Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)
2010-09-25 / 221. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. SZEPTEMBER 25. Szalon - hirdetés 15 NOSZTALGIA Pionírok és táborok GRENDEL ÁGOTA Ez a képeslap olyan régen érkezett, hogy abban az időben még errefelé nem használták az irányítószámot. Érdekes, mégis megkaptam, a „levél iránytűje” nélkül is - ahogyan a magyar tévében reklámozta a fekete holló (vagy ahhoz hasonló). Csehszlovákiában a képeslapokra 30 filléres bélyeget nyaltunk, a bélyeg 10 fillérrel volt drágább, mint egy fekete-fehér lap. (A postai levelezőlap még olcsóbb volt, no de olyant nem illett kirándulásról, táborból, üdülőből küldeni!) Igen, a lapok itt, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban fekete-fehérek voltak, sebaj, némelyik megcsodálása után az embernek kedve támadt oda látogatni, ahonnan küldték. Például micsoda nagy élmény lett volna megszállni a Hotel Gumákban (bal felső felvétel). Megjegyzem, némi fantáziával legalább Túrabakancsnak keresztelhették volna. Ha elképzelem, hogy egy gumicsizmában lakhattam volna. Amely egyébként pontos mása volt valamennyi lakótelepi panelháznak, sőt, talán még közelebbi rokonságban volt a munkásszállókkal. Ez is rendjén volt, egy a jelszó, egy a tábor, egy a szálló, mindnyájan egyenlők vagyunk, csak néhányan egyenlőbbek - tudtuk meg utóbb. Bárki lakhatott a Gumicsizmához címzett gyönyörű, modern szállóban, viszont az alsó képen álló Krímben, amelyben gyógykezelték a lábadozókat, vagy a kiváltságosok, vagy azok, akik beutalót kaptak - szigorú feltételek teljesítése után. De ki vágyott volna a rothadó kapitalizmusból ránk maradt öreg épületbe? Ki tudja, mit hagytakránkbenne a századok? Ez a képeslap nem szállodából, nem gyógyüdülőből, nem is a hattyú-tó mellől érkezett, hanem egy pionírtáborból. Aki küldte, gyakorlott táborlakó volt. Hová is tették volna a nyári szünetben? Nem volt vidéki rokonság, a városi meg messze. És a tábor nem is volt olyan rossz, nem volt az büntetőtábor. Persze, reggel ébresztő, csípa- pucolás, fogdörzsölés, öltözés, rohanás a napiparancs felolvasásához a zászló alá, amelyet hol felvontak, hol leeresztettek, utána reggeli -tejes kávé lekváros kenyérrel, már a szaga is..., kirándulás, pancsolás, ebéd, szieszta, megint valamüyen program, zászló föl-le, vacsora, alvás. A kisebbeknek. A nagyobbak dőzsölhettek, a még nagyobbak, akik már pionírvezető pajtásnők voltak, még jobban dőzsölhettek, másnap várták a letolást; „aztán ne röhögjetek, ha T. felolvassa, hogy miben vétkeztünk” - hallottam a lányokat az ablak alatt, amikor a zászló mozgatására fújták a gyülekezőt. És hipp-hopp már el is telt a három a hét. Az iskolai táborban, ahol egyszer voltam. Bezzeg a másiknak nem akart vége szakadni. Úgy kerültem a szlovák táborba, mint jutott volna gyerekkorában Fekete István német nyelvterületre cseregyereknek, csakhogy a bőrgatyás rémálmok boszorkányként léptek működésbe, a cseregyerek megbetegedett, Pisti otthon maradt. Az én holmimat bezzeg bepakolták a pepita mintás, vadonatúj kofferbe - nem nevezhetem bőröndnek, mert a bőrhöz semmi köze nem volt, papundek- liből szabták -, amelyről a minta a háromheti ágy alá be, ágy alól ki huzigálás után szépen lejött, mintha dörzspapírral kezeltem volna. Heten háltunk egy szobában, és nagy bánatomra nem nekem jutott az egyetlen ágy, amely a sarokban állt. Mellettem egyik oldalról is, másik oldalról is laktak, igaz, nem a leggonoszabbak, egy Beduna nevű kislánnyal még leveleztem is egy ideig. De Éva, az az ördög leszármazottja lehetett. A legnagyobb bűnöm az volt, hogy egyforma rövidnadrágot viseltünk. Hogy mertek az én szüleim nekem ugyanolyan rövidnadrágot venni, mint neki. Ha délután elaludtam, fölpiszkált, ha nem aludtam el, rohant árulkodni. Hiába vágytam arra, hogy tegyenek át abba a sátorba, amelyben a bátyám lakott. Ott csak nagyok lehettek. Egy lány fiúsátorban?! Pedig pont olyan jól dobáltam a bicskát, mint a fiúk, a focilabdát is eltaláltam, gondoltam, ez csak elég. Nem volt. Maradtam. Sírni se mertem, tudtam, újra kinevetnének, még többet gonoszkodna Éva. Hallgattam, tűrtem. Akkor is, amikor az utolsó napon kiültettek vetélkedni. Kaptam egy üveget meg egy botot, mondták, ha madárnevet hallok, üssem meg az üveget a bottal. A másik lánynak a vadállatok, a harmadiknak a háziállatok jutottak. Ültem, figyeltem, nem értettem, lemaradtam, bambultam, de egy zacskó savanyú cukorkát kaptam - az volt a vigaszdíj, Éva röhögött, buta liba, mondta. Nem sírtam. Nem árulkodtam. A hatvanméteres futás volt a nap záróakkordja. A rajtvonalhoz álltam, eltörpültem a tizenévesek között, ki akartak állítani, ráérsz két-három év múlva, a célba se érsz be. Csak a fejemet ráztam. Sípszóra startoltunk. Rohantam, mintha az életem függene ettől, mintha a világ ösz- szes Évája engem kergetne gúnyolódva. Átszakítottam a szalagot, és hasra estem. □ no □ rvj Rendelje meg lapunkat fél évre, és ajándékba adtaDál Az akció 2010. október 15-ig tart. Előfizetve olcsóbb!
