Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)
2010-09-25 / 221. szám, szombat
Akadtak mégis szabad estéim, olykor délutánok és vasárnapok is, kivált, ha a család elutazott. Ilyenkor végre magam maradhattam a szobámban, a kertben vagy a teraszon. De bejárásom volta SZALON szalonba, a könyvtárszobába és a télikertbe is, amiként a közelebbi barátoknak, rokonoknak szintén. ZÁVADA PÁL: JADVIGA PÁRNÁJA 2010. szeptember 25., szombat_________________________________________________________________________________________________________________________4. évfolyam, 37. szám Fegyelmi eljárást lehetett indítani a tanárok ellen a tannyelv be nem tartása miatt. A népiskolákat kötelezően fel kellett díszíteni a nemzeti zászlóval és címerrel A kiegyezést követő iskolapolitika a Magyar Királyság területén (Kép: Petit Press/Pavol Funtál) A kiegyezés utáni években, évtizedekben valósult meg Magyarország nagymérvű felzárkózása a nyugat-európai szinthez, s ez nemcsak az iparra, gazdaságra volt jellemző, hanem az oktatásra is. SKALA TAMÁS Szüksége is volt erre, hiszen a gazdasági felemelkedésnek egyik feltétele volt a népesség nagyobb arányú és szintű iskolázottsága. Ebben a tekintetben a magyar oktatáspolitikára hatalmas feladat várt, hiszen 1867 körül a hat év feletti férfiak mindössze 40, a nők 25 százaléka tudott írni és olvasni, ami nem meglepő, hiszen hiányzott az alap- és középfokú képzéshez szükséges szakképzés. Iskolahálózat 1867-1918 között 1868-ban törvény rendelkezett (XXXVIII. te.) a népiskolák (elemi iskolák) működésének elvéről. A már eddig is az egyház kezén levő községi iskolákat (felekezeti iskolák) nem vette ki az egyház irányítása alól, de elrendelte, hogy azokon a területeken, ahol felekezeti iskola nincs, s az iskoláskorú gyermekek száma eléri a harmincat, ott kötelező községi iskolát létesíteni. A törvény előírta, hogy tankötelesnek számít minden hatodik életévét betöltött gyerek, s az iskolát tizenkettő, illetve tizenöt éves korukig látogatniuk kell. A tovább nem tanuló diákok ugyanezen iskolákban tizenöt éves korukig nyáron heti kettő, télen heti öt órában ismétlő oktatásban részesültek. A tantárgyak az elemi iskolákban a következőek voltak: írás-olvasás, számolás, hit- és erkölcstan, éneklés és testgyakorlás, természetrajz, történelem és földrajz. Valójában a tantervek az elemi iskolák feladatául az írásolvasás és a számolás megtanítását jelölték ki, és ennek elsajátítására fordították a tanórák kétharmadát. Ugyan a törvény előírta a kötelező elemi iskoláztatást, lényegében négyosztályos iskolákról beszélhetünk, amit hat és tíz év közötti gyermekek látogattak. A négy osztály elvégzése után más iskolába léptek át a továbbtanulni szándékozók, akik pedig nem tudtak vagy nem akartak, azok többségének a paraszti gazdaság vagy az iparos melletti inaskodás nyújtott elhelyezkedési lehetőséget. Láthatjuk, hogy az oktatás az elemi ismeretek elsajátítására irányult, s célja az analfabetizmus visszaszorítása volt. E téren a magyar iskolapolitika nagy eredményt ért el, hiszen 1910-re a népesség 68%-a tud ír- ni-olvasni, viszont az iskolakötelesek hatoda még ekkor sem volt iskolába íratva és sokan maradoz- tak el. Ez valószínűleg a paraszti népességre volt jellemző, ahol - és a későbbiekben is, a két világháború között - a gyerekek munkájára nagymértékben rá voltak szorulva szüleik. Az elemi iskola négy osztályának elvégzése után a fiatalok döntő többsége befejezte tanulmányait és munkába kellett állnia. Azok, akik folytatták tanulmányaikat, az elemi iskolából felkészítő középiskolába vagy gyakorlati szakközépiskolába, valamint polgáriba kerülhettek. A középiskola nyolc osztályból állt, és két típusa volt: gimnázium és a reáliskola. Mindkét típus a továbbtanulók tíz és tizennyolc év közötti korosztályát oktatta, s mindkettő érettségivel zárult. A sikeres érettségi megszerzésével az ezek után is továbbtanulni szándékozók a felsőoktatási intézményekben folytathatták tanulmányaikat. Fontos különbség volt a két iskolatípus között, hogy míg a gimnáziumi érettségivel bármelyik felsőoktatási intézményben tovább lehetett tanulni, a reáliskolaival a gazdasági-műszaki főiskolákon, a Műegyetemen és a természettudományi karokon. Amennyiben egy reáliskolát végzett hallgató bölcsész-jogász főiskolán szeretett volna továbbtanulni, különbözeti vizsgát kellett tennie, amelynek meg kellett felelnie a humán gimnázium követelmény- rendszerének. Elmondhatjuk, hogy a gimnáziumok és reáliskolák voltak azok, ahol a középosztály tagjai megszerezték a társadalmi helyzetüknek megfelelő érettségit. Nagy szerepet játszottak a magyar nemzetijelleg kialakításában, és egyúttal a magyarosodás - az asszimiláció - fő színterei is voltak. Mivel a középiskolák jobbára csak a középosztály iskoláinak számítottak, létre kellett hozni egy olyan iskolahálózatot, mely azok továbbtanulását segítette, akiknek az elemi iskola után nem volt lehetőségük a középiskolát látogatni. Báró Eötvös Józsefnek volt egy elképzelése, mely szerint a népoktatás felső szintjét a felső népiskolák és a polgári iskolák jelentették volna, a gyakorlatban azonban csak a polgári iskolák terjedtek el, a felsőbb népiskolák elsorvadtak. A kötelező négy elemi elvégzése után négy évig heti huszonnégy óraszámban oktatták a tíz és tizennégy év közötti korosztályt. A középiskolásokhoz viszonyítva csökkentett mértékben sajátították el az általános műveltség alapjait, viszont nagy figyelmet fordítottak a gyakorlati ismeretekre, mint pl. a gyors- és gépírás, százalék- és kamatszámítás. Ezekkel az ismeretekkel az alacsonyabb beosztású kereskedelmi munkahelyeken helyezkedhettek el. A polgári iskola elvégzése után a diák egyetemi képzést is lehetővé tevő végzettséget nem szerzett, de különbözeti vizsgával átléphetett a gimnáziumba. A polgári iskolák lényegében lehetőséget nyújtottak a kispolgárság és a parasztság gyermekeinek, hogy feljebb emelkedjenek a ranglétrán és kilépjenek a kétkezi munkások közül. 1883-tól viszont a törvény előírta a tisztviselői állásokra az érettségi meglétét - következtethetünk itt arra, hogy a vezető politikusok el szerették volna kerülni, hogy alsóbb néprétegek kerüljenek be az állami apparátusba, ahol is nagyobb számban tudták volna magukat képviseltetni a nemzetiségek. Mivel a törvény szerint kötelező volt az érettségi, az ilyen állások betöltéséhez csak azok juthattak, akik gimnáziumot vagy reáliskolát végeztek. Ha mégis került nemzetiségi hivatalnoki állásba, az már szinte biztosan az asszimiláció útjára lépett, hiszen a városok mellett az iskolák voltak a magyarosodás elősegítői. A felsőbb népiskolák helyébe lépő - a polgárinál szakirányúbb képzést nyújtó - középfokú szakiskolák a következőek voltak: tanonciskolák, földmíves iskolák, kereskedelmi és felsőkereskedelmi iskolák. A tanonc- és földmíves iskolákba tizenkét éves kortól lehetettjelentkezni, és a képzés három éve alatt a diákok idejük nagy részét a műhelyben töltötték. A felsőkereskedelmi iskolába jobbára a polgárit végzett diákok jelentkeztek, akik a későbbiekben, a bankok és pénzintézetek hivatalnokaiként helyezkedhettek el. A nemzetiségeket érintő oktatáspolitika törvényei A kiegyezés után a magyar nyelvű oktatást a nemzetiségi iskolákban az államnyelvet tantárgyként - nem tannyelvként - 1879-ben írta elő a törvény. A magyar nyelv hatáskörét különböző oktatási törvényekkel igyekeztek kiterjeszteni a magyar kormányok. Az első ilyen az 1879-es XVIII. törvénycikk, melynek egyik pontja kimondja: „a magyar nyelv az összes bárminemű nyüvános népiskolákban a köteles tantárgyak közé ezennel felvétetik.” A törvény előírta azt is, hogy csak olyan tanító alkalmazható, aki képes a magyar nyelvet tanítani. Természetesen előfordultak engedmények, pl. a püisi szlovák falvakban alkalmaztak olyan tanítókat, akik nem tudtak magyarul. A szlovák tanítók képzésének helye ebben a korban Esztergomban volt. Az 1891-es XV. törvénycikk felháborodást váltott ki a nemzetiségekből, mivel az előírta az óvodák számára is a magyar nyelv ismeretét. Az intézkedésnek valódi értelmét nehéz megértenünk, hiszen a korban igen csekély lehetett az óvodába járók száma. A különböző „nyelvrendeletek” magyarosító politikája széles társadalmi támogatásra talált. Trefort kultuszminiszter ezt a politikát ekképp jellemezte: „Egyelőre meg kell teremteni a magyarul tudók kvantitását, majd idő folytán céltudatos és határozott irányú nemzeti politikával természetszerűen megRégi idők padsora alakul abból a magyarul érzők kvalitása.” A legnagyobb felháborodást az Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter által előkészített 1907-es XXVII. törvénycikk okozta, melyet megalkotója után csak Lex Apponyiként szoktak emlegetni. A törvény értelmében fegyelmi eljárást lehetett indítani a tanárok - mint köz- tisztviselők - ellen, amennyiben vétenek a tannyelv be nem tartásában. A népiskolákat kötelezően fel kellett díszíteni a nemzeti zászlóval és címerrel, valamint már négy év után az iskolát elhagyó nem magyar anyanyelvű diák nyelvtudásának olyan szinten kellett lennie, hogy „gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni”. A törvény továbbá előírta, hogy kötelező a magyar tannyelv ott, ahol a magyar tanulók aránya meghaladja az 50%-ot, s azokban az iskolákban, ahol a magyar anyanyelvűek száma eléri a húszat vagy az összes növendék 20%-át, a magyar tannyelvet a magyar anyanyelvűek számára biztosítani kell - a fenntartó azonban az üyen iskolákban is taníthatta saját anyanyelvét. Hozzátartozik ehhez az is, hogy a magyarországi népiskolák túlnyomó többségét az egyházak tartották fenn, s az egyházak autonómiájához tartozott az iskola tanítási nyelvének a meghatározása. Az egyházak különböző módon reagáltak az iskolák magyar tannyelvűvé tételére. A római katolikus egyház részéről különösebb ellenállás nem volt tapasztalható, a görögkeleti egyház nemzetiségvédőként lépett fel éppúgy, műit az evangélikus egyház. Á szlovákok népiskoláinak többségét a római katolikus egyház tartotta fenn. Az iskolák államsegélyben részesülhettek, viszont ennek feltétele a magyar nyelv sikeres tanítása volt. Gondolhatunk-e itt arra, hogy némely nemzetiségi iskola a támogatás elnyerésének reményében tannyelvét magyarra változtatta? A fentebb említett törvényekkel a magyar politikusoknak sikerült elérniük, hogy a kiegyezés kori nemzetiségi nyelvű iskolák száma az akkori 5528-ról - a 20. század elejére - 3296-ra csökkenjen, s ebből kifolyólag a nemzetiségek anyanyelvi iskolázásuk terén számottevő veszteségeket szenvedtek el. Nagy arányban növekedtek a két tannyelvű iskolák, melyek száma az 1900-as évek elejére 3404-re növekedett, ami 1772-vel meghaladta az 1869. évi szintet. Az 1870-es években még működő tizenegy szláv és román nyelvű gimnáziumból és reáliskolából az 1900-as évekre csupáncsak hét maradt. Még ennél is rosszabb helyzetben voltak a szlovákok és a kárpátukránok (ruszinok), akiknek nem volt középiskolájuk. A szlovákok három gimnáziumát nem sokkal megnyitásuk után 1874-ben zártatták be a kultúrájuk bástyájának számító Matica slovenskával egy időben. Az 1869. évi 1002 szlovák nyelvű iskolából 1918-ra 278 maradt, amelyet 30 118 tanuló látogatott, s a szlovák nyelv oktatása csak heti pár óraszámra korlátozódott. Elmondhatjuk, hogy amennyiben a magyar kormányoknak hosszabb idő állt volna rendelkezésükre nemzetiségeik magyar nyelvre való tanításában, az még korántsem jelentett volna asszimilációt - ennek kérdésköre jóval összetettebb. Gróf Széchenyi István fejtette ki talán legtalálóbban a nyelvi asszimiláció és a magyar öntudat nem egyenes arányát. Széchenyi nem hitt a külsőleges nyelvi magyarosítás sikerében, szerinte „a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek és ekképp a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még”. nő, őr un, ni-ni ön ró, nő ír, rí. e e én, ér, né-ni ön í-ró, úr er-re ró, e-rő, en-ni, nő-ni, ne, ü-rü, rí-ni, ön ír, e nő un, ü-rü er-re rí.
