Új Szó, 2010. július (63. évfolyam, 150-175. szám)

2010-07-24 / 169. szám, szombat

10 Szombati vendég_______________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2010. JÚLIUS 24. www.ujszo.com

Nyikita Mihalkov: „Tehetek bármilyen kijelentést az ország sorsával, politikai helyzetével kapcsolatosan, az mindig ellentétben áll azzal, amit mások képzelnek..."

Történelmi pontosság helyett a figurák igazsága

Ja vetyeran! - mondhatná Nyildta Mihalkov, az orosz film nagy veteránja, a Csalóka napfény című, véget még mindig nem érő háborús dráma rendezője, aki pár nappal ezelőtt életműdíjat kapott Karlovy Varyban.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Mondhatná, de nem mondja, hiszen erősnek, egészségesnek, szakmai szempontból pedig kreatívnak, rátermettnek és alkotói vágy- gyal telinek érzi magát. Hatvanöt éves. 1994-ben forgatott nagy sikere, a Csalóka napfény óta előbb A szibériai borbélyt, utána a 12-t, majd most a Napfény folytatását, az Exodust adta a világnak. Közben besúgó szerepet vállalt Krzysztof Zanussi alkotásában, a Persona non gratában. Mellesleg - még fiatal színészként - Jancsó Miklóssal is dolgozott. A Csillagosok, katonákban forgattak együtt 1965-ben.

A Csalóka napfény második része két fejezetből áll. Cannes után Karlovy Vary közönsége láthatta az Exodust, a Citadella előkészítését ezután kezdi el.

Ugye, jól emlékszem, van már életműdíja.

Több is. Például Velencéből. Azt

2007-ben kaptam.

Oscar-díjat pedig a Csalóka napfénnyel nyert.

De a 12-t is jelölték. Bekerült a legjobb öt idegen nyelvű film közé. Erre nagyon büszke vagyok. Szeretem a 12-t. Olyan morális kérdéseket vet fel, amelyekre nem könnyű egyértelmű választ adni.

S arra a kérdésre, hogy miért folytatja a Csalóka napfényt, miután az első rész végén minden főhős meghalt, mi a válasza?

Több helyen és több interjúban elmondtam már: ugyanezt a kérdést Arthur Conan Doyle-nek is fel lehetne tenni, hogy miért élesztette fel Sherlock Holmest, ha egyszer hagyta már meghalni. A Csalóka napfény nem dokumentumfilm, hanem művészi alkotás. Ott pedig mint alkotó megengedhetek magamnak egyet s mást. Arról nem is beszélve, hogy a negyvenes években, amikor a cselekmény játszódik, emberek tűntek el, akik aztán váratlanul ismét megjelentek. Ezt egy művész is megengedheti magának. Ugyanígy alakíthat az eseményeken. Többször is előfordult már, hogy a szememre vetették: történelmi pontatlanságok vannak a filmben, hogy ez és ez 1941-ben nem eshetett meg, ez csak egy vagy két évvel később következett be. Erre műidig Tolsztoj szavaival válaszolok: „A történésznek is megvan a maga igaza és a művésznek is.” Nekem mindig a figurák igazsága a fontos. Arra szigorúan ügyelek.

És a film hosszúságára? Hiszen az Exodus is három óra.

Emiatt is sok kritika ér. A bátrabbak meg is kérdezik, hogy nem szándékozom-e így utólag rövidíteni a filmen.

És mit felel?

Természetesen azt, hogy nem. A francia producerem már amúgy is megtette, hiába könyörögtem neki, hogy ne nyúljon bele a kész filmbe. Cannes-ban huszonöt percet kivettek belőle, és mi lett az eredménye? A csendektől, a lényeges szünetektől fosztották meg a történetet. Nem tud a néző lélegzethez jutni a film nézése közben, ezért aztán fulladozik a moziban. Nagyon sok levelet kaptam azoktól a nézőktől, akik az eredeti verziót látták Oroszországban, és azt írták, hogy fel sem tűnt nekik, hogy három órát töltöttek a vászon előtt. Mintha csak tizenöt perc lett volna. Igen. Ott ugyanis a megfelelő pontokon lélegzethez jutottak. Ez ugyanis olyan műfaj, amelyhez mélyről kell levegőt venni.

Az első résznél, amely 1936- ban, a szovjethatalom időszakában játszódik, nem állt fenn ugyanez a helyzet?

A francia producerrel? De igen! Csakhogy ott fordított volt a helyzet. Előbb volt az én kétórás verzióm, majd azt követte az a változat, amely fél órával hosszabb lett a nyugat-európai igények miatt.

Hogyan viseli ezeket a nem éppen sebészi beavatkozásokat?

Őrjöngve. Napokig vitázom, aztán vadul veszekszem a producerrel. Vanak dolgok, amelyekben nem értünk egyet. Néha az az érzésem, nem is ugyanazon az oldalon állunk. Megint csak Tolsztojt idézem, mert az ő szavaival nyugtatom magam: „Tedd, amit tenned kell, és legyen, aminek lennie kell.” Már régóta eszerint élek.

De három óra az akkor is három óra. Én magam is nehezen viselem az ilyen hosszú filmeket.

Akkor válasszon rövidebbeket! Mit mondjak? Az Anna Kareninát össze lehet foglalni pár mondatban, az Exodust nem. Anna Karenina egy nála jóval idősebb férfi felesége lett, szült egy gyereket, aztán megint szerelmes lett, de már egy fiatalabb férfiba, aki később elhagyta, ő pedig a vonat alá vetette magát. Ennyi a történet. És ilyen vastag a könyv? Aki nem olvassa el a regényt, az sosem tudja meg, mi játszódik le a figurák lelkében. A könyvhöz hasonlóan az én filmem sem nyerheti el minden néző tetszését. Cannes-ban húsz percig állva tapsolt a közönség.

A külföldi kritikusok mégsem bravóztak.

Az orosz kritikusok is lehúzták a filmet. Azt írták, hogy megbukott. Vagyis hogy én buktam egy nagyot.

És milyen volt az orosz közönség reakciója?

Két táborra oszlottak a nézők. Volt, akiknek nagyon tetszett, volt, akik elutasították. Az én szememben már ez is győzelem. Miután elkészült a film első része, és láttam Spielberg alkotását, a Ryan közlegény megmentését, ami nekem is nagyon tetszett, az volt az érzésem, hogy a mi háborúnkról még mindig keveset tud a világ. Két igazán kiemelkedő orosz háborús filmet említenék meg. Az egyik a Ballada a katonáról, a másik az Emberi sors.

Én mondanék egy harmadikat is. Az Elem Klimov rendezte Jöjj és lásd.

Igaza van. Klimov munkája is rombolta a témabeli kliséket. Emlékezni ugyanis nagyon nehéz. Az időbeli messzeség sok mindent „átfogalmaz”. Kambodzsa, Irak, Afganisztán, a Maldiv-szigetek háborúja nem a mi háborúnk. Ami viszont nálunk történt, az nemcsak a katonákat érintette. Az az

öregek, a nők, a gyerekek háborúja is volt, az erdők, a folyók, a rétek, a hegyek háborúja. Abban mindenkinek megvan a maga bánata, félelme, nyomorúsága. Egy katonának már az is kellemetlen, ha szorítja a csizmája. Még rosz- szabb, ha hideg van, és érzi, hogy lefagy a lába. A Csalóka napfény 2 főként a metafizikai dolgok megjelenítésére épül, amelyekhez nem vagyunk hozzászokva. Van egy idevágó orosz mondás: Te családot kaptál, én háborút. A kettő nem ugyanaz. Ha elmerülnénk az utóbbi vizsgálatában, sok mindent másképpen látnánk, mint eddig. Van egy jelenet az Exodusban, amikor az orosz katona ott áll egy halott német harctársa mellett. Észreveszi, hogy akkora a lába, műit az övé. Le akarja húzni a csizmáját, de ráfagyott a lábára. Meg kell melegítenie, hogy le tudja húzni róla. Az ilyen jeleneteket nagyon fontosnak tartom a filmben, szerintem épp ezeknek köszönhetően sokáig fogják vetíteni.

Említette, hogy nyolc év munkája van benne.

A legnehezebb időszak az volt,

amikor kitört a gazdasági válság. Akkor meg is ijedtem egy kicsit. Azt hittem, nem fogjuk tudni befejezni a filmet. Rengeteg türelem kellett hozzá. A figurákat azonban annyira megszerettem a forgatás során, hogy tudtam, nem hagyhatjuk abba, és nem követhetünk el hibákat.

Meg tudja fogalmazni, kik azok, akik ridegen elutasítják a filmet?

Pontos képem van róluk. Először is azok, akik elveszítették a társadalmi érzékenységüket, és már abban sem tudnak hinni, hogy vannak még emberek, akik valóban hősi tettekre képesek. Másrészt azok, akiknek az a legfontosabb kérdés, hogy piros vagy zöld színű legyen a Benüeyjük. Ők azzal állnak fel a vetítés után, hogy: „Úristen, ez mi akart lenni?” A fiatalabb nemzedék azonban most is meglepett. Ők értik a filmet. A hatodik érzékükre hagyatkozva mindent felfogtak. De nem haragszom senkire, aki vetítés közben feláll, és elhagyja a nézőteret. Senkit nem lehet a székéhez ragasztani. És még valami: nem véleüenül mondogatták az emberek az ötvenes-hatvanas években, hogy: „csak háború ne legyen!” Azok, akik túlélték a sok rettenetét, tudják, mi az, hogy nyomor, éhínség, halál. Oroszországban talán nincs is olyan család, amelynek ne lennének háborús halottjai. Harmincmillió ember vesztette életét, és ez ugyanennyi háborút jelent. Mindenki a maga élethalálharcát vívta.

A metafizikai lényeg kegyetlen naturalizmussal párosul a filmben. Annyi a szörnyűség benne, a leszakadt kezek, a véres lábak, hogy a néző kapkodhatja a fejét. Főleg, amikor az ágyútöltelékként használt politikai foglyok egy szál puskával próbálják megállítani az ellenséges tankokat. A forgatás során nem tartott attól, hogy ezek a jelenetek esetleg sokakat elriasztanak majd a film megtekintésétől?

Nem. Az életben szabad félni, a moziban felesleges.

Két évszám jelenik meg a vásznon: 1941 és 1943. Az első rész a sztálini személyi kultusznak nevezett terror idején játszódik, a második részben Kotov tábornok és lánya, valamint az utánuk nyomozó KGB-űszt története elevenedik meg. De már készül a folytatásra. Ha az is háromórás lesz, akkor ebből a hatórás anyagból tévésorozat is születhet.

Lesz is, tizenöt részben. Ezekben azokat a jeleneteket is láthatják majd a nézők, amelyek a játékfilmből kimaradtak.

A szibériai borbéllyal bizonyára kevesebb gondja volt, mint a Csalóka napfénnyel.

Azzal is alaposan megdolgoztunk. A film utolsó három jelenetét öt hónapig vágtuk.

Mi változott azóta Oroszországban? Ezt csak azért kérdezem, mert néha úgy tűnik: ismertsége, befolyásossága, függetlensége sokakat zavar a hazájában.

Irigység és harag, sőt gyűlöletig fajuló ellenségeskedés övez mostanában. Tehetek bármilyen kijelentést az ország sorsával, politikai helyzetével kapcsolatosan, az műidig ellentétben áll azzal, amit mások képzelnek. Oroszország nem szereti a független embereket.

Gondolom, ezt is megszokta már.

Némi túlzással azt is mondhatnám: a másik oldal felém irányuló megnyilvánulásaiból tudom, hogy jó úton járok. Akkor lennék bajban, ha egy nap már dicsérnének. Az lenne az első komoly figyelmeztető jel számomra, hogy komoly hibákat követek el.

Ezek emberi hibák lennének. Mostanában azonban egyre több kritikusa úja le, hogy A szibériai borbéllyal letért arról az útról, amelyen korábban komoly értékeket hozott létre. A Csalóka napfény folytatását is sokan egy hanyatló karrier első felvonásaként emlegetik. Nekik mit üzen?

Azt, hogy én egyik filmemet sem tartom fércműnek. Nem állítom, hogy mind hibátlan, de nem kell elnézést kérnem vagy szégyenkeznem egyik miatt sem. Gondoljon csak bele: micsoda időket éltünk, amikor az Öt estét vagy a Pereputtyot forgattam. A cenzúra legkeményebb évei voltak ezek. És mégis! Ezeket a filmjeimet még ma is telt házak előtt vetítik. Ami pedig az oroszországi változásokat illeti: miről beszéljek? A demokráciáról, a szólásszabadságról? Mi már olyan szabadon beszélünk, hogy az néha elviselhetetlen. A demokrácia nem absztrakt dolog, mégis meg kell tanulni. A demokráciára sok minden hatással van. Az ország nagysága, lakosainak száma, a nemzet mentalitása. Ezért beszélhetünk angol, francia, orosz vagy magyar demokráciáról. Dosztojevszkijt idézem, amikor azt mondom: Oroszország jelképe egy kereszt lehetne, amelynek vertikális vonala a kormány, a horizontális pedig a kultúra és a gazdaság. Oroszország hatalmas területen fekszik, sokféle kultúrát ölel magába, még a nyelve sem jelent egyet, ezért sem könnyű politikai egyensúlyt teremteni benne. A demokráciát pedig a magunk ellen elkövetett hibákból tudjuk megtanulni. Másoktól átvenni lehetetlen. A tanulás pedig hosszú folyamat. Mondhatnám: végtelen.

A Csalóka napfény apa és lánya kapcsolatáról is szól. A filmbeli Nagyát a saját lánya, Na- gyezsda Mihalkova formálja meg. Cannes-ban, az első rész bemutatóján még az ön nyakában lógott, ma már a karjaiban tartva sem tudná sokáig cipelni. Forgatni milyen volt vele?

Nagya harcos jellem. Sokszor legyőzött. Egyszerűen el kellett fogadnom a véleményét. Ugyanis sok esetben igaza volt. Azt pedig külön értékeltem benne, hogy még azon a címen sem lógott ki a csapatból, hogy az apja rendezi a filmet. Ő is ugyanúgy viselkedett, mint a stáb többi tagja. Egyéniségével, intelligenciájával nagyon sokat adott a figurának. Őrülök, hogy őt választottam a szerepre. Remek színésznővé érett. A nyakamba pedig már tényleg nem tudnám felvenni. Ezt a lehetőséget meghagyom a férjének, aki nagyon erős ember.

Jancsó Miklóssal kezdtük, akit 80. születésnapján Budapesten köszöntött fel. Jövőre a kilencvenedikhez ér, biztosan tudja.

Zseniális rendező, hosszú és egészséges életet kívánok neki. Soha senki azóta sem kért tőlem olyanfajta színészi jelenlétet, mint ő, 1965-ben. A mesteremnek tartom őt, tisztelem és szeretem. Nagyon sok jó rendező van a világon, de olyan, aki saját filmnyelvet tud kialakítani, nagyon kevés. Ő az egyik közülük. Tehát a legnagyobbak egyike.

Moszkva idei fesztiválján újabb magyar felkérést kapott. Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója kérte fel rendezésre. Döntött már?

Nem vagyok színházi rendező, de a felkérés nagyon jólesett. Gondolkozom. Lehet, hogy sokáig fog tartani, mert most elkezdem a Citadella forgatását, és van egy régebbi tervem is. Alekszandr Gribo- jedovról, a híres diplomatáról, aki az örmény-azerbajdzsán megbékélésért áldozta fel az életét. Teheránban lincselte meg őt az orosz nagykövetségre tóduló tömeg. Tehát van munkám bőven. A Karlovy Vary-i életműdíj sem azt jelenti számomra, hogy hurrá, kezdődhet a pihenés. Ha ilyen komoly elismeréseket kapok a világban, akkor ez azt jelenti számomra, hogy igenis, folytatnom kell.