Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)
2010-09-25 / 221. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2010. SZEPTEMBER 25. www.ujszo.com FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ KÖNYV A SZALONBAN A Palócföld ideje CSANDA GÁBOR Ha azzal kezdem, hogy na most aztán van mit olvasni a Palócföldben, az úgy is értelmezhető, mint ha eddig nem lett volna - de csak annyit akarok előrebocsátani, hogy az idei negyedik számnak az eddigiekhez képest is több idő szentelhető. S bizony, szenteltetik is, ha akarja az olvasó, ha nem; már ez első közlemény, K.Kabai Lóránt szonettje (egy b-terv) azt mutatja: irodalom következik, ez itt a Kávéházi szegleten című rovat, s lesz itt minden, mi a szemnek s számnak ingere. A T andori Dezsőt mozgósító darabokat Tandori-képversek követik, a sort Szávai Attila szövege zárja: zene és muzsika - „Ha nincs levegő, nincs zene.” A Próza és vidéke rovat Csobán- ka Zsuzsa négy kisprózáját hozza, a Zeitgeist távoli, már csaknem idegen magyarországi emlékeket ébreszt fel („kardigán”, „pléd”), sok kitakarással, sok betakarással, matatással, motozással. Lázár Bence András két szövege (különösen A vízen kullogó című) a történelmet, a közelmúltat idézi meg jócskán alulfogalmazott, leginkább az elbeszélt történet eseménydús parttalanságával. A Mikszáth-blokkot (az „ezek a kedves kis portékák” című várva várt rovatot), akárhonnan nézzük is, igen erős hármas fogat alkotja: Garaczi László, Parti Nagy Lajos és N. Tóth Anikó. Garaczi elbeszélése (Remixát) fergeteges egyvelege életrajznak és életnek és elrajzolt szövegnek, ugyanakkor bravúros történetmondás-paródia, az elbeszélés nevetségei, plusz pár szomorú reália. PNL szilánkjaiban (A ló- ditizmus természete) a sárosi táj csillan meg (s amint Garaczinál Békés Pál, itt Mészöly Miklós), többek közt, merthogy többen vannak, s egyre többen lesznek, hiszen a Gavallérok című Mikszáth-műnek a mije is folyik itt? A szerző szerint jegyzetelése („Pótgombok egy át- szabaüan kabáthoz”), a szöveg szerint színházi (csehovi) szinopszisa, egy színdarab színes és hangos darabjai, kis kommentek egy kisregényhez, autentikus és lerövidített Mikszáth-szövegekkel, vagyis a kabát nem lett átszabva, csak a fazonján igazítottak. „Egy jó ötletke az egész” - mondja Mikszáth, s mondja Parti Nagy Lajos is. N. Tóth Anikó szövege (Gavallérok?) beszámolónak stilizálja magát, témája nagyjából az előző kettőéhez hasonló (házasság, Mikszáth, Gavallérok), környezetrajza, akárcsak Garaczinál, mai (a menyasszony Katalin itt Kitty, Endre vőlegény pedig Andy), humora magából az elbeszélés módjából adódik: egyfelől természetesnek veszi (és adja) a modem kort, másfelől végig a szöveg informáló funkcióját tartja szem előtt (az elbeszélő itt is a násznagy, a menyasszony barátnője) s végül, de nem utolsósorban ugyanilyen természetességgel igénybe veszi a sablonos fogalmazás teljes eszköztárát. A több idő elsősorban ezeknek a szövegeknek jár, valójában nem jár, de kikövetelik maguknak: az első olvasat után persze Mikszáth- kötetért nyúlunk, a következő után pedig a Palócföldnek ezt a három szövegét próbáljuk egymásba forgatni. Mondanom se kell (ezért említem meg): roppant szórakoztató foglalatosság. A Kutatóterület négy tanulmányában Tarjányi Eszter Mikszáth- nak A fekete város című regényében vizsgálja (Mire „haraxanak mirges burgerek”?) a nyelvi és kulturális viszonyrendszereket, Ba- zsányi Sándor a Nádas Péter- művek Érászának (testiség, szexualitás, szerelem) jellegére figyel (Nádas - Barthes - Foucault), Németh Zoltán a Jack Cole daloskönyve című KAF-kötetet elemzi (Palimpszesztésbricolage), Csong- rády Béla a prózaíró Gerelyes Endre (1935-1973) életművét idézi fel, annak utóéletét s mai megítélését. Handó Péter Gelencsér Jánossal, a lap illusztrációit adó festőművész alkotójával beszélget (A táj vándora), Kabdebó Lóránt az Életed nélkül című Hárs Ernő-ver- seskötetet értékeli. f v \ v íyaaalmt, mővésjjíti, tfaSzél eti.fo|vói rat l VT. tu folyam • 2010/4 í : fi I I andori Dezső k. kábái lóránt verse Bazsányi Sándor i Németh Zoitáu j Tarjányi Eszter tanulmánya „Ezek a kedves kis portékák" Garaczi László Parti Nagy Lajos N. Tóth Anikó s Csubanka Zsuzsa S j prózája Gelencsér János Vérszegény folyt. BENYOVSZKY KRISZTIÁN Hovatovább egyre inkább hajlamosak vagyunk legyinteni egy új vámpírregény megjelenését hirdető reklámcikk olvastán. Már megint egy a rengeteg hasonló, gyakran sorozattá nyújtózó románcos, rémisztő, misztikus, historizáló vagy épp humoros vérszívótörténetek közül. E magyar fordításban is gyors ütemben napvilágot látó regények nagy mennyisége már-már az alműfaj inflálódásával fenyeget. Persze túlzás volna azt állítani, hogy mondjuk a rengeteg ilyen vagy olyan tematikát preferáló krimi, sci-fi vagy fantasy tönkretették vagy leélték volna e műfaj i variánsokat, inkább arra gondolok, hogy a sok bába közt könnyebben elvész a gyerek - azaz a szürke átlagtól valamiben elütő, abból kiemelkedő vámpírtörténet. Ilyennek gondoltam, legalábbis a fülszövegben és a borítón olvasható információk, majd az ezekhez később hozzáolvasott utószó alapján Dacre Stoker-Ian Holt: Dráku- la, az élőhalott (2009) című regényét. Amellet, hogy a mű Bram Stoker előtti tiszteletadásként s a Drakula méltó és „hivatalos” folytatásaként aposztrofálódik, még „sodró, lendületes és hihetetlenül fordulatos természetfeletti thrilled’ is, sőt: maga a „várva várt vérátömlesztés a Drakula-mítosz számára”. A vezetéknév egyezése nem véletlenszerű és nem is reklámfogás: a fülszövegből kiderül ugyanis, hogy a regény szerzője „a néhai író legkisebb öccsének dédunokája”. (Ama- gyar kiadásban valami miatt csak a belső előzéklapon szerepel a társszerző, lan Holt forgatókönyvíró neve.) A név kötelez, mondhatnánk, az örökösnek bizonyára vérében van a műfaj. Rögtön hozzá kell azonban tenni, hogy a sok bombasztikus meghatározás keltette elvárással együtt ez utóbbi sejtésünk sem igazolódik maradéktalanul; csak többé-kevésbé - inkább kevésbé. Kétségtelen, hogy a Drakula-tör- ténet folytatásáról van szó, és indokoltnak mondható a „természetfeletti thriller” műfaji terminus használata is: a szerzők a sorozatgyilkosságokat tematizáló bűnügyi regények és a vámpírmitológia összevonását kísérlik meg. Fordulat is van jócskán a regényben, még ha ezek nagy része annyira meglepőnek nem is nevezhető és talán a kevesebb ebből is több lett volna. De- hogy ez volna a várva várt vérátömlesztés - azt erősen kétlem. Az 1912-ben játszódó mű nemcsak továbbírjaaDrakulát, a keletkezés- és hatástörténetét is magába foglalja. Megismertet bennünket a műfajteremtő klasszikus alkotás szereplőinek elő- és utótörténetével, akik ezen túl még, a Don Quijote példáját követve, saját, regénnyé formált történetük olvasóivá válnak. Ennek a narratív metalepszis- nek, tehát a valósként elfogadott és a fiktívként elbeszélt világ egymásba mosódását, felcserélődését hozó eljárásnak az összetettségét tovább fokozza még Bram Stoker szereplőként való megjelenítése, valamint a Drakula színpadi próbáinak figyelemmel kísérése is. A regény legjobb pillanataihoz tartoznak azok ajelenetek, amikor a már színházigazgatóként dolgozó regényíró találkozik néhány szereplőjének valós prototípusával, és heves vitába bonyolódik velük - az akkor még osztatlan sikernek korántsem örvendő - regénye és színdarabja értelmezésbeli kérdéseiről. Hozzá kell azonban tenni, hogy nemcsak az eredeti történetet kiegészítő folytatással van dolgunk, hanem annak értékrendszerét felforgató mutációval is. Anélkül, hogy bővebb ismertetésbe fognék, elég megállapítani annyit, hogy a cselekmény Drakula rehabilitálásán, Van Heising befeketítésén és főként az új szereplőként bevont Báthory Erzsébet démonizálásán alapul. A regény világában ez utóbbi szereplő az abszolút gonosz megtestesítője, az erdélyi grófnál is sö- tétebb lelkű és kegyetlenebb vámpír; a fő manipulátor, aki nemcsak hidegvérrel, hanem kárörvendő élvezettel ugratja egymásnak az embereket és áldozza fel őket saját célja elérése érdekében. Ő az, aki végig félrevezeti a rendőrséget: olyan nyomokat ejt el, amelyek alapján a Scotland Yard egyik nyomozója arra a következtetésre jut, hogy a Hasfelmetsző Jacknek tulajdonított kegyetlen gyilkosságok elkövetője Van Heising, tettestársa pedig Dr. Seward. Mi, olvasók elejétől fogva tudjuk, hogy a felügyelő rossz nyomon jár, mivel látjuk a valódi tettes mesterkedéseit, s ezért az is világos előttünk, hogy a bűnügyi rejtély megoldása csak természetfeletti lehet. A könyv végén szereplő szerzői utószókból és az Elizabeth Miller által írt kísérő tanulmányból kiderül, milyen körültekintően jártak el a szerzők a folytatás megtervezése és megírása során. Többször hangsúlyozzák, hogy művüket a pretextus „szellemének” (az író feltételezett szándékának) és a Stoker kézirataiban, feljegyzéseiben és előszavaiban foglaltaknak megfelelően írták meg. Erre utal többekközöttacím is: Stoker regényének ugyanis eredetileg Az élőhalott volt a munkacíme, s azt csak közvetlenül a kiadás előtt változtatta meg, nem teljesen tisztázható indokból, Drakulára. A Drakula, az élőhalott nem kevesebb akar lenni, mint jóvátétel és kiigazítás, amit a „Bram eredeti ötleteit” elferdítő adaptációk (429.) és a Drakulát „ért méltatlanságok” (441.) tettekszükségessé. A szerzőpáros vallomásaiból az is kitetszik, hogy milyen fontos szerepet tulajdonítottak bizonyos helyszínek, események és szereplők történelmi hitelességének. Ez leginkább a történelmi tények elkerülhetetlen „elferdítése” miatti szabadkozásukban nyilvánul meg. Amennyire csak lehet, még a legmeredekebb módosításokat is igyekeznek vagy adatolható tényekre, vagy Stoker kijelentéseire alapozva indokolni. Lehet, hogy túlságosan liberális állásponton vagyok az újraírások szabadságát illetően, de ezek az indoklások nekem helyenként már fölösleges magyarázkodásoknak hatottak. Mintha a regényírót kötnék a történeti források, és nem tehetné azt, amihez csak kedve van. A sokszor nehezen igazolható szerzői intenciók és a történelmi referenciák irányadó volta iránti fenntartásaim kifejtése helyett most inkább a regény egy harmadik fontos összetevőjére irányítanám a figyelmet. Ez a művészetközi (in- termediális) összefüggés kiindulópontként szolgál majd kritikus észrevételeim megfogalmazásához is. lan Holt vallomásából kiderül, hogy a Drakula, az élőhalott „ősszövege” egy általa írt és folyamatosan alakítgatott forgatókönyvvázlat volt. Eredetileg tehát filmnek készült, Dacre rábeszélésére lett belőle regény. Az utószóból nem deríthető ki egyértelműen, hogyan is osztották meg egymás között a munkát, ki miért volt „felelős”; a szövegen mindenestre érződik a filmes eredet és a filmszerű látás- és láttatásmód. Egy irodalmi elbeszélés film- szerűsége sokféleképpen és a szöveg különféle szintjein nyilvánulhat meg. Ilyen hatást kelt például az ábrázolás vizuális konkrétságával párosuló gyakori és változatos nézőpontváltás (közelítés és távolítás, külső és belső, továbbá a madár- és békaperspektíva dinamikája), akihagyásoknak, töréseknek és élesebb átmeneteknek nagyobb teret engedő montázsszerű szerkesztés, ajelenetek elaprózódása és ebből következően sok szereplő sorstörténetének keresztezése és párhuzamos futtatása stb. Mindezek kimutathatók a vizsgált regényben is, én most mégis egy valamivel általánosabb jelenségre szeretnék kitérni. Amit a film megmutat, azt egy regénynek le kell írnia. Egy-egy, hangsúlyozottan a megkapó látványra épülő jelenet mozgóképi reprezentációja pár másodpercet vesz igénybe, ugyanezt (vagy ehhez hasonlót) egy irodalmi leírás csupán bővebb kifejtés árán képes visszaadni; az előbbi esetben közveden vizuális élményben van része a befogadónak, melyet hanghatások is kísérhetnek, az utóbbi esetben viszont csak fokozatosan (szóról szóra, mondatról mondatra haladva) alakul ki az olvasó tudatában valami vizuálisan is megragadó képzet. Az amerikai szerzőpáros regényében több olyan epizód van, amely az ilyen filmes ábrázolás jeleit mutalja. Egyrészt olyan „beállított”, hangsúlyosan a kiszámított hatás (meglepetés, félelem- keltés, pátosz) elérését célzó részekre gondolok itt, amelyek bemutatnak, megmutatnak valamit, rámutatnak, ha tetszik ráközelítenek valamire, ami a cselekmény további alakulása szempontjából új, fontos információt hordoz, másrészt olyanokra, amelyek a kísértetiesség kiváltásában és fokozásában érdekeltek. Seward doktor ajándékba kapott óráján a felirat, egy kitépett könyvlapon olvasható képaláírás, egy dombornyomásos feliratú színházi plakát, Van Hel- singnek mint a whitechapeli gyü- kosságok elkövetőjének a neve a felügyelő vezette akta tetején, Stoker regényének címe, Harker Erdélyben élő arisztokrata kliensének neve az iratgyűjtő fedelén, a Seward brutális kivégzéséről hírt adó cikk címének megpillantása - megannyi premier plánba állított szövegtöredék. A rámutatás gesztusát imitáló eljárás némi teatralitást is hordoz magában (»íme!«, »Voila!«). Fokozottan érvényes ez a példák másik csoportjára, s ezek azok, amelyek a regény gyenge pontját képezik. Olyan „kimerevítésekről” van szó, amelyek a hor- rorisztikus hatás nyomatékosítását szolgálják, úgy, hogy a miliő, a szereplők vagy valamilyen tárgy egy részletére fókuszálnak. A kívánt effektus azonban elmarad - két okból. Egyrészt mert ezek a látványelemek a horrorfilmek legelkopta- tottabb kliséi közül kerülnek elő, másrészt, mert a megfogalmazásmód vagy erőltetetten hatásvadász, már-már a komikum határait súrolja, vagy fellengzős, közhelyes, nemegyszer kimondottan érzelgős. Nehéz megmondani, hogy ez a nyelvi igénytelenség a forgató- könyv eltérő műfaji regiszterének vagy a szerzők sietségének (irodalmi tapasztalatlanságának?) a számlájára írandó-e. Dacre Stoker és lan Holt-jó ötleteket egyébként nem nélkülöző - regénye nem állja ki az összehasonlítás próbáját a műfaj olyan klasszikusaival, mint H. P. Lovecraft, Stephen King, Cliwe Barker vagy a Drakula-mítoszt közvetlenebbül folytató Elisabeth Kostova (A történész) és Roderick Ascombe (Drakula László titkos élete). Az. előbbiektől a hátborzongató atmoszféra hiteles megteremtésében, az utóbbi kettőtől pedig a stilisztikai és poétikai kivitelezés színvonalát tekintve marad el. Csak abban bízhatunk, hogy e közepes műből egy at- tóljobb film készül majd.
