Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)
2010-09-22 / 218. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. SZEPTEMBER 22. Vélemény És háttér 7 TALLÓZÓ NÉPSZABADSÁG A Lehet Más a Politika nem lép koalícióra a Fidesszel a fővárosban, és nem ad egyetlen helyettest vagy más pozíciót betöltő vezetőt sem - jelentette ki Jávor Benedek, az LMP főpolgármester-jelöltje a Nép- szabadságban megjelent inteijúban. A politikus azt mondta: az LMP számára a szocialisták budapesti öröksége vállalhatatlan. „A lényeg, hogy az LMP intézményesített együttműködésre egyik párttal sem lép” - szögezte le Jávor Benedek. Mint mondta, ügyek alapján politizálnak, mindent támogatnak, ami a programjukkal összeegyeztethető. (MTI)- Jobb lenne, ha a kormányok is a stafétabotot adnák át egymásnak, nem az adósságot! (Peter Gossányi rajza' A megosztottságra és a stabilitásra vonatkozó megállapítások korántsem csupán országos szinten igazak Egység vagy kétség A múlt hét végi népszavazást értékelő elemzők nagy része egyetért abban, hogy az „adott körülmények között” az elért 20 százalék feletti részvétel sikert jelent a voksot kezdeményező SaS számára. RAVASZ ÁBEL Kevesebb szó esik arról, melyek is voltak ezek az adott körülmények. Az egyiklegfontosabb az SaS- kampány intenzitásának csökkenése a parlamenti választások után, a párt a kezdeményezés mögül való részleges kihátrálásának percepcióját Richard Sulíkegyes kijelentései is alátámaszthatták. A liberális párt stratégiaváltása érthető: ez a népszavazás a tavasszal még ellenzéki szerepre készülő SaS eredeti tervei szerint az őszi szezon fő témája lett volna, kormányra kerülve azonban nyilván mostohagyermekké vált számukra a kezdeményezés az eleve rendelkezésre álló kormányzati eszközök mellett. Az a tény, hogy ezen új eszközök bevethetősége a szavazók számára is nyilvánvaló volt és ezáltal megjelent a népszavazás feleslegessége mint téma a közbeszédben, a magas részvételt gátoló másik tényezőként értékelhető. Nem tett jót a szavazási kedvnek a kérdések nehezen érthető megfogalmazása (különösen a nem szlovák anyanyelvűeknek), a Smer és Gašparovič elnök szkeptikus, sőt helyenként elutasító hozzáállása, és az eddigi népszavazások szinte kizárólagos sikertelensége sem. E tényezők fontossága mellett is belátható azonban, hogy a népszavazás sikertelenségéért elsősorban a kormánypártok közötti összhang hiánya, pontosabban annak nyilvánosságra kerülése felelős. A népszavazás mellett végül csak az SaS kampányolt egyértelműen - a Híd ugyan részvételre kérte választóit, Bugár pedig a sajtó jelenlétében ment el szavazni, a párt a kampányba nem szállt be. A két kereszténydemokrata párt felemás kommunikációs stratégiát választott: míg Ján Figeľ (KDH) és Stanislav Janis (SDKU) révén a sajtóban a kereszténydemokraták a távolmaradásukat lebegtették még, végül a pártok olyan formátumú politikusai vettek részt a voksoláson, mint Iveta Radičová miniszterelnök, Mikuláš Dzurinda külügyminiszter vagy Dániel Lipšic belügyminiszter. Figel és Janiš indoklása egyértelmű volt: nem akartak az általuk csupán az SaS kampányfogásának látott kezdeményezésben részt venni. Az, hogy ez a négy párt a színfalak mögött képtelen meghatározni a „közös érdek” fogalmát, éppen ezért kifelé is képtelen azt hatékonyan kommunikálni, nem csak a népszavazás kapcsán érhető tetten. A nyelvtörvény kérdésében csak a Híd álláspontja egyértelmű, az SaS megosztott (Krajcer miniszter megtartaná a szankciókat, míg például az Egyszerű Emberek hajlandóak lennének engedni ezügyben, Somogyi Szilárd pedig egyenesen üdvözölné a büntetések megszűnését), az SD- KÚ-ban nincs közös álláspont (a nevükben a kérdésről tárgyaló Magda Vášáryová ugyan elutasítja a büntetéseket, de ezt nem a bevallottan megosztott pártja nevében teszi), a KDH egyszerűen tárgyalni sem hajlandó a kérdésről. Fontos észrevenni, hogy a kommunikációs csapda itt a népszavazáséhoz hasonló: míg azt maga a koalíció az SaS „magánügyeként” igyekezett beállítani, a nyelvtörvény módosításának esetében a kommunikációt illetően a Híd pozíciója vált izolált- tá. Ez a fajta megosztottság az elmúlt húsz év tapasztalatai szerint az értelmiséget mozgósítani képes, progresszív (jobb)oldal meghatározó tulajdonsága: fordított esetben elképzelhetedennek tűnik, hogy a nemzeti-populista Fico-féle kormánykoalíció tagjai ne a színfalak mögött játszották volna le az efféle meccseket (ha egyáltalán létrejöhettek volna ilyen meccsek). Az állítás Magyarországra is igaz: ott a progresszív közép és baloldal tépte saját magát cafatokra az elmúlt 12 évben, miközben a Fidesz mind szorosabbra fűzte kapcsolatát szövetségeseivel, a legtöbb esetben végül fúzióra is sort kerítve. Aj elen- legi kormánykoalíció ennek megfelelően hosszútávú stabilitását vélhetően csak akkor tudja biztosítani, ha először befelé fordulva meghatározza a közös érdek tartalmát (ha már a koalíciós tárgyalások során ezt a jelen állapotok szerint vélhetően nem vagy nem elég pontosan tették meg), majd ezt is kommunikálja kifelé, nem pedig az egyes pártok izolációjára törekszik. Ám a megosztottságra és a stabilitásra vonatkozó megállapítások korántsem csupán országos szinten igazak. Az önkormányzati választások közeledtével a progresszív oldal politikacsinálóinak tudatosítaniuk kell, hogy ha a nemzeti és populista pártok valamit tanultak Szvatopluktól, az pontosan az „egységben az erő”, a monolitikus megjelenés elve. Ha a jelenlegi kormánykoalíció pártjai, e pártok helyi érdekcsoportjai és a különféle velük szimpatizáló kis pártok és függetlenek a velük szembenállókkal ellentétben a közös érdek felfogása és követése helyett képtelenek lesznek egységesen fellépni, azzal helyi szinten átpasszolják a labdát annak a nemzeti-populista oldalnak, amelyekkel még annál is sokkal kevesebb köti össze őket, mint a saját koalíciós partnereikkel. A szerző a Publicus Slovensko vezető elemzője GLOSSZA Mátyás király Gömörbe VERES ISTVÁN Robert Fico megmondta. Ha a négyjobbközép párt koalícióra lép, Szlovákiának labilis kormánya lesz. Bugár is megmondta, ez a legbonyolultabb koalíció, amit valaha láttunk. Radičová is megmondta, a sajtót a kormány partnerének kell tekinteni, mert a politikusok és a sajtó közösen szolgálják a választókat. A fenti három állításból az első kettő igaz, a harmadik szépen hangzik, de egy kicsit naiv politikusi hozzáállást tükröz. A sajtó nem ugráltathat egy miniszterelnököt, nem is ajnározhatja, rá kell mutatnia a mulasztásokra és a visszaélésekre, ez viszont nem azt jelenti, hogy az újságírók mondják meg, mit kell egy miniszterelnöknek tennie. Ha Radičová most úgy dönt, megtartja a két Hayek- ügyben érdekelt államtitkárt, akkor meghagyja, mert az ő dolga az, hogy kormányozzon. A sajtó persze szétszedi, az emberek bizalma talán csökken, viszont ezt hívják a politikusok természetes elhasználódásának. Iveta Radičová mintha kísérleti nyúl- ként tekintene koalíciós partnerébe, mintha azt mérné, meddig tudnak eljutni a rájuk adott fehér ingben, az első sárfolt máris a vesztüket jelenti. Értheteden, miért gondolja Iveta Radičová, hogy az általa felállított kormány' tagjainak és jelöltjeinek erkölcsi kirakatbábuknak kell lenniük. Ez képtelenség. A politika elsősorban az érdekekről és azok érvényesítéséről szól, aki ezt nem ismeri be, legyen az politikus vagy választó, nem igazán vehető komolyan. Radičová és koalíciós partnerei azt ígérték, tisztességesen fognak politizálni. Ez nagyon szép, a választók biztosan értékelik is, viszont azt még jobban értékelnék, ha a miniszterelnök asszony nem véreztetné ki a koalíciót a makulátlan erkölcs tüzes kardjával. Ahelyett, hogy sorra tennék az asztalra a beígért radikális reformokat, a koalíciós tanácsot hónapok óta a nyelvtörvényről szóló pitiáner sakkjátszma köti le. Az SaS a választások előtt és óta is pokolra küldi a Smert, a nyelvtörvényt viszont valahogy nincs kedvük egy az egyben kiiktatni, de még a szankciókat sem, ez pedig nagyon vicces. A Smer-SNS-HZDS koalíció hagyatékával elbíbelődnek még négy évig, lassan átrostálják törvényeiket, kár kidobni azt, ami használható. Azért valamit mégis kellene csinálni ez alatt a (nem biztos, hogy) négy év alatt, Ficó- ék egyébként is úgy vonulnak majd vissza a kormányhivatalba, mint Mátyás király Gömörbe. KOMMENTÁR Nyelv és törvény LOVÁSZ ATTILA Dr. Sova, a Kórház a város szélén országszerte ismert főszereplője a sebészetre igyekvő fiatal kolléganővel osztott meg egy okos gondolatot: ha egyszer kezébe veszi a szikét és vág, ne felejtse el, hogy a seb bár begyógyul, a fájdalom megszűnik, de a heg visszavonhatatlanul ott marad. Sova doktor egy olyan korban mondta el a magáét, amikor valószínűleg nehéz lett volna bármilyen társadalmi diskurzust folytami, s ezért az akkortájt felnövekedett generációk csak vénkorukra értették meg: a politikai döntések, főleg a megosztó és neurotizáló szabályozások egyetlen szépséghibája, hogy soha többé nem lehet visszatérni a normához, soha többet nem lehet a dolgokat eredeti állapotba hozni, mert az őrületet a társadalom egy része már elfogadta normaként, így vagyunk ezzel a Szvatopluk-szobor vagy a komáromi körforgalmat díszítő Konstantin és Metód-szobor kapcsán is, hiszen valakik egyszer azt mondták, ezek az alkotások a szlovák államiság „szimbolikus artefaktumai”, így az egészségesen gondolkodó ember, aki azok eltávolítását követeli, tulajdonképpen a szlovák állam ellenségének kiáltható ki. S így vagyunk a nyelvtörvénnyel is. Egyszer egy futóbolond, az országot vezérigazgató és kiraboló, gazdaságot tönk szélére juttató, a szlovák koronát elértéktelenítő garnitúra, amelyik rosszabbul viselkedett az országgal, mint a török megszállók, kimondta, hogy az államnak van egy nyelve, s az államnyelvet védeni kell, egyébként... Egyébként mi? Egyébként semmi, de a szavazók harmada azóta is görcsösen ragaszkodik ahhoz a tételhez, hogy az államnak nyelve van, és azt törvénnyel kell védeni. Eme ostobaság 15 éves történelme során senki nem merte kimondani, hogy a király meztelen, hogy az államnyelvtörvény úgy, ahogy van, fölösleges, a társadalmat keményen megosztó és a társadalmi békét tekintve veszélyes. Senki nem meri elmondani a szlovák atyafiaknak szlovákul, hogy ez az egész nyelvtörvényesdi kapitális baromság. S e kapitális baromságról a sokkal fontosabb feladatok miatt megválasztott kormánykoalíció komolyan tárgyal, és olyan eufemizmusokat pufogtat a világba, amelyekről semmi más nem juthat eszünkbe, csak az, hogy egyes politikusaink tudatmódosító szerek hatására nyilatkoznak. Méghogy nem kell szankció. Dehogynem!!! Milyen törvény az, amit nem lehet behajtani? A probléma nem a szankciókkal van (s nem ott volt 1998-ban sem, amikor a Dzurinda-kabinet nem mert teljes egészében a törvényhez nyúlni), hanem azzal, hogy mit szankcionál és kinél. Egy törvény nem szabályozhatja, hogy miként beszélnek a polgárok az állammal, csak azt szabályozhatja, miként beszél az állam a polgárokkal. S miként beszél? Á médiakörnyezet kontaminációja elérte azt a szintet, amelynél a nyelvtörvényt kiagyaló politikai garnitúra egyik komoly képviselője, a fonetikadocens Ábel Král az első előadásról kirúgta volna anno a renitens diákot (e sorok írója vizsgázott nevezett személynél). A nyelvhasználat társadalomban nem éppen támogatandó minősége elérte a közmédiát, elérte a közhivatalokat és a politikai elitet. A nyelvtörvény kapcsán nyilatkozó politikusok (tegnapelőtt-SmeTV) egy részének komoly gondjai voltak alany és állítmány egyeztetésével, a másik részének pedig gondja akadt a tartalommal - merthogy szavakba öntötte a semmit. Mindezt olyan politikusok követték el, akik magukat demokratának nevezik, de akik mégsem tanulták meg, hogy szelektív demokrácia márpedig nincsen. Az államnyelvtörvény egyetlen problémája az azok, amiért létrejött: a kisebbségi nyelvhasználat korlátozására. Ha ez egy demokratát nem zavar, azzal nem lehet mit kezdeni. Akkor csak tudomásul lehet venni, hogy demokratáink még nem tanulták meg a szerint besorolni a jogszabályokat, hogy azok az élet minőségét, a polgár szabadságjogait bővítik-e vagy szűkítik. A demokrácia minősége és az ebből fakadó életminőség egy országban alapkérdés. Nem bérek magassága és nem az életszínvonal, az másodlagos. Ezt tudnia kell minden demokratának. Ha nem, akkor ne csodálkozzunk azon sem, ha 2014-ben vagy korábban alkotmányos többséggel vonul be a kormányba Szvatópluk lován Robert Fico a következő kormányzati ciklusba. TALLÓZÓ BRTTLAPOK Nagy-britanniai látogatása után megváltozott a szigetországiak képe XVI. Benedek pápáról: „a Vatikán rottweilereként” jellemzett egyházfő egyszerre szeretette méltó nagypapává vált - állapították meg a brit lapok vezércikkírói. „A látogatás egyesítette a katolikusokat, és megmutatta a korábban kimértnek, távolságtartónak és tekintélyelvűnek vélt pápa emberi arcát”- írta a The Tablet című liberális katolikus hetilap. „A Vatikán rottweilere valójában egy félszeg, szívélyes és törékeny öregember.” XVI. Benedeket az első hivatalos nagy-britanniai pápalátogatás előtt „távoli, szélsőséges teutonnak” tartották - olvasható a konzervatív The Ti- mesban. Látogatása során más fénybe került, és az anglikán és a katolikus egyház közötti feszültségek enyhítését célzó nyilatkozatai - például a közös hagyományokra és kultúrára való hivatkozása - nagy szerepet játszottak ebben az átalakulásban. A pápa négy napig tartózkodott a zömében anglikán vallású Nagy- Britanniában. Bármerre járt, „sokkal nagyobb sikere volt, mint a Vatikánban korábban remélték” - állapította meg a konzervatív Daily Mail. (MTI)
