Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)
2010-09-25 / 221. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2010. SZEPTEMBER 25. www.ujszo.com Ami az útikönyvekből kimaradt - Olaszország Szent, hegy, völgy, víz Életem párja rajong az olaszokért, és mindenért, ami velük kapcsolatos, tőlük ered, kivéve az operát és az olívabogyót, mivel én meg érte rajongok, vele tartottam az olasz csizma különböző bugyraiba. Egyáltalán nem bánom, sőt. B.MÁNYA ÁGNES Idén szűkebb pátriánkban rán- dulgatunk, ami nem feltétlenül baj vagy rossz dolog. Jólesik viszont visszagondolni a napfényes Itáliá- ra: újranézem hát egyik kedvenc filmemet (Szoba kilátással) és a kirándulásainkon készült több száz fényképet. Szent helyek Rómába, egész pontosan a Vatikánba zarándokok és kíváncsi turisták tömege érkezik minden évben, annak minden szakában; a mi elsődleges célpontunk is a Szent Péter tér és a -bazilika volt. A műalkotásokkal telezsúfolt „legszentebb szentély” éke kétségkívül a Michelangelo által tervezett 136,5 méter magas kupola. Van egy elhatározásom, mely szerint fölmászom minden olyan toronyba, kilátóba, ahová erőm és anyagi lehetőségeim engedik, hátha - ha később arra járok - ebből a két tényezőből valamelyik hibádzni fog. Kellemes csalódás volt számomra, hogy - gondolván a puhányabb, idősebb stb. látogatókra, meg a fő turistaszezonban honos forróságra - felárért persze, de lift visz fel a bazilika tetejére, a kupola tövébe! Az ottani kegytárboltban felszerelkezve, a szintén itt található toaletten felfrissülve aztán eldöntheti a kedves látogató, hogy vállalja-e a további lépcsőzést a mintegy 50 fokosra hevült kupolában, vagy megelégszik az innen nyíló panorámával, és visszaszáll a földre. Mint az a fentebbiekből is kitűnik, az előbbit választottam: a körülményekhez képest kényelmesen (külön csigalépcsőn lehet fel- és lemenni, tehát nem kell egymást kerülgetve „rudat mászni”) fel lehet jutni a katolikus világ tetejére, és Róma a lábunk előtt hever. Jól látható innen a vatikáni vasútállomás épülete, amely a várost átszelő vasútvonal leágazása mentén épült. 1934-ben adták át a forgalomnak, és „az utazó pápa”, II. János Pál is használta, a nyilvánosság előtt azonban zárva van, elsősorban a Vatikánt látja el. Egy gyakorlati tanács a templomokra kíváncsi látogatóknak: a dörzsöltebbek már tudják, fedetlen vállal és lábbal (a Vatikánban például a térdet is el kell takarni) lehetetlen bemenni. Egyes helyeken kölcsönözhetők valamiféle leplek, de a legjobb, ha a hölgyek könnyű kendővel fedik magukat, a férfiak pedig, nos, követhetik leleményes útitársainkat, akik a rövidnadrágjukat kissé lejjebb tolva, ezáltal mintegy meghosszabbítva oldották meg ezt a kardinális kérdést (igaz, ilyenkor hosszabb felsőre van szükség, a fenti hiányzó centiméterek elfedésére). Assisi és Szent Ferenc, illetve Szent Klára neve elválaszthatatlan egymástól. Azoknak a zarándokoknak sincs okuk panaszra, akik ezt az umbriai városkát választják úti célul, az autóbuszok parkolójából mozgólépcső visz fel a történelmi városmaghoz. Kevesebb „extrára” számíthatnak viszont, akik a festői Lago Maggiore melletti Aronában született Borromeo Szent Károly (Carlo Borromeo) nyomába erednek. A szent 1624-ben itt emelt (és a talapzattal együtt) 35 méter magas ércszobra a New York-i Szabadságszoborhoz hasonlóan kilátóként is szolgál: a szemén és a fülén át lehet kinézni. Jó előre elhatároztuk, kerül, amibe kerül, legalább ide felmegyünk, híres utódjába esélyünk sincs: egy egész tenger választ el tőle. A belépő pár euróba kerül csak, derült ki. Hogy miért maradtunk mégis két lábbal a földön? A feljutás módja volt a bökkenő. A bejárat előtt elhelyezett képes tájékoztatóból ugyanis kiderült, hogy a talapzatban ugyan csigalépcsőn átjutni feljebb, de a - hatalmas hőségben teljesen áthe- vült - szoborban egy meglehetősen hosszú és igencsak meredek vaslétrán kell felküzdenie magát a mindenre elszánt látogatónak, azt is gyér világítás mellett. Nem tudom, a szent vállal-e garanciát az emlékét imigyen megtisztelők testi épségére, mi mindenestre lemondtunk a mászásról, és inkább elmormoltunk egy imát. Hegyre fel! Becsületükre legyen mondva az olaszoknak, nagyon jó minőségű útjaik, kiépített alagútjaik vannak, amelyeket folyamatosan karban is tartanak, pedig olyan domborzattal vannak egyszerre megverve és megáldva, amelyen és amelyben nem könnyű építkezni. Bezzeg a honi vagy a magyarországi autópálya-építkezések! Petőfinkhez csatlakozva én is inkább alföldpárti volnék - fogalmazódik meg bennem a szörnyű mélységek fölött járva, valahol a Dolomitokban, Északkelet-Olasz- országban. Elképesztő helyeken buszozunk, lenyűgöző és egyben borzasztó is a látvány, szinte a semmiben tekeredik egyre feljebb a szerpentin, amelyen járunk. Olyan hajtűkanyarokon küzdjük át magunkat, hogy a busz elejében és hátuljában ülők szinte szemtől szemben üdvözölhetik egymást. Nagyon kéne figyelni, a tájat nézni, azt olvastam az útikönyvben, hogy valami csoda ez a sok kő meg szikla körülöttünk, ehelyett izzad a tenyerem, gyöngyözik a homlokom - milyen melege lehet akkor a sofőrnek! -, bele sem merek gondolni, mi lehet itt télen, a fő síszezon idején. Felkapaszkodunk hát a nyár kellős közepén Madonna di Campilignóba, abba a síparadicsomba, amely az Osztrák-Magyar Monarchia idejében is igen látogatott volt. Míg útitársaink „lanovkáznak” egyet a valamelyik hegy nagyon magas csúcsára, betérünk az egyik helyi csemegeboltba és legeltetjük a szemünket, szagoltatjuk az orrunkat: még nézni is tereh a sok finomságot! Második napja buszozunk már hegyek és völgyek között, megjártuk a németországi Észak- Tirolt is (voltunk a téli világversenyek színhelyén, Garmisch-Par- tenkirchenben, lefotóztuk a városka fölé magasodó 2964 méter magas Zugspitzét), jólesik hát egy kis földi séta a sok „hullámvasút” után. Busszal sem könnyű errefelé közlekedni, hát még harci elefánttal! - jut eszembe Hannibál, aki nem klimatizált autóbuszban, simára hengerelt makadámon tette meg az Alpokon át az utat. Ezek itt errefelé imádják a magasságokat, a leglehetetlenebb helyekre építkeznek: egymást érik az erődök, várak, de láttunk például több olyan templomot, ahová - szerintem - csak a hegymászókjárnak, a köszvényes padrét meg úgy viszik fel a hátukon... Az elsodort falu, Curon Venosta
