Új Szó, 2010. május (63. évfolyam, 100-123. szám)

2010-05-29 / 122. szám, szombat

IQ Szombati vendég oj szó 2010. május 29. www.ujszo.com

Gál Tamás: „A Nemzeti hatalmas intézmény, ott vannak a tanáraim. Minden este összeszorul a gyomrom, hogy Uramisten, itt kell jónak lennem...!"

Magyar színészként remekel a szlovák Nemzetiben

Meglepetésként, ám mégsem teljesen váratlanul érte őt a felkérés. Sejtette, hogy egyszer erre is sor kerül. Sejtette, csak éppen nem gondolt rá. Kamü Žiška évfolyamtársa volt a főiskolán Gál Tamásnak. Vizsgaelőadásokban dolgoztak is együtt. Nehéz lenne eldönteni, melyikük várta jobban a nagy lehetőséget, hogy ismét alkotótársak lehessenek. A szlovák rendező, vagy a szlovákiai magyar színész.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Egy biztos: Gál Tamást meglepetésként érte a felkérés, hogy Pavel Rankov Szeptember elsején történt című darabjában játsszon a Szlovák Nemzeti Színház falai között. Három évtized a csehszlovák múltból. 1938-1968. Vérviharos harminc év. A világot ugyan nem rengette meg, de megrengette a darabbeli három férfi és a mindhármuk által vágyott, szeretett, rajongott nő életét. Zsidó az egyik, a másik cseh, a harmadik szlovenszkói magyar. A lány szlovák. Lévaiak mind a négyen. Rónai Péter - akit Gál Tamás formál meg fényesen - ideológiai szócsöve a kommunista rendszernek, megbízható újságíró, a kor eltipor- hatatlan embere, minden helyzetben feltalálja magát. Elképesztően tud lavírozni, alkalmazkodni, idomulni. Igazi túlélő, aki nem ismer erkölcsi bukásokat.

: adds;:-'

Nagy ívű szerep, amelyet most kapott. Mivel évtizedeket ölel át a darab, újabb és újabb morális kérdés elé állítja a figurát. Melyik volt az a pont, ahol már az első olvasás után meg tudta fogni? A fiatalkori énjében talált egy erősebb karakterbeli jegyet, vagy inkább azt követően ismerte fel, hogy valójában ki is ez az ember, miután beszippantotta a gépezet?

Igen, volt egy ilyen irányadó pont. Nem fogalmaztam meg magamban, de volt. Az utolsó mondatok egyike. „Kinek segítene a hősiességem, hiszen a kulisszák mögött azt csináltam, amit tudtam.” Rónai Péter ugyanis elhiteti magával: azzal senkin sem segített volna, ha feladja, és megfutamodik. Ő naivan hitt a kommunizmusban. Kassák Lajos, Nagy László és József Attila is hittek benne. Jó ideig. Ne felejtsük el: a Kassák elveit valló kommunisták Párizsba indultak zarándokúira. Igazi balosok voltak. A háború elsöpörte a fasizmust, de a királyságból sem kértek az emberek. Mi jöhetett ezután? Partizánok, kommunisták? És én mi lettem volna abban a korban? Nagyon kényes téma ez. Ne tegyünk elkapkodott kijelentéseket. Most már könnyű dobálózni a szavakkal. Nem egy író, költő és újságíró barátom van. A magánéletüket is jól ismerem. Az ő munkájuk is olyan, mint a színészet. Rendkívül sok energiát emészt fel. Vannak tehát példák előttem, több emberből próbáltam összerakni a figurát. De az is foglalkoztatott, hogy én vajon mit tettem, hogyan döntöttem volna abban a korban. Végül is nem teszek mást, csak önmagamat adom. Rájöttem, nem kell karaktert játszanom, hiszen én is ugyanazt csinálom, mint Rónai Péter. Talán már nem is lennék a pályán, ha nincsenek szervezési képességeim. Két színtársulat léte fekszik a vállamon. Az Epopteiával komoly műhelymunkát végzünk, a Csavart csallóközi vándorok alapították. Tehát amellett, hogy sokat játszom, két csapat életét szervezem. Én is siránkozhattam volna régebben, hogy nincs munkám. Csakhogy én nem hagytam annyiban. Találtam magamnak.

A korismeret mennyiben segítette a szerep megformálásában?

Nemcsak az volt mérvadó, hogy sok embert ismerek, akiket az adott időszak megpecsételt, hanem, hogy Léván, ahonnan a szereplők elindulnak, rengetegszer játszottam. Van egy ipolysági kollégám, állandó zenésztársam, Bodonyi András, aki több előadásban kísér színpadon, s nagyon hasonló az ő élete is. Vele szinte többet vagyok, mint a feleségemmel. Egy kocsival utazunk, ha A nagyidai cigányokkal, A helység kalapácsával vagy a legújabb mesénkkel tájolunk. O is rengeteget mesélt a kommunizmusról. Ráadásul marxista filozófiát tanult. Gimnazista koromban pedig én is megéltem hasonló szerelmet. Hárman bolondultunk ugyanazért a lányért. Mindent megtettünk érte, és nem haragudtunk egymásra azért, hogy ő a másikat választotta, majd a harmadikat, utána meg az elsőt, a végén viszont egyikünkkel sem maradt. Nem voltunk egymásra féltékenyek, és ő sem volt „lenge, könnyű lány”. Valamelyikünk mindig rontott, ő meg ebben a körben keresett tovább, hiszen a barátok hasonlítanak egymásra. Tehát több helyről csipegettem a szerephez. De elgondolkoztam azon is, hogy tizenhárom évesen én vajon milyen lehettem? Karakter voltam egyáltalán? Tizenhat évesen már magamba fordultam, feketébe öltöztem, és olyan alternatív figura voltam, aki siratja az életet, miközben minden előtte áll. József Attila és Dosztojevszkij világában éltem. Nem érdekelt, hogy mi zajlik körülöttem. Ittam, dohányoztam, buliztam. Huszonegy éves koromban megszületett a lányom, és akkor kezdtem el gondolkozni, hogyan tovább? Ma már megpróbálok konszolidált életet élni, ami nem egyszerű, mondhatni nagyon nehéz. Irtó sok energiámba kerül. Ráadásul két lovam is van.

Maradjunk még a Nemzetinél. Sziszifuszi küzdelem lehetett megtanulni ennyi politikai frázisokkal teli szöveget.

Egy hónapon keresztül napi öt órákat magoltam. Azért tudom, hogy öt órákat, mert busszal jártam Hetényből Pozsonyba, hogy tanulni tudjak. Mert csak ott tudtam. Két és fél óra ide, két és fél vissza. Azt minden egyes nap szigorúan csak tanulással töltöttem. Még a telefonomat is kikapcsoltam.

Talán még a Jó estét nyár, jó estét szerelem görög diplomatájaként vagy a Nem félünk a farkastól George-aként sem volt ennyi szövege. Két órán át színen van, és szinte folyamatosan beszél.

A helység kalapácsa hatvan perc egyedül, a Hogyan ettem kutyát nyolcvan, de ez a szlovák darab mindegyiknél nehezebb. Természetesen a nyelv miatt. Nem az anyanyelvemen játszom, de egy kicsit mégis megnyugtató, hogy magyar a fiú, s ha tévesztek, nem történik nagy baj. Mokos Attila figyelmeztetett, aki Ibsent játszott szlovákul Nyitrán, hogy: „Vigyázz, mert ha elakadsz, nem fogsz tudni improvizálni.” Eddig szerencsére egyszer sem akadtam el. A rendező is mondta, hogy: „Tamás, ha bármi gondod lesz, folytasd nyugodtan magyarul, és majd visszatérsz a szlovák szövegbe. Ez is belefér.”

Vészhelyzetben nem rossz megoldás, én mégis arra tippelek, hogy inkább tartja magát a leírtakhoz, a megadott szöveghez.

Nagyon ráfeküdtem. Főiskola után egyébként épp a nyelvi akadályok miatt nem jöhettem a Nemzetibe.

Akart egyáltalán szlovák társulatban játszani? Közelebb lenni fűmhez és televízióhoz?

Nehéz volt számomra az elrugaszkodás. Pozsonyban mindenki ismert, legalábbis abból a nemzedékből, amelyik velem együtt végzett. Tomáš Maštalír, Alexander Bárta, Diana Mórová a mai napig nagyon szeretnek.

Mégsem maradt a közelükben.

Nem tudtam annyira szlovákul, hogy bármelyik pozsonyi színházban szerepet kapjak. Úgy végeztem el a főiskolát, hogy háromszor megszakítottam a tanulmányaimat. Egyszer elmentem Csehországba filmezni, aztán egy évet töltöttem Budapesten, majd Komáromba hívtak a Jó estét nyár, jó estét szerelembe. Tíz évembe került, hogy szakmai elismerésben részesülhetek, s bár sem Komáromban, sem Kassán nem játszom kőszínházakban, bizonyos kapuk mégis megnyílnak előttem. Amire tényleg büszke vagyok: a Kutyát Eszenyi Enikő is látta, és annyira tetszett neki, hogy fütyült a végén. A Szkénében havi rendszerességgel játszom két előadásban, és meghívtak a Stúdió K-ba is. Mindezt annak a három önálló estemnek köszönhetem, amelyeket önerőből hoztam létre. Dél-Szlovákiában rengeteg helyen játszottam, hiszen színházat csinálni mindenhol lehet. De hogy miért nem tudok rendesen szlovákul? A lelkem mélyén nyüván magyar színész akarok lenni. Mint ahogy minden itt végző magyar növendéknek ez a vágya. Talán.

Két országban persze nagyon nehéz jelen lenni.

Színházi körökbe könnyebb bekerülni, filmes válogatásokra nem is hívnak. Tíz éve nem álltam kamera előtt. Illetve csak reklámfilmben, mert kellett a pénz. Ma már reklámba se hívnak. Elvágtam a lehetőségek szálát. Úgy felvittem az áramat, olyan magasra, hogy ne hívhassanak. Ha mégis megtörténne, élnék a lehetőséggel, hogy befejezhessem végre a házunkat. De ha nem, akkor sincs baj, legalább nem látnak mosóporral a kezemben a képernyőn.

Müyen helyzetben érte a Nemzetitől kapott lehetőség, és szakmai szempontból meddig emelte?

Menjünk előbb vissza ahhoz a kérdéshez, hogy lehettem volna-e szlovák színész, vagy jobb ez így, hogy maradtam magyar. A főiskolán Platonovot játszhattam volna, de akkor mentem el Pestre. Azt hittem, elindul az ottani karrierem, hiszen Usztics Mátyástól egy filmszerepre és három színpadira kaptam ígéretet. A filmből semmi sem lett, a három színpadiból meg egy. Közben ugye lemondtam Platonovról, arról az előadásról, amelyet díjaztak Varsóban, a színművészeti főiskolások nemzetközi fesztiválján. A darab rendezője egyáltalán nem neheztelt rám, sőt várt az alkalomra, hogy mikor kínálhat fel egy újabb nagy lehetőséget. És jött ez a regény, benne Rónai Péter szerepe, amelyben nem számít az erős magyar akcentus. Kamii rögtön hívott. Ha szlovák színész lennék, gyakrabban dolgozna velem, ebben biztos vagyok. De például, ha Robo Roth egyszer rendezni fog, ő sem hagy ki a munkájából. Ezeket a kapcsolataimat a főiskolának köszönhetem. Természetesen felemelő érzés, hogy most a Nemzetiben játszhatok. Félbehagytam a mesét, amit írtam, hiszen akkor kezdődtek a próbák Pozsonyban. Azóta megrendeztem, és túl vagyok a bemutatón. És most megint a piszkos anyagiak. A Nemzeti állami intézmény. Ott mindenki alulfizetett. Nekem kellett szponzorálnom magamat, hogy bent maradhassak az előadásban. Az, hogy jövök, vállalom a kihívást, egyértelmű volt. A feleségem is biztatott, hogy ne adjam vissza, de volt egy pont, amikor felvettem a telefont, hogy megköszönöm a lehetőséget, és mégsem élek vele. Ha sikerült volna beszélnem Kamillái, visszaadom a szerepet. Én magánvállalkozó vagyok. Ha két hónapig nem fizetem az ezzel járó dolgokat, elveszik a kocsimat. Nekem nincs még minimális állandó havi bevételem sem. Amikor megtudtam, hogy mennyit fizet a Nemzeti, még a próbák előtt, azonnal szóltam Kamiinak, hogy keressen valaki mást. „Nem keresek - felelte határozottan aludj még rá kettőt!” Nem, én már nem akarok aludni rá egyet sem, feleltem. Mire ő: „Ne szórakozz velem, Tomi, ezt meg kell csinálnunk. Lehet, hogy soha az életben nem tudunk együtt dolgozni, ezt a szerepet pedig kimondottan rád írták.” S akkor megadtam magam, hála Istennek! Mert nagyon nagy élmény számomra, hogy itt lehetek.

A próbák során sem ingott meg?

Bíztam magamban. Pedig három nappal az első olvasópróba előtt kaptam meg a végleges szöveget. Az utolsó pillanatig dolgoztak rajta. De mert e-maüben küldték, ki sem nyitottam, mert valahol játszottam. Úgy jöttem az olvasópróbára, hogy ott láttam először a példányt. Esküszöm, kabaré volt! A studená vojna (hidegháború) helyett zavaromban studená vodát (hideg víz) olvastam. A horogkeresztre, mivel a nyilasokra gondoltam, azt mondtam, hogy šípkový kríž. A nyű, az ugye šíp, akkor a horogkereszt ugye, šípkový kríž, vagyis csipkekereszt. Azt viszont tudtam, hogy minden este addig tanulom a szöveget, amíg bele nem alszom. És így is történt. Kamii nem félt, hogy akadályozni fogom őt és a többieket a munkában. Az első olvasópróbán még együtt nevetett velük, de azt mondta: „Majd meglátjátok a negyedik-ötödik napon, hogy Tamás teljes szövegtudással jön!” Tanultam is vadul. Magoltam futás közben, de még akkor is, amikor kint voltam a lovakkal. Ma már tudom: a magyar szöveggel is enynyire intenzíven kellene foglalkoznom. A tartalomhoz csak akkor jut egészen közel az ember, ha a szövegnek már teljesen a birtokában van. Most, hogy Tóth László Elégia a nőkhöz című nagylélegzetű versén dolgoztam, nagyon precíz próbafolyamatot éltem meg. Remélem, ez a hozzáállás pályám végéig elkísér.

Rónai Péterként az első fél órában még elég gyakran szólal meg magyarul, később már alig- alig van erre lehetősége, én mégis úgy gondolom, akkor keű jobban koncentrálnia a szlovák szövegre, hiszen a nyelvi kísértések könnyebben kisiklatják a színészt.

Kamii kérte is sokszor, hogy „Több magyar szöveget, még többet!” Én meg veszélyesnek tartottam. Túdtam, ha elkezdek magyarul gondolkozni, végem van. A mai napig nem raktam bele plusz magyar szavakat, pedig lenne rá lehetőség. Eszembe sem jut, hogy improvizáljak egy kicsit magyarul.

Alexander Bárta Bárta Sándor, Robo Roth pedig meglehetősen magyar érzelmű, hiszen a szülei kiküldetésének köszönhetően évekig élt Budapesten. Pillanatnyi rövidzárlat esetén ők bármikor kisegítenék a bajból. Vagy éppen ezt a külső segítséget akarja távol tartani magától?

Semmüyen külső segítséget nem szeretek. Rónai Péter nem egy elveszett ember. Mindent kijár, mindent elintéz, még jogi kérdésekben is tisztán lát. Intelligens fickó, akit sodor a történelem. Nekem úgy kell viselkednem, mint egy tökös legénynek. Sanyi és Robo otthonosan mozognak a Nemzetiben. Nekem ez új terep. Szerepeltem én már akadémikusok előtt a Magyar Tú- dományos Akadémia épületében, a Merlin Színházban, a Várban, a Művészetek Palotájában, Brüsszelben az Európai Parlamentben, napi szinten mégsem szoktam meg, hogy ilyen helyen lépek közönség elé. A Nemzeti hatalmas intézmény, ott vannak a tanáraim, és azok a legendás színészek, akiket én magam is nagyon tisztelek. Minden este összeszorul a gyomrom, hogy Uramisten, itt kell jónak lennem! Mind a három partneremnek, a két fiú mellett Soňa Norisovának is rengeteget köszönhetek, hogy ezt az érzést fel tudták oldani bennem. Annyira barátian viszonyultak hozzám! Rengeteg szeretetet kaptam tőlük, zavarba ejtően sokat. Most már előadásról előadásra nyugod- tabb vagyok. A bemutató után a feleségem azt mondta: „Tomi, nem ismerek rád, te végigszavaltad az egészet. Felejtsd el, hogy szlovákul beszélsz, kezdj eljátszani!” És igaza volt. Szilvi ismer. Tudja, hogyan játszom, ha nem izgulok. És már másnap jobb voltam. Kilencvenkilenc százalékkal.

Élete nagy részét továbbra is az irodalmi estek töltik ki.

Harminckét éves vagyok, a jó Isten megadta a nagyszínházat is. Villon, Petőfi, Arany, József Attila és Nagy László után most a kortárs irodalom felé fordultam. Az érdekel nagyon. És a lovak. Feleségem álma volt, hogy vegyünk egyet, így lett végül kettő. Négy hét alatt, napi tízórás munkával építettem fel az istállót, kétszáz négyzetméteres karámmal. Senki nem segített. Mint egy megszállott. És most lesem, hogy mikor mehetek végre kaszálni.