Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)
2010-06-05 / 128. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 5. Szalon 13 A rendkívül gazdag trianoni legendakor (az Ipoly és a Ronyva mint hajózható folyó, Clemenceau magyar menye, mindenért a Tanácsköztársaság okolható stb.) egyik visszatérő motívuma az, hogy a békekonferencia fő célja épp Magyarország sárba tiprása volt. A valóság azonban az, hogy a magyarkérdés - mint már annyiszor - marginális jelentőséggel bírt csupán, hiszen a konferencia fő csapását Németország megbüntetése jelentette. Csakhogy mivel ezt a francia politikának nem sikerült olyan mértékben keresztülvinnie, ahogy eltervezte, más megoldásokat kellet keresni. S itt jött képbe a tradicionálisan német szövetségesnek számító Monarchia feldarabolása, illetve az, hogy helyette erős és a francia szövetségi rendszerbe tartozó utódállamokkal töltsék a Németország és az Oroszország közötti teret. Nem a magyarok elleni indulatok vagy negatív érzelmek vezették tehát a döntéshozókat, hanem sokkal inkább az a szándék, hogy minél erősebb Romániát, Jugoszláviát (akkor még Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) és Csehszlovákiát hozzanak létre. Sajnos ezt csak a mi kárunkra lehetett megtenni. Persze nekünk nem a történelmi Magyarország feldarabolása kell, hogy fájjon, hiszen minden nemzetet megillet az önrendelkezés joga. Nekünk inkább azzal van bajunk, ahogy az új határokat meghúzták, hiszen a magyar-szlováknyelvhatár éles volt, Vagyis a szlovák történetírás minden bizonygatásával ellentétben igenis lehetett volna etnikai alapú államhatárt húzni Csehszlovák és Magyarország között. A szlovákok és a szlovák historiográfia Trianon-képe talán még siralmasabb (a történetírásé biztosan), mint a mienk. Most azonban ezzel azért sem kívánok foglalkozni, mivel ezzel a teherrel nekik maguknak kell megbirkózniuk. A szlovák történetírásnak - csakúgy, mint a szlovák közvéleménynek - saját erejéből kell túllépnie azokon a reflexeken, amelyek Trianon említését azonnal veszélyként érzékelik, s meggátolják, hogy értelmes vita folyjék a témáról. Ezt a harcot saját történelmi tudatukkal nekik kell megvívniuk. Trianon minden valós igazságtalansága és negatív következménye ellenére ma már történelmi múlt, amelyről beszélni kell. Beszélni, nem pedig hallgatni róla, mint azt oly sokáig a szomszédaink „érzékenységét” figyelembe véve tettük. Csakhogy, amikor a szlovák köztudatban a Trianonról való hallgatás igénye megfogalmazódik, azt nem az érzékenyég táplálja, hanem egy merőben antidemokratikus attitűd: az, hogy a győztes jogán megtiltsák a veszteseknek a vitát és az emlékezést. Az viszont már a mi felelősségünk, hogy Trianonról tényleg a múlt részeként beszéljünk, ne pedig úgy, ahogy az a mai magyarországi közbeszédben jelen van, vagyis mai gondjainak minden forrásaként. Azért a helyzetért ugyanis, amiben ma Magyarország van, nem Trianon felelős, hanem a mai magyar társadalom és a politikai elit - függetlenül pártállásától. Mint ahogy nem Trianon az oka a jelenlegi hol abszurd, hol tragikomikus kisebbségi helyzetünknek (amellyel egyébként egész jól megtanultunk együtt élni). Tudniillik a 21. század levegője, az Európai Unió szellemisége és a nemzetközi demokratikus minimumok igenis lehetőséget adnának arra, hogy a jelen államhatárok között is európai polgárokhoz méltó teljes nemzeti életet élhessünk. Ehhez azonban nekünk magunknak és első-Azért a helyzetért, amiben ma Magyarország van, nem Trianon felelős, hanem a mai magyar társadalom és a politikai elit... sorban a szlovák társadalomnak még fel kell nőnie. Az tény, hogy egy olyan országban élünk, amely már az alkotmányával kirekeszt bennünket az államalkotó polgárai sorából; az, hogy a jelen országunk legfőbb közjogi méltóságainak egyetlen jó szavuk sincs saját állampolgárainak magyar nyelvet beszélő csoportjához; az, hogy ebben az országban olyan ember is miniszter lehet, aki kétségbe vonja annak a jogát, hogy valaki anyanyelvén gondolkodjon; az, hogy ebben az országban még azt sem lehet kiírni a közintézményekben magyarul, hogy „Vigyázat, lépcső!” -nem Trianon hibája, hanem az ország jelen és volt politikai vezetőinek teljes szakmai és erkölcsi csődje. No meg az is, hogy 90 év után is úgy kérik nap mint nap számon rajtunk a lojalitást, mintha ebben a kilenc évtizedben nem lettünk volna ugyanolyan jogkövető és adófizető, s ha kell, a vérével is adózó polgárai (Cseh) Szlovákiának, mint mások. A lojalitás azonban nem parancsszóra alakul ki, hanem először az államnak kell bizonyítania, hogy számára ugyanolyan értékes és fontos polgárok vagyunk, mint a többségi nemzet tagjai. Ha Trianon felelős valamiért, akkor azért, hogy még jelenleg is egyfajta szellemi provincializmusban tartja ezt a régiót és annak minden nemzetét, bennünket, magyarokat és a szlovákokat is. Trianon azért tragédia, mert még mindig olyanok uralják közéletünket, akik csak egyetlen érvényes igazságban tudnak gondolkodni. Olyanok vezetik országunkat, akik még mindig úgy gondolják, hogy nem mi magunk, hanem ők jogosultak megmondani azt, hogyan érezzük magunkat. Olyanok beszélnek rólunk a magyar parlamentben, akik saját kisebbségeiket (etnikai, vallási, szexuális és bármilyen kisebbséget) emberszámba sem veszik. Ha van Trianonnak tragédiája, akkor az, hogy kilencven év után még ma is árulónak kiáltjuk ki azt, aki másként gondolja saját közössége érdekvédelmét, mint ahogyan azt egyesek elvárják. Ez a szellemi provincializmus sajnos egyformán sújtja a mai Magyarországon és az annak határain kívül élő közösségeket. Sőt, a másik nyelv ismerete, a másik kultúrába való betekintés lehetősége (már ha az egyén szükségét érzi ennek) talán bennünket, kisebbségieket egy kicsit jobban meg is véd ettől, mint azokat, akik a többség részei. Sajnos a magyarországi közvélemény és sajnos a politikai elit egy része is - legalábbis megnyilatkozásaikból ez derül ki - a határon túl rekedt részekre továbbra is egyfajta skanzenként tekint, ahol egyetlen pillanat alatt vissza lehetne állítani a Trianon előtti állapotokat. Ha más nem, ez a kettős állampolgárságról szóló budapesti parlamenti vitából ismét kiderült. A nemzeti demagógiától teli vitában az egyik fideszes képviselő azt fejtegette, hogy ő tudja, hogyan gondolkodnak a felvidéki magyarok, mivel az ő felesége felvidéki származású. A kettős állampolgárságot támogató felszólalásában ez volt minden érve, s természetesen nagy tapsot kapott érte. Attól a két momentumtól eltekintve, hogy Magyarországnak szíve-joga olyan állampolgársági törvényt hozni, amilyet akar (ha az összhangban van a nemzetközi gyakorlattal), ám a 21. században elvárható lenne, hogy először tárgyaljunk és utána döntsünk, üzenem ennek a képviselőnek, hogy az én feleségem is felvidéki. Mégsem merném azt mondani, hogy tudom, hogyan gondolkodnak a felvidéki magyarok. Mi ugyanis, akik itt élünk, ugyanúgy sokfélék vagyunk, mint a magyarországi nemzettársaink, ugyanúgy jellemző ránk a politikai pluralizmus és tagoltság. Vannak közöttünk konzervatívok, liberálisok, baloldaliak, jobboldaliak, neonácikés ortodox marxisták. Szerencsére nem egyformán gondolkodunk. Még Trianonrólsem. Jó lenne,ha ezt kilencven- év elteltével mind Pozsonyban, mind Budapesten tudomásulvennék. (Köszönettel azoknak a kollégáknak, akiknek munkái a fenti gondolatok egy részének inspirációját jelentették, tételesen Ablonczy Balázsnak, Pritz Pálnak és Romsics Ignácnak.) F0LY0IRAT-AJANL0 Trianon a Rubiconban LÁNGH IMRE LÁSZLÓ Trianonnak szenteli összevont 4-5. számát a Rubicon; az évforduló kettős, hiszen a kiváló történelmi magazin is kereken húszéves. A Trianonésazl920-asévekMagyarországa című szám három nagyobb tematikai egységbe rendeződik: az első Trianon okaival és következményeivel foglalkozik, a második és harmadik az 1920-es évekkel (a másodikcsakl920-szal). Romsics Ignác tanulmánya a monarchia felbomlását és a békeszerződés tárgykörét foglalja össze - mintegy ismeretteijesztő jelleggel és időrendben. Tátrai Patrik a békeszerződésnek a Kárpát-medencei népesség etnikai szerkezetében okozott változásait vizsgálja. Kubassek János bemutatja (a lapban is kihajtható nagy méretű) az ún. vörös térképet és történeti pályafutását, ezt a Teleki Pál vezetésével készült Magyarország térképét (ezen vörös szín jelzi a történelmi Magyarország magyarlakta területeit). Majdán János egy kérdést (Román fosztogatás a magyar vasutakon) dolgoz fel statisztikailag. Töttős Gábor a trianoni béke kormányfőjét, Simonyi-Semadam Sándort mutatja be. Ifj. Sarkady Sándor témája Sopron, a leghűségesebb város: a döntő többségében németek lakta város szavazatra jogosultjai közül kétszer annyian kívántak Magyarországhoz tartozni, mint Ausztriához; a szerző főként a népszavazáshoz vezető fejleményeket taglalja. A legbátrabb község címet kiérdemlő muravidéki Szomoróc eseményeit Mohos Mária foglalja össze: a békekonferencián a Szerb-Horvát-Szlovén királyságnak ítélt faluban a helyiek 1920-ban megtámadták a szerb katonaságot, a felkelést elfojtották, de a község 1922-ben visszakerült Magyarországhoz. Csőri Csaba dolgozata a trianoni Magyarországra menekült határon túli magyarokkal foglalkozik (mintegy háromszázötvenezren voltak; Csehszlovákiából 1918 és 1924 között több mint százezren), foglalkozásuk szerinti bontásban is. Hajdú Tibor a Népszava két újságírójának, Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a likvidálását elemzi: a Horthy-különítmény által elkövetett gyilkosságokat leleplező Somogyit meggyilkolták és a Dunába dobták, Bacsót csak azért ölték meg, hogy ne legyen szemtanú. Kolontári Attila a húszas évek magyar-szovjet cseréit mutatja be: az állam magyarországi népbiztosokért szovjet-oroszországi hadifogoly tiszteket kapott vissza. Az 1920. évi numerus clausus (keretszám) lényegében a felsőoktatásra nehezedő túljelentkezést próbálta megoldani (főként a zsidók kiiktatásával). A törvénnyel Paksa Rudolf tanulmánya foglalkozik, megállapítva, hogy ez volt Közép-Európában az első antiszemita törvény. Sipos József az 1920-as Nagyatádiféle (lényegében meghiúsult) földreform folyamatát követi végig. Ujváry Gábor a 20-as évek (általa nagyon sikeresnek tartott) magyar kultúrpolitikáját (oktatásügyét, tudományos életét) elemzi, középpontjában Klebelsberg Kuno alakjával. Szakály Sándor a (hadügyminiszterként) Horthy Miklós vezette „Nemzeti Hadsereg” két esztendejét tekinti át alapos részletességgel. Kerepeszki Róbert tanulmánya (A leventemozgalom) szomorú olvasmány, s lényegében azt az utat mutatja be, mely a fiataloknak a kötelező (de „kényszerhelyzetben létrehozott és a fiatalság körében népszerűtlen”) testnevelésihonvédelmi kiképzésétől a fasizálódásukig vezetett. Paksa Rudolf körképe a jobboldali radikalizmussal foglalkozik, valamint a fajvédő szervezetekkel és politikusokkal a Horthy-korszak kezdeti időszakában. Zeidler Miklós a Szabadság téri irredenta szobrok képes és képtelen történeteit eleveníti fel. SZALON-KORKÉP Mi a véleménye a szakmának Trianon megítélését illetően Dušan Kováč Trianon megítélésének különbségein a történettudomány már bizonyos mértékig túllépett, a történelemszemlélet azonban még nem. (Somogyi Tibor felvétele) Trianon mint szankció Trianon elsősorban a történelmi Magyarország széteséssel járó szankcionálását jelentette. Ezzel együtt a Magyarország és a szomszédai közti határok kijelölését is. A történelmi Magyarországon nem voltak olyan adminisztratív egységek, melyek határai területileg egybeestek volna az etnikaiakkal, s maguk az etnikai határok is bonyolultak és tisztázatlanok voltak. Világos volt, hogy szlovák területen ugyanúgy marad majd magyar kisebbség, mint ahogy Magyarország területén szlovák kisebbség. Tehát csak a két kisebbség számaránya volt kérdéses. Mivel se etnikai, se más figyelembe vehető közigazgatási határ nem létezett, a békekonferencia gazdasági és katonai-stratégiai szempontokat mérlegelt. Kétségkívül, Magyarország határait, így a szlovák-magyar határt másként is megszabhatták volna. Sokat nyomott a latban a magyar küldöttség is, mely felszólalásában a történelmi Magyarország megtartása mellett érvelt, a határok kérdését másodlagosnak tekintette. Nagyon nem helyénvalónak tarthatjuk, hogy a magyar küldöttség vezetőjének Apponyi Albert grófot tették meg. Ha ugyanis bárhol a világon még a háború előtt hallottak valamit a Magyarországon folyó elnemzetietlenítésről, akkor ezt az 1907-ik évi Apponyi-féle iskolatörvényekkel azonosították. E tényt a csehszlovák delegáció a béketárgyalásokon kellőképp ki is aknázta. Másrészt tényként kell leszögezni azt is, hogy a magyar küldöttség a tárgyalásokon nem volt irigylésre méltó helyzetben. Míg Csehszlovákia győztes államként, az antanthatalmak szövetségeseként léphetett fel, Magyarország a háborús vesztes pozíciójában volt. Ez döntő mértékben esett latba az államhatárok kijelölését illetőenis. Ablonczy Balázs A magyar (hasonlóan egyébként Közép-Európa többi kisnemzetéhez) mélyen traumatizáltnép. (Origo/Tuba Zoltán felvétele) Elszakadás Trianontól A rendszerváltás óta eltelt két évtized csak növelheti zavarunkat: miközben az első világháborút lezáró békeszerződésről immár szabadon és ideológiai megkötöttségek nélkül lehetne beszélni, és sorra jelennek meg fontos munkák (így Romsics Ignác vagy Zeidler Miklós könyvei), úgy tűnik, hogy a Trianonról való ténybeli tudás rohamosan csökken. Magyarországon az 1990 után érettségizetteknek csak a negyede ismeri pontosan a békeszerződés helyét és idejét. (A harmincas-negyveneseknél ez az arány 50%.) Pedig - ha nem is a magyar politikának, mert az egyfajta normálási folyamat végén a kétezres évekre kialakított valamiféle beszédmódot a trianoni békeszerződésről - a magyar társadalom ez iránt érdeklődő része tekinthetne másként is a magyarokat 1920-ban ért tragédiára. Szakmám úgynevezett piaci kereslete ellen beszélek, de: lehet, hogy a történeti megközelítéstől el kellene szakadnunk, hogy a határon túli magyarok ügyét ne egy történelmi visszavágó második félidejének lássuk, hanem annak, ami: kisebbségi, emberi jogi, nemzetpolitikai kérdésnek. Az 1920 előtti Magyarországot nagyhatalmi szándék osztotta fel, mai határai kompromisszum eredményei. Az utódállamok sokkal többet akartak, a nagyhatalmak - főleg az angolszászok - etnikai alapokon méltányosabb területmegosztást. Végül főleg a vasútvonalak döntöttek. Ám ennek ma már semmiféle jelentősége nincs. Trianont ma már nem lehet leverni senkin. Meg miért is kéne? Jogok kellenek, iskolák, teleház, biogazdálkodás és gondosan karban tartott, méltányos emlékezet.
