Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)

2010-09-25 / 221. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. SZEPTEMBER 25. Szalon - hirdetés 15 NOSZTALGIA Pionírok és táborok GRENDEL ÁGOTA Ez a képeslap olyan régen érke­zett, hogy abban az időben még er­refelé nem használták az irányító­számot. Érdekes, mégis megkap­tam, a „levél iránytűje” nélkül is - ahogyan a magyar tévében reklá­mozta a fekete holló (vagy ahhoz hasonló). Csehszlovákiában a ké­peslapokra 30 filléres bélyeget nyaltunk, a bélyeg 10 fillérrel volt drágább, mint egy fekete-fehér lap. (A postai levelezőlap még olcsóbb volt, no de olyant nem illett kirán­dulásról, táborból, üdülőből kül­deni!) Igen, a lapok itt, a Csehszlo­vák Szocialista Köztársaságban fe­kete-fehérek voltak, sebaj, néme­lyik megcsodálása után az ember­nek kedve támadt oda látogatni, ahonnan küldték. Például micsoda nagy élmény lett volna megszállni a Hotel Gumákban (bal felső felvé­tel). Megjegyzem, némi fantáziával legalább Túrabakancsnak keresz­telhették volna. Ha elképzelem, hogy egy gumicsizmában lakhat­tam volna. Amely egyébként pon­tos mása volt valamennyi lakótele­pi panelháznak, sőt, talán még kö­zelebbi rokonságban volt a mun­kásszállókkal. Ez is rendjén volt, egy a jelszó, egy a tábor, egy a szál­ló, mindnyájan egyenlők vagyunk, csak néhányan egyenlőbbek - tud­tuk meg utóbb. Bárki lakhatott a Gumicsizmához címzett gyönyörű, modern szállóban, viszont az alsó képen álló Krímben, amelyben gyógykezelték a lábadozókat, vagy a kiváltságosok, vagy azok, akik beutalót kaptak - szigorú feltételek teljesítése után. De ki vágyott volna a rothadó kapitalizmusból ránk maradt öreg épületbe? Ki tudja, mit hagytakránkbenne a századok? Ez a képeslap nem szállodából, nem gyógyüdülőből, nem is a hattyú-tó mellől érkezett, hanem egy pionírtáborból. Aki küldte, gyakorlott táborlakó volt. Hová is tették volna a nyári szünetben? Nem volt vidéki rokonság, a városi meg messze. És a tábor nem is volt olyan rossz, nem volt az büntetőtá­bor. Persze, reggel ébresztő, csípa- pucolás, fogdörzsölés, öltözés, ro­hanás a napiparancs felolvasásá­hoz a zászló alá, amelyet hol felvon­tak, hol leeresztettek, utána reggeli -tejes kávé lekváros kenyérrel, már a szaga is..., kirándulás, pancsolás, ebéd, szieszta, megint valamüyen program, zászló föl-le, vacsora, al­vás. A kisebbeknek. A nagyobbak dőzsölhettek, a még nagyobbak, akik már pionírvezető pajtásnők voltak, még jobban dőzsölhettek, másnap várták a letolást; „aztán ne röhögjetek, ha T. felolvassa, hogy miben vétkeztünk” - hallottam a lányokat az ablak alatt, amikor a zászló mozgatására fújták a gyüle­kezőt. És hipp-hopp már el is telt a három a hét. Az iskolai táborban, ahol egyszer voltam. Bezzeg a má­siknak nem akart vége szakadni. Úgy kerültem a szlovák táborba, mint jutott volna gyerekkorában Fekete István német nyelvterület­re cseregyereknek, csakhogy a bőrgatyás rémálmok boszorkány­ként léptek működésbe, a csere­gyerek megbetegedett, Pisti ott­hon maradt. Az én holmimat bez­zeg bepakolták a pepita mintás, vadonatúj kofferbe - nem nevez­hetem bőröndnek, mert a bőrhöz semmi köze nem volt, papundek- liből szabták -, amelyről a minta a háromheti ágy alá be, ágy alól ki huzigálás után szépen lejött, mintha dörzspapírral kezeltem volna. Heten háltunk egy szobá­ban, és nagy bánatomra nem ne­kem jutott az egyetlen ágy, amely a sarokban állt. Mellettem egyik ol­dalról is, másik oldalról is laktak, igaz, nem a leggonoszabbak, egy Beduna nevű kislánnyal még leve­leztem is egy ideig. De Éva, az az ördög leszármazottja lehetett. A legnagyobb bűnöm az volt, hogy egyforma rövidnadrágot visel­tünk. Hogy mertek az én szüleim nekem ugyanolyan rövidnadrágot venni, mint neki. Ha délután el­aludtam, fölpiszkált, ha nem alud­tam el, rohant árulkodni. Hiába vágytam arra, hogy tegyenek át abba a sátorba, amelyben a bá­tyám lakott. Ott csak nagyok lehet­tek. Egy lány fiúsátorban?! Pedig pont olyan jól dobáltam a bicskát, mint a fiúk, a focilabdát is eltalál­tam, gondoltam, ez csak elég. Nem volt. Maradtam. Sírni se mertem, tudtam, újra kinevetnének, még többet gonoszkodna Éva. Hallgat­tam, tűrtem. Akkor is, amikor az utolsó napon kiültettek vetélked­ni. Kaptam egy üveget meg egy bo­tot, mondták, ha madárnevet hal­lok, üssem meg az üveget a bottal. A másik lánynak a vadállatok, a harmadiknak a háziállatok jutot­tak. Ültem, figyeltem, nem értet­tem, lemaradtam, bambultam, de egy zacskó savanyú cukorkát kap­tam - az volt a vigaszdíj, Éva röhö­gött, buta liba, mondta. Nem sír­tam. Nem árulkodtam. A hatvan­méteres futás volt a nap záróak­kordja. A rajtvonalhoz álltam, el­törpültem a tizenévesek között, ki akartak állítani, ráérsz két-három év múlva, a célba se érsz be. Csak a fejemet ráztam. Sípszóra startol­tunk. Rohantam, mintha az életem függene ettől, mintha a világ ösz- szes Évája engem kergetne gúnyo­lódva. Átszakítottam a szalagot, és hasra estem. □ no □ rvj Rendelje meg lapunkat fél évre, és ajándékba adtaDál Az akció 2010. október 15-ig tart. Előfizetve olcsóbb!

Next

/
Thumbnails
Contents