Új Szó, 2010. augusztus (63. évfolyam, 176-201. szám)

2010-08-07 / 181. szám, szombat

10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. AUGUSZTUS 7. www.ujszo.com lvan Passer: „Egy tizenöt éves tervemet álmodom most filmre, amely egy színész portréja lesz. Ha úgy tetszik: a tehetséget állítom intim megvilágításba..." Élő klasszikusa a hatvanas évek cseh új hullámának Győzelemre született. Ez volt az első filmje Ameriká­ban, 1971-ben. Prágában Müos Forman munkatársa volt. A hatvanas évek cseh új hullámának egyik meg­határozó egyénisége. Az In­tim megvilágításban legen­dás rendezője. Ivan Passer új filmre készül. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nagy mesélő. Ha belekezd egy történetbe, képekben fogalmaz. Mintha film pörögne az ember előtt. Kalandokban gazdag, színes figurákkal teli, izgalmas alkotás. Forman is ezért ragaszkodott hoz­zá. Dús, hétköznapi történeteiért. Első rendezése, a Meghallgatás után háromszor dolgoztak még együtt. Ivan Passer (Jaroslav Pa- poušekkel együtt) olyan forgató- könyveket írt kamaszkori barátjá­nak, hogy azok olvasva is élmény­számba mentek, nemcsak vászonra ültetve. Fekete Péter, Egy szöszi szerelmei, Tűz van, babám!. Köz­tük egy rövidfilm, az Unalmas dél­után, Bohumil Hrabal elbeszélése nyomán. Aztán 1969-ben elhagyja Csehszlovákiát, és Amerikában horgonyoz le. Ott él ma is, Los An­gelesben. Tanít az egyetemen, és egy réges-régi tervét igyekszik megvalósítani. Nehezen, többszöri évvesztes­ként jutott be a prágai filmmű­vészeti főiskolára. Jó barátja, Milos Forman már végzős volt, amikor önt felvették. Aztán 1964-ben, a Gyöngyök a mély­ben című szkeccsfilmmel, amellyel több társával együtt Hrabalt vitték be a moziba, ön is elindult a pályán. Mivel töltötte az „elvesztett” éveket? Dolgoztam. Kétkezi munkás­ként. Voltam hegesztő és fémöntő, hónapokat húztam le egy vízi erő­mű építésén, sőt még ringlispüt is működtettem. Fiatal korom leg­szebb éve volt ez. Filmet akartam forgatni belőle. Minden hétvégén más városkába mentünk, mint a vándorcirkuszosok. Vártak ben­nünket a vásárokban, mi voltunk a fő attrakció. Egy cigányfiú is kö­7pn1z f nrtA'7ní+ ^’rp.r.cl' Vlnrí-Ólí A <7 —'-rrív ivii '.Vúvi-Li itluvuiuA niv Lcuv. i \z_r óta sem láttam olyan szép fiút. Hol­lófekete haja volt, kék szeme, fehér bőre. Minden lány reménytelenül beleszerelmesedett. Ahogy megér­keztünk egy helyre, máris kényére- kedvére válogathatott köztük. Min­dig tőlem kérte kölcsön a lakóko­csit, és már vitte is a kiválasztott lányt. Volt egy tizennégy éves húga, aki a céllövöldében dolgozott. Szép volt ő is, de nagyon szemérmes. Mi­ro mindig rám bízta. Tizenhét éves voltam és ártatlan. Vittem őt fa­gyizni meg moziba. A csúcs az volt, hogy megfoghattam a kezét. Ta­pasztalában voltam, tovább nem jutottunk. Pénteken este felállítot­tuk a ringlispüt, hétfőn mentünk to­vább. Egyszer megjelent egy negy­ven körüli férfi, láttuk, hogy részeg, de beleült az átforduló hintába. Mi­ro figyelmeztette őt, hogy vigyáz­zon, nehogy baja essen, ő meg dur­ván visszaszólt neki, hogy: „Hülye cigány, tartsd a pofád!” Több sem kellett a fiúnak. Csak úgy szikrázott a szeme. S amikor a hinta felfelé szállt, hirtelen megnyomta a gom­bot, a részeg férfi kirepült, fejjel a járdára. Akkorát reccsent a kopo­nyája, mintha kókuszdió törött vol­na szét. Folyt a vére, de már holtan feküdt, amikor jött a mentő s a rendőrség. Én tanúsítottam, hogy baleset történt, a férfi piás volt, és nem lett semmi az ügyből. De más­nap az egyik lány féltékenységből jelentést tett a rendőrségen, hogy a szépséges cigányfiú megerőszakol­ta őt. El is vitték azonnal, büinccsel a kezén, a húgának pedig bánatá­ban meghasadt a szíve. Utána tud­tam meg, hogy a húga is szerelem­mel szerette. Sőt mi több, egy ágy­ban nőttek fel, és titkos szerelmi vi­szonyt folytattak. Azért kellett a la­kókocsi is a fiúnak, hogy biztonság­ban érezze magát, elbújhasson a húga elől, nehogy fájjon neki, hogy mással is viszonyt folytat. Ebből tényleg gyönyörű filmet forgathatott volna. Kész volt a forgatókönyv, aztán mégsem lett belőle semmi. Sajná­lom. Az Intim megvilágításban szü­letésének viszont van egy meg­mosolyogtató háttértörténete. Valakin segíteni akart a filmmel. Egy dramaturg barátomnak. Elém tette a szöveget, hogy olvas­sam el, filmre írta. Azt mondták ne­ki, addig nem kap érte pénzt, amíg a filmet le nem forgatom. És hozzá­tette: pár nappal korábban nősült, és még nincs bútor a lakásában. Rendben, akkor nemsokára lesz, feleltem. „El sem olvasod, mit ír­tam?” - kérdezte. Minek olvasnám, válaszoltam. Szükséged van a bú­torra vagy nincs? Itthon a hatvanas évek termé­sének egyik legszebb darabja lett az Intim megvilágításban. New Yorkban a filmkritikusok díját kapta érte 1970-ben. Nem félt at­tól, hogy a kinti közönség esetleg lassúnak találja? Rögtön az elején figyelmeztet­tek, hogy az amerikai néző, még mielőtt a film elkezdődne, rátekint az órájára. Ha a lassú tempó elle­nére leköti a figyelmét a történet, akkor már lehet akár háromórás is. És így reagáltak az én filmemre is, amelyben semmi egetverőt nem láthattak. Kérdeztem is Müos For­mant, hogy mi a véleménye. Nem titkolta. „Igazad van, ebben a fűm­ben semmi nem történik. És mégis isteni!” - felelte. IVUiUa aiAUlddcUiv lUIgíllUKUn)­vét mennyi ideig írták? Nyolc-kilenc hónapig. Elutaz­tunk Prágából, beszélgettünk, bili- árdoztunk, jókat ettünk, s közben szőttük a cselekményt. Arra na­gyon ügyeltünk, hogy az igazságtól ne térjünk el soha. Az Intim megvi- lágításbant is ezért szerették-szere- tik a nézők. Minden igaz benne. Improvizáltak néha a forga­táson? Müos időben rájött: a rögtönzés veszélyes dolog. A zenében nem, a filmezésnél azonban igen. Ha még­is ott, helyben találtunk ki valamit, az a végén a kosárban kötött ki. Mi­los nem hagyta benn a filmben. Olyan persze megesett, hogy a szí­nészek közül valakinek eszébe ju­tott valami, s azt felvettük. Például a Szösziben, amikor Vladimír Pu- cholt a szülei között forgolódik az ágyban. Egész éjjel írtuk azt a jele­netet, mégsem éreztük jónak. A vé­gén a szereplőkre bíztuk, hogy csi­náljanak mindent úgy, ahogy jó­nak, s főleg természetesnek gon­dolják. És megcsinálták. Zseniáli­san. Még ma is jókat szórakozom rajtuk, ha a filmet nézem. Első amerikai munkája, a Győ­zelemre született egyik fontos n r-w í sin y T­ď^eicpiujc avucii uc í'iuw. nu­gyan talált rá? Hiszen öntől kap­ta első komoly filmszerepét. Egy castingrendező hívta fel rá a figyelmemet. Csak annyit mondott róla: „Jó fej, majd meglátod.” Azon­nal megtetszett. Csak úgy sütött be­lőle a tehetség. Egyértelmű volt: rö­vid időn belül nagy színész válik be­lőle. Egy civü ruhás rendőrségi ügy­nököt alakít a filmben. Mivel ezt megelőzően színpadon játszott, ke­vesen ismerték őt. Scorsesétől is csak később kapott főszerepet. Ná­lam egyébként mindig nyitott sze­replőválogatások zajlanak, ame­lyekre bárkijöhet. Színész, nem szí­nész, mindenki próbálkozhat. így fedeztem fel például Búrt Youngot is, aki egészen addig maffiafutár­ként dolgozott. Valahol Kansasban bujkált egy sérülése után, ott tet­szett meg neki egy pincémő, aki­nek minden álma az volt, hogy fil­mezhessen. Általa kapott kedvet a játékhoz Búrt is, aki nálam ugyan csak két napig forgatott, de két év múlva már Polanskival dolgozott a Kínai negyedben, Jack Nicholson meUett. Később is annyira hálás volt, amiért elindítottam őt a pá­lyán, hogy gyakran meglátogatott. Általában késő éjjel, amikor már ágyban voltam. Két hatalmas zsák­ból rakta ki elém az olívát, a külön­UOZU uiädĹ aajlUKdL, vö­rös- és fehérborokat. De mindent az ágyba! Aztán leült meüém, és azt kérdezte: „Ivan, csak szólj, ha vala­kivel gondjaid vannak, elintézem.” S a mai Robert de Niróban lát­ja még azt, aki „győzelemre szü­letett”? Érdekes kérdés. Talán többet kel­lene beszélgetnem vele, hogy pon­tos választ adhassak. Pár nappal ez­előtt együtt vacsoráztunk. Magán­emberként, úgy vettem észre, nem sokat változott. Színészként... nem tudom. Fantasztikus kvalitású mű­vész, az biztos. De neki is vannak gyöngébb fümjei. A filmipar masi­nériája még őt is be tudja darálni. Bohunül Hrabalról müyen em­lékei vannak? Hatalmas író volt, de Hollywood­ban egyetlen rendezőt sem talált volna, aki beleszeret a noveüáiba. Az egy egészen más vüág. Mi ra­jongtunk Hrabal úrért. Már azt is kalandként éltük meg, hogy élvez­hettük a társaságát. Mindent kom­mentált, amit maga körül látott. Poétikus volt, meglepő, izgalmas, humoros, csupa új szín, új illat, új íz, amit ő jelentett akkor számunk­ra. A tehetség mennyei ajándék. Nem függvénye semmüyen diplo­mának, képzettségnek, módszer­nek. Robert Duvallról is órákon át mesélhetnék, aki Sztálint játszotta nálam, most mégis az Emberrablók című kalandfilmemben szereplő ló jutott az eszembe. Hogy az is mi­lyen okos, tehetséges állat volt! Ha azt mondtam: Kamera indul!, el­kezdte hegyezni a fülét, majd ki­húzta magát - és játszott. Amikor meghaüotta, hogy Stop!, megáüt, és már leste is, hogy kinek a zse­béből kerül elő egy alma vagy pár szem kockacukor. Vannak dolgok, amelyekre nincs magyarázat. A te­hetség is fentről jön, csak éppen nem jut belőle mindenkinek. Örökölni lehet? Elképzelhető. Nem tudom. Az én apám parasztember volt, öt ku­tyánkkal csatangoltam a környék­beli réteken. Egy orosz katonától, az apámtól elcsent pálinkáért ame­rikai pisztolyt kaptam cserébe, ti­tokban azzal jártam vadászni. Fel­vettem egy hosszú köpenyt, hogy apám ne lássa az alatta lapuló fegy­vert, és még a rekkenő hőségben is abban mentem el otthonról. Éjje­lenként a sötét ég alatt fácánokra lövöldöztem. Prágától 25 küomé- terre laktunk, nagyon szép helyen. Egyszer tíz napra elcsavarogtam otthonról anélkül, hogy tudták vol­na, hol vagyok. Amikor hazamen­tem, a dolgaim már össze voltak csomagolva. Apám csak annyit mondott: „Mész a podébradyi bent­lakásos gimnáziumba.” Nem tilta­kozhattam, mennem kellett. Az is­kola egy régi, 13. században épült kastélyban volt, hét méter széles fa­lakkal körbebástyázva. Beléptem a hatalmas kapun, az udvarban ép­pen fociztak a többiek, és kitűnt kö­zülük a legnagyobb, akit mindenki Jamesnek szólított. így, fonetiku­san, tehát nem Dzséjmsznek. En­gem ez szörnyen idegesített. Ja­mes, James. Nagyon eüenszenves- nek találtam, főleg, mert minden­ben kimagaslott a többi hetven gye­rek közül. Az ő körme volt a legtisz­tább, az ő ágya volt a legszebben bevetve, az ő szekrényében volt a legnagyobb rend. Az ő neve mögött mindig csak jó pontok sorakoztak, én meg mindig a legrosszabbak kö­zött voltam. Ja, és nem tudott veszí­teni. Ő is győzelemre született. Pingpongoztunk, teniszeztünk, úsztunk, fociztunk, sakkoztunk, bi- liárdoztunk. Mindig Müos nyert. Egyszer aztán kitaláltunk egy hülye játékot, hogy ki tudja tovább tá­masztani a falat - fejjel nekidőlve. Két óráig bírtuk, de még akkor is úgy húztak el bennünket a többiek, hogy hagyjátok már abba! Három napig nem voltam képes kiegyene­síteni a nyakam, mozgatni a fejem, de onnantól fogva nagy barátok let­tünk. Én teniszben voltam a leg­jobb, de sajnáltam legyőzni a többi­eket. Csak Müost vertem meg, azt viszont nagyon élveztem. Engem aztán, mint szabotőrt kirúgtak az iskolából, s mivel Müos ott maradt, évekig nem is láttuk egymást, már csak a főiskolán találkoztunk. Ott határoztuk el, hogy mi olyan filme­ket fogunk készíteni, amelyeket nem lehet betiltani. Vagyis vígjáté­kokat, mert azokba nem kötöttek bele. A színészek közül sokan be­dőltek a zsdanovi esztétikának, ezért inkább amatőröket kerestünk a filmekbe. Stúdióban forgatni nem akartunk, hiszen akkor túlságosan szem előtt lettünk volna, s mivel külső helyszíneken forgattunk, sza­badon dolgoztunk. Hasznos hang­gal, természetes fénnyel. A forgató- könyveket mi írtuk, egy üveg borért mindig tudtunk szerezni nyers­anyagot a tévéből, egy újabb üveg borért elő is hívták a filmet. Fiata­lok voltunk és elszántak, s mivel a történeteinken a barrandovi film­gyár vezérkara is jól szórakozott, egy idő után már a támogatásukat is élveztük. Müossal ma is tartjuk a kapcsolatot. Évente egyszer-kétszer meglátogatjuk egymást, telefonon azonban gyakran beszélünk. Az Oscar-díjas Zsigmond Vü- mossal, aki a Sztálin operatőre volt, hol lettek életre szóló bará­tok? New Yorkban. Hasonló utat tet­tünk meg mindketten. Ő Buda­pestről disszidált, én Prágából. A hetvenes években már ismertük egymást. Én egész életemben, még Amerikában is kétféle filmet forga­tok. Vagy én írom a forgatóköny­vet, vagy a véletlen hozza a le­hetőséget. A Sztálin az utóbbi cso­portba tartozik. Robert Duvall, a nagyszerű amerikai színész meghí­vott egyszer ebédre. Nem árulta el, miről akar beszélni velem, én meg nem kérdeztem rá, mert tudtam, remekül főz, bizonyára nekem is ezt akarja bizonyítani. Ebéd köz­ben aztán a következő filmjére te­relte a szót. „Oroszországban for­gatjuk majd a Sztálint. Nem aka­rod megrendezni?” Egy pülanatig sem gondolkodtam, máris rávág­tam, hogy de igen, szívesen! S mi­vel senkit nem ismertem a stábból, operatőrnek VUmost hívtam meg, akivel annak idején rengeteget pingpongoztam, és mindig azt mondta: biztos azért nem akarok vele dolgozni, mert asztalitenisz­ben mindig megvert. Hiába áhítot­tam, hogy ez nem így van, nem hit­te el. S mivel A mennyország kapu­jával a magas költségvetés miatt a csőd szélére juttatta a stúdiót, ak­koriban senki nem merte hívni. Én meg úgy gondoltam, ő lenne a leg­megfelelőbb operatőr a filmhez, mivel pontosan tudja, miről szól a történet. Neki nem kellett megma­gyaráznom, hogy tudod, a sztáli­nizmus legfőbb bűne az volt, hogy... úgy dolgozott végig, hogy rengeteg díjat nyert a fűmmel, és újra csak a legjobb rendezőkkel dolgozhatott. Omar Shariffel a Nyerő párost, Michael CäínS'iid Az ezüst rej- télyét, Jeff Bridgesszel a Cutter útját, Peter OToole-lal a Lombik­feleséget vitte sikerre. Legutóbb, Szergej Bodrowal francia-ka­zahsztáni koprodukcióban forga­tott történelmi kalandfilmet No­mád címmel. Ennek már öt éve. Nem jött még el az ideje egy újabb nagy munkának? De igen. Csak nem szeretnék be­szélni róla. Egy tizenöt éves terve­met álmodom most fűmre, amely egy színész portréja lesz. Ha úgy tetszik: a tehetséget állítom intim megvilágításba. Spanyolország­ban forgatok majd, aminek azért is örülök, mert hosszú idő után is­mét Európában dolgozhatok. És még valami. Élt nekem egy távoli nagybácsim Los Angelesben, aki egyszer azt mondta: „Vigyázz, ne­hogy egy nap elaludj a medence mellett, mert nyolcvanévesen fogsz felébredni”. Értettem a cél­zást, Kalifornia gyorsan elringatja az embert. Ott minden virágzik, illatozik, gyönyörű az idő - csak közben gyorsabban múlik el az élet, mert az ember hajlamos be­lefeledkezni a szépbe. Európában és főleg Kelet-Európábán más­hogy forog a körhinta. Itt izgalma­sabb az élet.

Next

/
Thumbnails
Contents