Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)

2010-09-08 / 207. szám, szerda

10 Kultúra-hirdetés ÚJ SZÓ 2010. SZEPTEMBER 8. www.ujszo.com Pomichal Richárd emlékére Vasárnap reggelente nem ilyen híreket vár az ember... Apu meghalt. A fiad hívott fel. Amennyiben vannak váratlan hírek, ez váratlan volt. A hét elején még az egyik rádiós műsorba ajánlottalak, ahol kedvenc témádról, az albári tőzeglápról beszéltél volna. Lá­tod, azt sem tudom, elhang­zott-e a műsor, vagy visszauta­sítottad. Azóta is számtalanszor hal­lom fiad elcsukló hangját, apu meghalt. Úgy döntöttél, nem várod meg a hatvanat, amely már itt jár a kertek alatt. Mióta is ismertük egymást? De régen is volt 1966. Azóta voltunk ba­rátok. Bár Te igazán nagyon kevés embert engedtél ma­gadhoz közel. Ám az, hogy ennyi év után is eléggé rend­szeresen találkozgattunk, be­szélgettünk, talán arra enged következtetni, hogy kapcsola­tunk több volt az ismeretség­nél. Ahogy barátként viszo­nyulunk egymáshoz mind­annyian, azok a szenei gimna­zisták, akik '66-ban együtt kezdtünk. S nem voltunk ke­vesen. Akkor három első osz­tálya volt még a giminek... Ba­ráti közösséggé tett bennünket tanáraink bölcs előrelátása, akik a kultúrában és a sport­ban rejlő lehetőséget használ­ták fel, hogy erős közösséget kovácsoljanak belőlünk. A legközelebbi találkozón már a Te padodban is egy szál virág jelzi csak egykori helyedet. Pomichal Richárd (1951-2010) Kevés ember viszi véghez tudatosabban ifjúkori álmát, mint Te tetted. Biológus lettél, meggyőződésünk volt, hogy kutatóként, nagyhírű tudós­ként teljesedik ki pályád. Az­után egy váratlan fordulattal muzeológus lettél, természet- védő. Kevesen vetették magu­kat hozzád hasonló lelkesedés­sel ebbe a reménytelennek lát­szó küzdelembe. Az újságírók, szerkesztők kemény kenyerét is kóstoltad. Belső munkatárs­ként az Új Szó, Vasárnap, Sza­bad Újság volt „otthonod”. Külsősként sok hazai és ma­gyarországi lapban jelentek meg írásaid. Lelkesedéssel és reményekkel telve álltái a ka­tedrán is - most már elmond­hatjuk, életed végéig. Teljes­ségre törekedtél mindig, az utóbbi időben aggodalmasko­dó, már-már akadékoskodó lettél. És önmarcangoló, a kö­zösségi kudarcokban mindun­talan a magad részét kutató. Előadóként is mindenkor szá­míthattunk rád. Kisdiákokból álló, laikus felnőtt vagy szigo­rúan szakmai közönség előtt, tudományos konferenciákon egyaránt helytálltál. Az ismeretlen felfedezése hajtott mindig. Egészen fiatal korodban egy hátizsákkal in­dultál világot látni, később ke­rékpáron fedezgetted fel a kö­rülöttünk lévő országokat, hogy azután a látottakról, ta­pasztaltakról írásban, élőszó­ban számolj be. Ne feledjem barlangász éveidet. A sok tör­ténetet a föld alatt és a felszí­nen, az autóbuszban, a barlan­gászok szállásán töltött idők­ből. Utóbb már inkább csak a kerékpár maradt. Fiaiddal együtt jártátok a szigetközi, csallóközi, mátyusföldi tájakat. Már egyre gyakrabban láttad a gyerekek hátát. Nem baj, mon­dogattad, a legközelebbi kocs­mánál megvárnak. Már a bicik­lizés sem az igazi, amióta a rend őrei nem veszik jó néven a kerékpáros által elfogyasztott egy-két kisfröccsöt, mondogat­tad nevetve. Azt írtam, csak a kerékpár maradt. Nem igaz. Örök sze­relmed, a víz, a Duna, a kajak, az üldögélés a Duna-part köve­in, ott Aranyos alatt, barango­lás a léli szigeten - kikapcsoló­dás, pihenés, feltöltődés az aranyosi háznál évek óta folyó építkezés fáradalmai után, mind-mind várt. Oda tervezted nyugdíjas éveidet. „Állj meg, ha erre jársz, és látod a kocsit az udvaron.” Szinte gyermeki örömmel mutattad az éppen befejezett vagy megkezdett munkálatokat. A félig kész szobában terveztük a közös utakat. A gímesi gesztenyés, a léli sziget, a Burda, a selmeci hegyek, a Madaras ismételt be­járását. Be kell vallanom, felnőtt fej­jel többet tanultam tőled a természetről, mint diákkorom­ban az összes biológiatanárom­tól. Azt hiszem, még nagyon sokáig megjelensz majd előt­tem, amikor lehajolok, hogy egy-egy virágot, lepkét vagy bogarat fotózzak. Már a legkedvesebb könyve­id is Aranyoson voltak, amikor jött a hír: úgy döntöttél, vége. Felszálltál a barlangászok au­tóbuszára, Gaál Dodi, Matas, Gyökeres Gyuri mellé. Vajon hol lesz a busz következő meg­állója, ki lesz a következő fel­szálló? Halálod számunkra felfog­hatatlan. Biológus voltál, az élő szervezet működésével tisztá­ban lévő, egész életedben meg­fontolt, alapos ember. Utolsó döntésed érthetetlen. De a Te döntésed volt, ezért mi, volt munkatársaid, barátaid elfo­gadjuk azt. Kedves Richárd! Legyen Néked könnyű a Ré­té után második otthonodnak választott Aranyos földje! Görföl Jenő Tizedik alkalommal adták át Pozsonyban a Posonium Irodalmi és Művészeti Díjakat Hét kitüntetett a jubileumi évben Felső sor balról: Varga Lajos, Szénássy Zoltán, Tóth Elemér, Tóth László, Grendel Lajos. Alsó sor balról: Dobos László, Misad Katalin, Lauer Edith, Mátyásfalvi György, Polgár Anikó (Somogyi Tibor felvétele) Pozsony. A megszokott nyár eleji időpont helyett idén ko­ra őszre tolódott a Posonium Irodalmi és Művészeti Díjak átadása. A Csemadok-szék- ház nagytermében tegnap tartott díjátadó hagyomá­nyos forgatókönyvét némileg az is módosította, hogy a ti­zedik évfolyam alkalmából az alapítók visszatekintettek a díj megszületésének kö­rülményeire, valamint az el­telt évtized eseményeire. MISLAY EDIT Tíz éve a Posonium Irodalmi Díj két lelkes és nagylelkű mecénás, az USA-ban élő Lauer Edith és fér­je, John Lauer anyagi támogatá­sának köszönhetően jött létre, az­zal a céllal, hogy „segítsék és ösz­tönözzék a szlovákiai magyar írásbeliséget”. Egy évvel később Lauer Edith unokafivére, a Buda­pesten élő Mátyásfalvi György ré­vén az irodalmi díjak egy művészeti díjjal bővültek. Dobos László, a díj létrejötté­nek szorgalmazója megnyitó be­szédében nagyra értékelte azt a gesztust, amellyel Lauer Edith és férje felkarolták a szlovákiai ma­gyar művészek támogatását. A támogatók tevékenységének je­lentőségét méltatta köszöntőjé­ben Roncsol László is, aki két nyelven - angolul és magyarul - foglalta össze a Posonium díj tíz­éves történetét. A jubileum al­kalmából a Posonium Díj kurató­riuma Nagy János szobrász- művész által készített emlékpla­kettel ajándékozta meg a díjalapí­tókat, akiknek köszönhetően az elmúlt tíz év során 68 művész ré­szesült Posonium Díjban. Idén a Posonium Irodalmi Díj fődíját Polgár Anikó vehette át Régésznő körömcipőben című verseskötetéért, amely a Kalli- gram Kiadó gondozásában jelent meg. „Tapasztalat és tudás rend­kívül tág pályáit futják be Polgár Anikó verseskötetének darabjai. Az ókori görög és római mitológia lenyűgözően magabiztos ismere­te, a gyakran csak a beavatottak számára elrejtett, finom utalások hálója ötvöződik a 21. századi nő tapasztalatával, a kórházak, szü­lőszobák világával. Mert bizonyos szempontból kórházköltészet is ez a kötet, annak egy sajátos, női változata, amely nem az egész­ségre vágyakozó, kiszolgáltatott ember önzésével, hanem az életet adás női önzetlenségével dolgo­zik. De Polgár Anikó versei nem futnak bele semmilyen hamis pá­toszba, nem a retorika váza működteti a kötet darabjait, ha­nem az egymás ellen feszülő, összetett jelentéshálók feszes íve” - mondta méltatásában Németh Zoltán költő, irodalomkritikus. Grendel Lajos életműdíjat ka­pott több évtizedes alkotói tevé­kenységéért. Laudációjában Fo­nod Zoltán hangsúlyozta: „Nem vitás, a mesterének Mészöly Mik­lóst választó Grendel Lajos pályá­ja új fejezetet nyitott a kisebbségi magyar irodalomban, Szlovákiá­ban. Közel húsz kötete jelent meg eddig, az utóbbi években iroda­lomtörténészként is megismer­hettük őt. Regényei és novellái mellett esszéivel, tanulmányaival és glosszáival is tartalmas, hasz­nos munkát végzett.” Ugyancsak életműdíjban része­sült Tóth Elemér költő, akinek .versei kapcsán Duba Gyula ki­emelte: „Képiségükben nem a művi szépség, a csináltság stilizá- ciós fogása bujkál, hanem az őszinte, közvetlen kifejezés bája. A hiteles közlés és kimondani aka­rás meggyőző ereje. Annak ide­jén, a hatvanas évek közepe táján a párizsi Magyar Műhely recen­zense is ezt vette észre bennük.” A Posonium Művészeti Díj idei kitüntetettje Varga Lajos lett, sok évtizedes képzőművészeti mun­kásságáért. „Évtizedek során te­remtett formát lapoknak, köny­veknek, kiadványoknak mond­ta méltatásában Duba Gyula, s ki­emelte: „Eredményeiben Varga Lajos inkább grafikus, de festő­ként is kiválóan helytáll. Grafikái finom levélrajzait szemlélve a pontos és aprólékos kidolgozás, a látvány hiteles lenyomatát érzé­keltetik. Könyvillusztrációit is ez jellemzi”. Különdíjat vehetett át irodal­munk sokoldalú alkotója, Tóth László Egy öngyűjtő feljegyzései című kötetéért (Kalligram Ki­adó). „Ő is azon Jules Renan-i művészek közül való, akik számá­ra maga a megértés, a becserké- szés is alkotás, akik »a megértés révén vesznek részt a dolgok vég­telen termékenységében«. De ez a mindent megértés azt jelenti ná­luk, hogy semmit sem fogadnak el teljesen. Tóth László mintegy 40 éve van a pályán, s ennek a 40 évnek a története s benne az ő személyes sorsa olyan kaotikus, embert próbáló idő volt, hogyha közben minden vagy legalább néhány eszméjének politikus módjára maradéktalanul odaadja magát, akkor az szinte biztos, hogy felemészti benne az alkotót. Ó ehelyett a megismerés és meg­értés tudományát fejlesztette magában olyan fokra, mélyítette és tágította olyan egyetemessé, tette olyan intenzívvé, hogy az már önmagában is művészi alko­tás értékű” - fejtette ki laudáció­jában Tőzsér Árpád. Ugyancsak különdíjat vehetett át Nyelvi kontaktusok - Szlováki­ai magyar vonatkozású alkalma­zott nyelvészeti tanulmányok (Li- lium Aurum) című kötetéért Mis­ad Katalin, a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Iroda­lom Tanszékének adjunktusa, a Gramma Nyelvi Iroda munkatár­sa. Kötetében „számos alapkér­désre irányítja rá a figyelmünket, például a magyar szakszókincs fo­lyamatosan növekvő súlyára és jelentőségére”, hangsúlyozta mél­tatásában Szarka László, aki fő­ként azokat a „harcos amazon” tanulmányokat értékelte nagyra, amelyekben Misad Katalin az anyanyelvi oktatás létjogosultsá­gáért, valamint a szlováknyelv­oktatás minőségének javításáért száll síkra. Szülőföld díjban részesült Szénássy Zoltán nyugalmazott gimnáziumi tanár, Komárom ostroma 1849-ben című helytör­téneti munkájáért, amely, mint laudációjában Szarka László fo­galmazott: „a Tanár Úr kimagas­ló történeti munkásságának egyik legjobban dokumentált, leginkább klasszikus munkája. Igazi történeti eposz, ahol a se­regek felsorakoznak, az enume- ráció után a hősök küzdelme, erényei és drámai vétségei, a szigetvári forgatókönyvhöz ha­sonlóan szemünk láttára megje­lennek, s a Tanár Úr kiváló dra­maturgiai érzékkel, bőséges for­rásanyaggal ábrázolja a drámát, illetve a végkifejletet.” A Meteorit Nemzetközi Színházban lép fel szeptember 25-én a szlovák fővárosban Bangó Margit A koncert után mindenki maradhat mulatni ELŐZETES Pozsony. A nagy érdeklődésre való tekintettel már megkezdték a jegyek árusítását a népszerű előadóművész, Bangó Margit szeptember 25-i pozsonyi kon­certjére, amelynek a Meteorit Nemzetközi Színház ad otthont. A Čulenova utca 3. szám alatti épü­letet eddig inkább az alternatív színházi műfajok kedvelői láto­gatták, ezúttal azonban „fo- gyaszthatóbb” kultúra kerül terí­tékre. Amint azt Csontos Róberttól, a színház igazgatójától megtudtuk, nem szokványos koncertről lesz A cigánydalok királynője (Képarchívum) szó, hanem a roma kultúra ünne­péről, hiszen a sztárvendég fellé­pése előtt és után Rigó János és zenekara gondoskodik a vidám hangulatról, és tehetséges fiata­lok is bemutatkozási lehetőséget kapnak. A Kismagyari Tini Romák tánc- együttes remélhetőleg sokaknak szerez majd kellemes meglepe­tést. A szervezők ráadásul minden nézőt meghívnak egy pohár bor­ra, és a koncert után nem küldik haza a közönséget: mindenki ma­radhat mulatni. Bangó Margit a cigánydalok ki­rálynője, évszázadokra visszame­nőleg muzsikusokat számontartó családból származik. Több mint tíz évig a Száztagú Cigányzenekar szólistája volt, akikkel együtt 2001-ben Magyar Örökség-díjban részesítette őt a köztársasági elnök. „Hangjában és minden előadó- művészi megnyilvánulásában ott feszül a háromszáz éves muzsikus dinasztia minden szenvedése, bá­nata és öröme, küzdelme a művészi kiteljesedésért, mélység és magas­ság, a szenvedély megállíthatatlan sodrása - és hite a cigányság tehet­ségében és felemelkedésében” - szólt a méltatás. Kimagasló művé­szetét A Magyar Köztársaság Ér­demrendjével, valamint Kossuth- díjjal is értékelték, (juk) MP910885

Next

/
Thumbnails
Contents