt, hogy túl sok ember akart bejutni a koncertekre. De térjünk rá a zenére: a nyitó- hangversenyen Mendelssohn Esz- dúr oktettjét hallhattuk Joshua Bell, Mikhail Ovrutsky, Kokas Katalin, Alina Pogosztkina (hegedű), Gál Zoltán és Gilad Kami (mélyhegedű), Jonathan Cohen és Kokas Dóra (gordonka) előadásában, majd Sztravinszkij A katona története c. művét vezényelte Kocsis Zoltán a Kelemen Barnabás (hegedű), Knut Erik Sundquist (nagybőgő), Horváth Bence (trombita), Káip Róbert (harsona) Szatmári Zsolt (klarinét), Laktos György (fagott) és Rácz Zoltán (ütőhangszerek) összetételű kamarazenekarnak; a narrátor Mácsai Pál volt, a táncbetéteket az Inversdance társulat táncosai adták elő. Ha a nézőknek lehetett is olyan érzésük, hogy a táncbetétek csupán külsődleges illusztrációk maradtak, mély benyomást hagyott bennük a zenészek teljesítménye, és talán soha nem látott érdekességgel szolgált az a küzdelem, amelyben a legtöbbször szólistaként szereplők, ilyen minőségükben (világ)hímév- ré szert tevők (mindenekelőtt Joshua Bell és Kelemen Barnabás) próbáltak egyensúlyozni a szólójáték és a kamaramuzsikálás között, hogy szét ne feszítsék emez intim kereteit. Másnap ismét a kamarazenének a különböző stílusvilágok közötti összhang megteremtésére
