Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)
2010-06-05 / 128. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 5. www.ujszo.com KÖHYV A SZALONBAN hhmmí ^^a^eegBBgBg^BBEaaBis GYULAI El DEBRECB > 1 ’W’dShBttSÜH PÖRKÖLI r f’IP Íl;!s Hl SÁRI 11 mhKsm ÍJ fi k ‘ -<r ÖLCSC. Hl * 0. C i J I ®pr * 81 SIT S $ 1 4 Ül' “ ' I If f* i § fii 1!! If if fa fi §! li 1 xmm&sw W k, 1 i ^ Ml ,yl **« .„KKľ m mmmMMM * itt, IIrredenta kirakat az 1920-as évek végéből Szerezzük vissza Nagy-Magyarországot! Irredenta társasjáték (1942) Irredenta hamutartó 1941-ből Fent: irredenta szódásüveg 1932-ből Az oldalt Zeidler Miklós könyvének képanyagával illusztráltuk. A képek jegyzékét, forrásukat és tulajdonjogukat a kötet 361-364. oldala tünteti fel. A szakmának történelmi alapmű, a laikusnak lehangoló olvasmány CSANDA GÁBOR Zeidler Miklós kötete, A revíziós gondolat a kezdetektől (Trianontól) követi nyomon azokat a politikai és közéleti folyamatokat, melyek a történelmi Magyarország területi visszaállításának eszméjétől és igyekezetétől ezek részleges eredményességén át a revizionista politika bukásához és a trianoni területvesztések megerősítéséig (az 1947-es párizsi békeszerződésig) vezettek. Az elsőrendű társadalomtudományi munka több száz forrásra támaszkodik (több mint hatszáz lapalji jegyzettel, melyek gyakran tovább árnyalják a tudást), emellett laikusok számára is nagyszerű olvasmány: a szemléletesen tagolt és kronológiát követő elrendezést a függelékben számos fénykép és térkép egészíti ki. Trianonnál a szerző nem sokat időzik, igaz, terjedelmesen idézi a szerződés egyes ide vonatkozó passzusait; az Osztrák-Magyar Monarchia s benne Magyarország felbomlásának okait pedig három fő tényezőre vezeti vissza: „1. a nemzetiségek ébredése és politikai követeléseik radikalizálódása, 2. a Monarchia háborús részvétele és veresége, 3. a győztes nagyhatalmak biztonságpolitikai és stratégiai - s ennek alárendelten gazdasági, politikai és stratégiai - igényeinek megváltozása.” E helyt megjegyzi, hogy a monarchiabeli magyar nemzetiségpolitika „európai mércével mérve sem volt kíméletlen vagy erőszakos, csak éppen nem volt előzékeny és nagyvonalú sem” (19. oldal). Ehhez - mármint a nemzetiségpolitika méltányos gyakorlásának mértékéhez és idejéhez - feltétlen hozzátartozik, hogy a kisebbségekkel szembeni „előzékenység” (például az új alapokra helyezett kisebbségpolitika vagy a kulturális autonómia ötlete) 1918/19 fordulóján sajnos már megkésett és tárgytalan volt (23.) S a teljes képhez hozzátartozik az is, hogy az 1939-től 1941-ig tartó fokozatos terület-visszaszerzéseket követően a nemzetiségek képviselete Magyarországon, akárcsak egykoron, továbbra is jelképes volt. A megnagyobbodott Magyarország nemzetiségei, „bár az összlakosságnak 23%-át tették ki, mindössze néhány mandátummal rendelkeztek a törvényhozásban. Különösen jellemző volt az erdélyi példái itt a törvény 48 magyar, 3 német és 12 román képviselő behívását rendelte el - ami már önmagában is súlyos aránytalanság volt -, utóbbiak behívására azonban végül nem került sor... Hasonló diszkrimináció érvényesült a kisebbségek politikai, társadalmi, vallási és kulturális szervezeteivel szemben is.” (296.) Zeidler Miklós természetesen a revíziónak és az irredentizmusnak szenteli a legnagyobb figyelmet, hiszen ezek könyvének tárgya. A két fogalom tisztázásához leszögezi, hogy az irredentizmus „olyan politikai törekvés, mely az idegen uralom alatt álló nemzeti területek visszaszerzését célozza. Az irányzat módszereiben lehet békés vagy erőszakos, célkitűzéseiben viszont mindig erősen voluntarista, hiszen a megszerzendő lakosságot és területet ingatag, általában a régmúltba forduló, sokszor mitikus érvek alapján önkényesen határozza meg... A revizionizmust ezzel szemben kimondottan kompromisszumkész megközelítés jellemzi, amely egy adott eszme, szerződés felülvizsgálatát, újratárgyalását kívánja elérni. Ez az irányzat tehát békés eszközökkel kíván eredményt elérni, szükségképpen megegyezésre hajló.” (81.) Ennek megfelelően a monográfia a magyar külpolitikával kapcsolatban a revízió fogalmát használja, a magyar közvélemény jellemzésére pedig az irredenta szót. Hogy a kettő közt mikor mekkora a különbség, arra a kötet számos adalékkal szolgál. Ismerteti például - a müncheni egyezményt s Szlovákia autonómiáját követő - a magyar kormány első revíziós tárgyalásait (Komárom, 1938. október 12-13.), az első magyar-szlovák tárgyalássorozatot. Ez a magyar követelések előterjesztésével kezdődött (14 ezer határ menti négyzetkilométer visszacsatolása, a többi szlovákiai és kárpátaljai területről pedig népszavazás döntsön) s azzal ért véget, hogy a magyar küldöttség felállt a tárgyalóasztaltól azzal, hogy a másik fél álláspontja elfogadhatatlan. Közben a szlovák delegáció tagjai hozzájárultak ahhoz, hogy „a jó szándékukat igazoló politikai gesztusként azonnal átadják Ipolyságot (Šahy) Magyarországnak. (Október 11-én a honvédség alakulatai be is vonultak a kisvárosba.) Ezenkívül azonban a szlovák delegáció először csak nemzetiségi autonómiát kínált, majd a Csallóköz (1838 négyzetkilométer) visszaadását, végül egy nagyobb, de nem összefüggő határ menti zóna (5405 négyzetkilométer) átengedését helyezte kilátásba.” (272.) A csaknem 12 ezer négyzetkilométernyi magyarok lakta terület végül november 2-án került Magyarországhoz a német-olasz döntőbíróság határozata alapján, mintegy magába foglalva azt is, hogy ez a döntés és eredményei talán nem lesznek tartósak. (A sorrendben második bécsi döntést a britek már nem erősítették meg.) A kompromisszumkész revizionizmus soron következő célja Kárpátalja volt: „Magyarország, amely biztosra vette, hogy a területet előbb-utóbb visszaszerezheti, 1938 októbere óta újra meg újra diverzáns akciókkal kísérletezett, és a pattanásig feszült hangulatban rendszeresen ismétlődtek a halálos áldozatokat is követelő határincidensek.” (276.) 1939. március 19-én Magyarország megszerzi Hitler előzetes jóváhagyását Kárpátalja lerohanásához, „és a szerény fegyveres ellenállás miatt csekély számú áldozatot követelő akció során a honvédség egész Kárpátalját birtokba vette, sőt kisebb nyugati kitérővel még Szlovákia keleti területeiből is elfoglalt valamennyit”. Lényegében tehát a Horthy-kormány revizionista törekvéseinek szellemisége nem sokban különbözött a húsz évvel korábbi trianoni magyar delegáció tévesnek bizonyult (mert a terület megőrzését fontosabbnak tartotta az etnikai elvnél) érvelésétől. Kárpátalja ugyanis csak mint terület (az ütközőzóna és a magyar-lengyel határ végett) volt fontos, hiszen a visszafoglalt több mint 12 ezer négyzetkilométer csaknem hétszázezer lakosa közül 9 százalék volt a magyar, „miközben a ruszin »kisebbség« 500 582 főt (74,2%) tett ki”. (277.) Zeidler Miklós könyve persze nem erről szól, s az idézeteket is csak az én olvasatom rakta így össze. A kötet van annyira jó (a tekintetben is roppant szakszerű), hogy különféle tények kombinatorikus egymás mellé rendelését is megengedi. Tudniillik maga a mű alig vagy csak a legszükségesebb mértékben kommentálja a forrásanyagot, nagy teret biztosítva - nem a különféle értelmezéseknek természetesen, hanem a tények közti olvasatok irányainak. (Legkevésbé, érthetően, egy irredenta szellemiségű olvasói elvárásnak képes megfelelni.) Címéhez híven a magyar revizionista kormány- és külpolitika stációit veszi sorra, tényanyagát a szemléletes érvelés szolgálatába állítva. A szakma számára nyilván alapmű lesz ez a munka (mely egy korábbi kiadásának bővített változata). A nem történész olvasót világos és tárgyilagos szövege győzi meg arról, amit talán sosem gondolt volna: hogy ez a téma érdekli. Az ilyen olvasónak persze lehangoló élmény a két háború közti magyar revizionizmus, ez a hanyatlástörténet (mely szándéka szerint sikertörténet akart volna lenni). A „vonakodó csatlós” lavírozó Magyarország egyfelől, a háborút kezdeményező Magyarország másfelől, „a revíziós sikerektől megittasult magyar nacionalizmus” harmadrészt. Nemcsak lehangoló, hanem nyomasztó szembesülni azzal, hogy revizionista törekvései sikereinek idején, „1938-1944 között Magyarországon a politika és a társadalom részéről a közigazgatásban, a belpolitikában, a gazdaságpolitikában, a szociálpolitikában és általában a politikai gondolkodásban inkább a restitúcióra, mint a modernizációra volt meg a készség”. (305.) A laikus olvasóban ennél már csak az a benyomása kelthet nagyobb meghökkenést, hogy az egykor volt revizionista propaganda eszközei és retorikája s az egységesnek tételezett nemzet érdeke nevében folytatott diplomáciai lavírozás mintha nagyon ismerősen mai praktikák volnának - csak épp már nem egy konkrét országhoz köthetők. (Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Pozsony, Kalligram, 392 old.)
