Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)
2010-06-10 / 132. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 10. Vélemény És háttér 7 TALLÓZÓ HANDELSBLATT Magyarország meg akaija nyugtatni a piacokat - emelte ki tegnap a kormányzati akciótervről beszámoló tudósításában a Handelsblatt. A németországi üzleti körök egyik legbefolyásosabb újságja részletes beszámolóban ismertette a kormányprogramot. A lap Magyarországgal rendszeresen foglalkozó tudósítója, Stefan Menzel olyan takarékossági csomagról beszélt, amellyel a jobboldali konzervatív Fideszkormány vissza akarja szerezni a nemzetközi beruházók bizalmát. A tudósító szerint azokról a beruházókról van szó, akik hátat fordítottak az országnak az államcsődtől való félelmükben. (mti)- Nem halaszthatná el a büntetésemet a választások utánra? Akkor már lesz mentelmi jogom! (Peter Gossónyi rajza) A „palesztinbarát aktivistáknak" provokációikkal sikerült felkorbácsolniuk az Izrael ellenes érzelmeket Ki kit fenyeget? Május végén, két nappal a gázai segélyflottilla elleni izraeli akció előtt az atomsorompó-szerződést (NPT) aláírt államok New York-i utókonferenciáján elfogadtak egy záró nyilatkozatot, amely egyebek mellett a Közel-Kelet atomfegyver-mentesítését szorgalmazza. MAL1NÁK ISTVÁN A dokumentumot sajátos módon Irán és Catherine Ashton uniós külügyminiszter üdvözölte lelkesen. Barack Obama kikelt ellene, a fehér házi tájékoztatás szerint az amerikai elnök „erőteljes egyet nem értését fejezte ki azzal, hogy a konferencia Izraelt állította pellengérre”. Ennek az ad különös jelentőséget, hogy az utóbbi napokban az ún. palesztinbarát aktivistáknak provokációikkal sikerült felkorbácsolniuk az Izrael ellenes érzelmeket, a BT pedig ma hajnalra várhatóan megszavazza az újabb szankciókat a perzsa állam ellen a folytatódó iráni atomprogram miatt. Mindez így együtt ismét jó alkalom arra, hogy az arab országok a zsidó államot atomfegyverrel rendelkező agresszorként ál'lítsákbe. Tény, Izrael lebegteti a kérdést, sosem ismerte be, hogy van atomfegyvere - egyes szakértők szerint 200 robbanófeje lehet, ami valószínűleg túlbecsült adat. Ennek a lebegtetésnek is köszönhető, hogy a zsidókat még nem sikerült a tengerbe szorítani - ahogyan több arab/palesztin dokumentum, meg például az iráni elnök is fogalmaz. A francia külügyminiszter szerint az NPT-utókonferencia dokumentumai „pontosabbak is lehettek volna az atomfegyverek elterjedése okozta válságokkal, különösen pedig az iráni válsággal kapcsolatban, amely a nemzetközi közösség aggodalmainak középpotjában áll”. Azt, amit Bemard Kouchner pontatlanságnak nevezett, bátran minősíthetjük nemzetközileg szentesített antiszemitizmusnak. Az iráni diplomácia az NPT-dokumentumot álszent módon „az atomfegyvermentes világ megteremtéséhez vezető lépésként” értékelte, s már ez is jelzi, hogy itt valami bűzlik. Obamát az háborította fel, hogy a szöveg az egyedüli negatív példaként Izraelt említi. Nem nevezi meg Pakisztánt, Indiát, Észak-Koreát, és Iránt sem említi. Azt az országot, amely évek óta akadályozza a NAÜ ellenőreinek munkáját, amelynek atomprogramjával kapcsolatban több NAU-jelentés is állapított meg katonai vonatkozásokat. A képmutatás teteje, hogy éppen Irán szólította fel a zsidó államot: nyissa meg nukleáris létesítményeit a NAÜ-ellenőrök előtt. Az említett Obama-nyilatkozat szerint a legfőbb fenyegetést az jelenti, hogy Irán nem hajlandó eleget tenni az NPT-ből rá háruló kötelezettségeknek. Mindezt az uniós külügyminiszternek is rögtön kifogásolnia kellett volna. De nem tette, s ez azt jelzi, hogy baj van az uniós külpolitikával. Senkinek sem kell szeretnie a jelenlegi izraeli kormány politikáját, keményen bírálni is lehet - például a Gázai övezettel szembeni tarthatatlan blokádpolitikát -, az még nem antiszemitizmus. De a létében veszélyeztetett zsidó állam - az éppen aktuális kormányoktól független - biztonságpolitikájának alapelvei nem kérdőjelezhetők meg. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy Izrael bármiféle nukleáris veszélyt jelent. A fenyegetést illetően tíz szakértőből kilenc az első helyen Iránt, Észak- Koreát, majd Pakisztánt említené. Joggal. JEGYZET Focidrukk MIKLÓSI PÉTER Amikor e sorokat írom, halálosan türelmetlen vagyok, hiszen még két teljes nap péntek délutánig, a világbajnokság nyitómeccséig. Pedig már vagy egy hete, hogy a kert végében naponta hosszú perceket töltök a szülői házból örökölt pádon, és a lábamnál ott ül régi sportbarátom: Romy, a farkaskutyánk. Lelki szemeim előtt a magyar fociválogatott álomlátásszerűen megjelenő megannyi kudarca; csupán Romy vigasztal a ragaszkodásával, arcát a tenyerembe fúrva. Most is megértő, bár aggódó pillantással méreget: „Mi van, nem bírod már kivárni az első sípszót, kedves gazdám? De a vébé 64 mérkőzése közben azért juthatna időd arra is, hogy kiszaladjunk a faluszéli szőlők és almaligetek közé kerítésen túli levegőt szívni!” Ő már tudja, mi is az, ha az embert elkapja a fociláz és ővele ilyenkor bűnösen keveset foglalkozik, hiszen az előző két világbajnokságot már együtt szenvedtük végig. Most is már előre érezhet valamit, mert fejét még jobban hozzám dörgöli, mintha tudná, hogy a gondolataim a régi focivébék körül forognak, amikor még a magyar csapatnak helye volt a „kiváltságosok” között. Például az 1962-es chilei focifieszta jut eszembe, a Rancaguában játszott csehszlovák-magyar... Tichy Lajos bődületes erejű lövésére gondolok, a párducként vetődő Schroiff kapusra, aki ugyan hozzáért a labdához, a szemtanú Szepesi viszont a Csendes-óceán alatti zúgó kábelen szinte önkívületben azt kiabálta: „Bent volt, bent volt, mindenki látta! Senki se látja? Latisev bíró kifelé mutat.” Emlékszem, abban a percben már éreztem, Tichyék nem fognak kiegyenlíteni. Ezek a reménytelen rancaguai pillanatok belefagytak az időbe eltörölhetetlenül, és már mindig is így maradnak. Anyám kegyéből még szólt ugyan egy darabig a rádió, de a családot órák múltán is nyomott némaság uralta. Akárcsak 24 esztendővel később, a Mexikóban történtek után, amikor a szovjetek 6:0-ra felmosták a pályát a magyar tizeneggyel. De emlékszem én a „berni döntőre” is, pont a nyolcadik szülinapomon játszották esőben azt a gyászos kimenetelű magyar-németet. Annak lefújása után is hallgattunk a Tesla rádió mellett; emlékszem, csak másnap vágtuk fel a tiszteletemre sütött puncstortát. „Legalább jobban összeértek benne az ízek” - mondta vigasztalóan anyám... Romy, fejével a tenyeremben, most egy, a kötődését igazoló mozdulattal figyelmeztet: magyar szemmel mostanában efféle végzet nem fenyeget, a focisorsunk abszolút reális; a magyar csapat edzőpartnemek is harmatgyenge (külön bejáratú magánvéleményem: a magyar válogatott játékosai azért gólképtelenek, mert a futballpályán is a kiskaput keresik), így számunkra nincs berni eső, -Latisev, meg a gólba tartó labdába belekapó Schroiff, nincs a magyar focit Mexikóban gyászhuszárként temető válogatott. Viszont Dél-Afrikában most ott vannak azok, akik 2010-ben a világ örömtelibb népei, akik megérdemlik, akik mellé a selejtezők során odaállt az igazságos szerencse. A lelátókon elégedetten ott szurkolnak majd őrjítő hangú zuzuvelláikkal a hazaiak, a sörhasú németek, a harci színekkel ékesített elefántcsont-partiak, a brazil szambakirálylányok, az angol stadionbrigádok, a méltán dagadó keblű szlovákok; egyszóval a boldog harminckettek. Igaz, kocadrukkerként, végtére a magyar ember is választhat magának csapatot ízlése szerint. De mégiscsak jobb lenne lenni, részt venni a bőrlabda körüli ügyekben. Azokban is. Mert nekünk, szlovákiai magyaroknak - izgalmas szurkolás helyett - legalább a képviselő-választási voksolás az, ami tétként megmarad. Legalábbis ezen a hétvégén. Ez sem semmi, hiszen aki a parlamentbe akarja juttatni „az övéit”, annak nincs más választása, mint a választás. És mert a kocadrukker nemcsak fociügyekben, hanem a politikában szintén jó a háznál, azt tanácsolom: akinek tériszonya van, az a szavazóhelyiségek nyitásáig immáron kerülje a kampánygyűléseket. KOMMENTÁR Utolsó húzások KOCUR LÁSZLÓ Nyüatkozatban tett hitet az emberek millióinak életét romba döntő trianoni békeszerződés mellett, és ítélte el a Magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló törvényét a szlovák kormány tegnapi, utolsó ülésén, a szavazóhelyiségek megnyitása előtt kevesebb mint 72 órával.. Ma pedig egy utolsó utáni utáni ülésre is összeül a parlament, hogy a kormánykoalíció az emberek tízezreinek életét romba döntve megváltoztató árvizeket használja fel propagandacélokra. Az idei - unalmas és negatív - választási kampányban - legalábbis a jelenlegi kormánykoalíciót alkotó pártok részéről - nem hangzottak el komoly fejtegetések arról, hogyan lehetne a válság és a kabinet esztelen pénzszórása nyomán térdre rogyó gazdaságot helyreállítani; hogyan lehetne megelőzni a nyugdíjrendszer összeomlását; mit kezdjünk a történelmi csúcsponton levő munkanélküliséggel stb. Az érdemi vita helyét színvonaltalan demagógia vette át, melynek fő témája az utóbbi hónapokban - és tágabb értelemben az elmúlt négy évben - a magyarkérdés, az utóbbi pár napban pedig az árvíz volt. A magyar törvényt elítélő kormányhatározat, melyet követően a miniszterelnök békeszereződés-emlékművet avatott - nem mellesleg az erőszakos halált halt egyetemista, Daniel Tupý emlékműve közelében, a fiatalember gyilkosai még mindig nincsenek elítélve -, és a rendkívüli parlamenti ülés tehát méltó lezárása Robert Fico magyar témájú rendkívüli kormány- és parlamenti ülésekben gazdag, első országlásának. Hogy lesz-e folytatása, az a választókon múlik. Persze, e sorok írójának nincsenek illúziói, kevesen vannak azok a választópolgárok, akik a pártprogramok tüzetes áttanulmányozása, vagy legalább pár tévévita megtekintése után hoznak döntést arról, kinek adják voksukat. Egy részük el se megy szavazni, őket illethetjük a könnyelmű vagy a felelőtlen jelzővel, de a szabad választásba ez is belefér. Kérdéses tehát, hogy a harsány, magyarellenes lózungok elegendőek lesznek-e a győzelemhez. Mert van egy réteg, amely ennyivel is beéri. „A Szlovák Köztársaság kormánya tiszteli szomszédait, és továbbra is támogatni fogja az egyetértés, az együttműködés és valamennyi nemzet és állam békés együttélésének politikáját az európai térségben” - zárul a kampányszagú kormánynyilatkozat. Most azonban Szlovákiának olyan kormányra lenne szüksége, amely ezt komolyan is gondolja. Igyunk rá! NAGYANDRÁS Orbán Viktor magyar miniszterelnök kedden végre előállt a farbával, 2002 óta először derült ki, mit is tervez tenni az ország gazdaságával a Fidesz. Azon túl, hogy a házi pálinkafőzést jövedéki adó nélkül engedélyezni kívánják minden tisztességes magyar embernek, a legnagyobb változásokat az adórendszerben ígérte meg Orbán huszonkilenc pontos beszédében. A Fidesz legszűkebb vezetőségében profi politikusok ülnek, akiknek többsége az elmúlt húsz évet végigpolitizálta már országos, vagy regionális szinten. Éppen ezért az elmúlt egy hónap döntéseit, a kisebb magyar parlamentről, a kettős állampolgárságról, sőt, még a trianoni emléknapról is egy nagy kommunikációs terv részeként kell tekinteni. Míg ezekkel a szimbolikus döntésekkel sikeresen tematizálta a Fidesz a magyarországi közéletet, közel egy hónapon keresztül nem kérdezte meg senki, vajon mit is kíván tenni majd a kabinet a gazdasággal. Annyira fontos lehetett a Fidesz számára ez az egy hónapos csend és nyugalom, amire a program kidolgozása, átszámolása miatt szükség lehetett, hogy ezért cserébe simán feláldozták a szlovák-magyar viszonyt, azzal számolva, hogy majd az új szlovák kormánnyal, legyen az bármilyen összetételű, új alapokról kezdik a tárgyalást. A politikában és a gazdaságban egy kicsit is jártas ember tudja, hogy a Fidesz kommunikációja évek óta tudatos. Vajon komolýan elhiszi azt valaki, hogy a párt, mely évek óta a legtökéletesebben kommunikál Magyarországon, akkora baklövést követett el, hogy a második embere, majd a miniszterelnök szóvivője is csak úgy olyat állíthat, ami milliárdos veszteséget okoz az államnak, a szavahihetőséget pedig csökkenti? Nem. Kosa Lajos és Szíjjártó Péter is tudatosan beszélt államcsődről, hogy előkészítsék Orbán beszédét. Kedden az Orbán-beszédből kiderült, mégsem lesz kolbászból a kerítés, és a beígért adócsökkentéssel szemben valahonnan a kieső bevételeket be kell szedni, vagy nem lehet egyszerre adót csökkenteni és szociális jólétet növelni. Látom, ahogy a gazdasági program készítésekor valaki felveti, a sok személytelen számokkal játszó döntés mellett kell egy olyan szimbolikus lépés, mely pártszimpátiától függetlenül minden magyar állampolgár vágyálma, egyetlen szomszédot sem zavar, nem rengeti meg a nemzetközi piacokat, tradicionális, és közben - valljuk be - csökkenti az éberséget. Ekkor kiálthatott fel valaki, hogy minden magyar legnagyobb álma a szabad pálinkafőzés. Ehhez én is csak gratulálni tudok, a kommunikációs terv sikerült. Úgy tűnik, a magyar polgárok simán elfogadták, hogy egy olyan gazdasági programot valósít majd meg a magyar kormány, melyről korábban nem beszélt. Most viszont jó irányba indulhat el az ország.
