Új Szó, 2010. április (63. évfolyam, 76-99. szám)
2010-04-24 / 94. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. ÁPRILIS 24. www.ujszo.com Martin Hubát most két cseh filmben is láthatjuk; a Komáromi Jókai Színházról azt mondja, ott még úgy dolgoznak, ahogy a színházban dolgozni kell Az ember az alól nyerhet feloldozást, amit bevall (Somogyi Tibor felvétele) Elegáns, finom modorú színész. Színpadon és filmben is mindig annyit ad magából, amennyi szükséges, se többet, se kevesebbet. Azt mondja, inkább belülről éli meg, mint kívül szemlélteti a figurát, hiszen hajói csinálja, az úgyis meglátszik, ha meg nem, akkor felesleges minden erőlködés. Kívülről nézve nem is látszik az alakításain, mennyi munka van amögött, amíg a megírt jellem életre kel. Pedig mindegyiknek megéli a teljes életét, hogy aztán egy szeletét, egyetlen történetét hitelesen mutassa meg. VRABEC AAÁR1A Idén két filmszerep megformálásáért jelölték Cseh Oroszlán-díjra, ami egyáltalán nem szokványos. És az sem, hogy mindkét film - a Kawasaki rózsája és a 3 szezon a pokolban is - a kommunista múltunkkal foglalkozik. Ebben mintha előbbre lennének a cseh filmesek, mint a szlovákok. Mert a cseh társadalom is előbbre tart a múlt feldolgozásában. Ott ez állandó beszédtéma, nincsenek tabuk és általános pardonok. Mi ebben is olyan széleskörűen megbocsátóak vagyunk, hogy inkább a szőnyeg alá söpörtük az egészet, csak ne kelljen szembenézni a saját kis megalkuvásainkkal. Én ezt nem tartom szerencsésnek, mert a legnagyobb árulás az, amit az ember saját maga ellen követ el, és csak az alól nyerhet feloldozást, amit bevall. Amit elhallgat, azt az emlékezetében, a lelkében hordja, és végül az egész életét megmérgezi. Mint a Kawasaki rózsájának a főszereplője, aki engedte, hogy bátor disszidensként tiszteljék, holott előtte besúgó volt. Nagyon árnyalt és mély szerep, az ember minden kicsinyessége és hősiessége benne van. Ismert hasonló történeteket a saját környezetében? Néhányszor meglepődtem, amikor általam tisztelt emberekről kiderült, hogy együttműködtek a kommunista titkosszolgálattal. De nem ítélkeztem felettük, mert nem tudhatom, melyikük müyen helyzetben hozta meg a saját döntését. Nekünk, akiket a sors megóvott üyen próbatételektől, nagyon kell vigyáznunk, hogy a dolgok túlzott leegyszerűsítésével ne okozzunk újabb sérelmeket. Ez persze, nem jelenti azt, hogy nem mondhatjuk ki, mi volt helyes, és mi volt helytelen. Csak közben mindig tudnunk kell, hogy minden történet alatt egy még mélyebb történet feszül. Látszólag az általam alakított főszereplő története is banális - elárulta a legjobb barátját, hogy megszerezze annak a kedvesét, és ebből eredően egész életében hazudni kényszerült. Hatalmas hibát követett el, és később folyamatosan ezt igyekezett jóvátenni, ami részben sikerült is neki, de megengedte, hogy hősként tiszteljék, kitüntessék, és ez a szememben nagyobb hiba volt, mint az árulása. Amikor a szerepre készültem, próbáltam őt megérteni, és arra jutottam, hogy a hiúsága volt a legnagyobb gyengéje. Ez vitte arra, hogy bármi áron megszerezze a kiszemelt nőt, ez nem engedte, hogy az őt bálványként tisztelő lányának bevallja, nem a vér szerinti apja, és ezért tetszelgett a hős ellenálló szerepében. A film végén azt mondja: a kitüntetés számára büntetés, mert örökké arra fogja emlékeztetni, hogy mások jobbnak látták, mint amilyen valójában volt. Azt hiszem, ettől nagyobb büntetés nincs is. Az ön által alakított figuráknak mindig van múltjuk, még akkor is, ha ez hiányzik a forgatókönyvből. Talán ennek köszönhető, hogy negatív hősökként is rokonszenvesek, mert sejteni lehet, milyen utat jártak be. Mintha az egész életüket megélné. Csak úgy lehet hitelesen elmondani akár egy mondatot is, hogy tudom, miért pont ezt mondom. Minden szerephez elfogultság nélkül nyúlok hozzá, a forgatókönyv minden részletére odafigyelek. És ha magamban összerakom a többi szereplő indítékait, a történelmi hátteret, valamint az akkori társadalmi szokásokat, egyszer csak teljesen egyértelművé válik, hogy az én figurám mit miért tett, miért jutott oda, ahová. Életemben nem láttam például olyan rokonszenves Kare- nint, mint azt, akit a Szlovák Nemzeti Színház Anna Kareni- nájában ön játszik. Általában mulya férjként szokták őt ábrázolni, akit nem csoda, hogy elhagy a felesége, az öné pedig egy konzervatív és következetes családfő, akit tiszteim és sajnálni is lehet. Abból, amit Tolsztoj írt erről a férfiról, számomra egyértelmű volt, hogy csak ilyen lehet. Végső soron, nem nagyobb a drámai feszültség, ha a feleség egy szerethető férjet hagy el, mintha egy pi- pogya alakot? Karenin igazsága is nagyon mély, az orosz arisztokrácia nagyvonalúságával engedi meg Annának, hogy szeretőt tartson, ugyanakkor ragaszkodik a tekintélye morzsáihoz, mert legalább azt kiköti, hogy a házában ne találkozzanak. A családi idill látszata és Karenin lelki védőfala is akkor omlik össze, amikor Anna megszegi ezt a megállapodást. Szülei ismert és elismert művészek voltak, édesapja Mikuláš Huba színművész, édesanyja Mária Kišonová operaénekesnő. Mennyire jelentett az ő tehetségük és népszerűségük terhet az ön számára? Csak felnőtt koromban gondolkoztam el azon, müyen sokat vártak el tőlem ők is és a környezetem is. Gyerekként természetesnek tartottam, hogy meg kell felelnem bizonyos elvárásoknak, de szerencsére volt annyi lelkierőm, hogy kibírtam ezt a kettős nyomást. Szerencsére, amilyen szigorúak, következetesek és igazságosak voltak velem szemben a szüleim, annyi kényeztető szeretetet kaptam a nagyszüleimtől. Mindkét nagymamám és nagypapám is megélte a küencven évet, úgyhogy sokáig élvezhettem a társaságukat. Különösen édesanyám szüleihez, ómamához és ótatához jártam sokat. Ómama tősgyökeres pozsonyi magyar úrinő volt - kiMartin Huba csit bohém és elegánsan nagyvonalú, ótata pedig egy pedáns és céltudatos tanfelügyelő, akibe jó adag nemzetébresztői elkötelezettség is szorult. Ómama élete végéig nem tanult meg rendesen szlovákul, de soha nem volt köztük vita tárgya a nemzetiség, mert szerették egymást. Tőlük tanulta, hogyan kell egy úri gyereknek viselkednie? Igen, de nem tanítottak direkt módon, csak láttam, hogyan élnek. Ómama és később édesanyám sem, soha nem ment ki az utcára kalap és kesztyű nélkül, még akkor sem, amikor ezért már ferde szemmel néztek rájuk. Bizonyos dolgokat egyszerűen tiszteletben kellett tartani, üyen volt az illendő öltözék, a vasárnapi ebéd és ómama csütörtök délutáni kávéházi találkái. Tizennégyen jártak össze, idős hölgyek, ezt a programot senki és semmi nem húzhatta keresztül. Az idő múlásával megható volt figyelni, ahogy lassan fogyatkoztak, és amikor már csak hárman maradtak, ómama sem ment többé. Félt azzal szembesülni, hogy ki nem jön el a legközelebbi találkára. Sokszor eszembe jut, mi mindent élt meg az ő nemzedéke, hiszen ómama 1887-ben született, a petróleumlámpától jutott el a televízióig, a monarchiától a szocializmusig. Mi viselte meg a nagyszüleit és a szüleit jobban, a változások gyorsasága, kiszámíthatatlansága, a nélkülözés vagy a hazugság, ami körülvette őket? Az értékvesztés. Hogy mindaz, amiben egész életükben hittek, amire bizton támaszkodhattak eltűnt, elmúlt. Az embereket megfosztották a vagyonuktól, a vallásuktól, a biztonságuktól, a rokonaikat önként feljelentő Pavlik Morozovokat állítottak példaképül a gyerekek elé, egyszeriben minden relatívvá vált. Nagyon sok család élt kettős életet, másról beszéltek otthon, és mást kényszerültek mondani a munkahelyükön vagy az iskolában. Nálunk soha nem volt nyütan szó arról, hogy a szocializmus csalás és ámítás, mégis tudtuk, mert abból, amit otthon láttunk, nyilvánvaló volt számunkra, mi a követendő példa. A szülők példáját már gyerekkorában követendőnek tartotta, vagy eleinte próbált szembeszegülni velük? Fiatal korában mindenképpen görcsössé válik a híres szülők árnyékában felnövő gyermek. Még az is megtörténhet, hogy beleroppan, mert, sajnos, ismerek erre példát a környezetemben. Elég in- teüigensnek kell lenni ahhoz, hogy az ember meg akatjon szabadulni mindattól, ami gátolja abban, hogy önmaga legyen, de attól is, ami a szülei révén kijár neki. Főleg az utóbbi nem könnyű, hiszen híres szülő gyermekének lenni bizonyos életstílust, bizonyos körökhöz való tartozást jelent. Én, hála istennek, elég hamar rájöttem, hogy saját jogon kell ezt kiérdemelnem. A nehezebb utat választotta, hiszen olyan pályára lépett, ahol elkerülhetetlen volt az összehasonlítás. Mindig színész akart lenni? Igen. És mindig más, mint az apám. Ó a tipikus romantikus hős alkat volt, szép férfi, akinek minden gesztusából áradt a magabiztos nyugalom. Én alkatilag is más vagyok, és mire eldöntöttem, hogy színpadra állok, már nem is volt divatban az a fennkölt, pate- tikus kifejezési forma, amelynek ő nagy mestere volt. Pontosabban, abban az időben bolsevik pátosszá változott, ezért nekünk, fiataloknak nagyon ellenszenves volt. Egyszerűségre törekedtünk, és a véletlen úgy hozta, hogy nálam a társadalmi és a családi pátoszrombolás egybeesett. Mit szólt ehhez az édesapja? Szegényesnek tartotta a idfeje- zési módjainkat, de látta, hogy mi is dolgozunk a szöveggel, sőt, sokkal jobban érdekel a tartalom, mint a forma. Élete végéig hű maradt a saját poéziséhez, de érdeklődéssel figyelte az új generációt is. Látta önben a tehetséget, biztatta? Azt nem mondanám. Lehet, hogy később igen, de kezdetben egyáltalán nem volt boldog sem ő, sem az édesanyám, hogy ezt a pályát választottam. Nemcsak azért, mert látták az árnyoldalait, hanem azért is, mert én valóban nagyon rossz színész voltam. Ezt magam is tudtam, de közben tudtam azt is, hogy bennem megvan a tehetség, csak még nem vagyok képes megmutatni. Megtörténhetett volna, hogy soha az életben nem tudom kifejezésre juttatni az elképzelést, ami bennem létrejött, de nem adtam fel, és kínnal-ke- serwel eljutottam oda, hogy elegendő eszköz állt a rendelkezésemre. A színészi eszközöket azonban tanulni lehet. Hol szunnyad közben a tehetség? Nagyon mélyen, és még az is megeshet, hogy nem tud kibontakozni. Sok olyan szerencsétlen, elkeseredett színész van a pályán, aki soha életében nem tudja megmutatni azt, amiről úgy gondolja, hogy benne van, és ezért soha nem is fog kiderülni, hogy a lehetőségeknek vagy az igazi tehetségnek volt-e híján. Még a nagyon jó színészekkel is szinte minden próbafolyamat során megtörténik, hogy már tudják, hogyan kell megformálniuk a szerepet, de még nem képesek rá. Erre egyetlen recept van, dolgozni, dolgozni, és egyszer eljön a pillanat, amikor összeáll az egész. Van későn érő színész, vagy csak vigasztalásul mondják ezt a mellőzött fiataloknak? Szerintem létezik üyen. Sőt, azt gondolom, hogy minél nagyobb a tehetség, annál nehezebb megzabolázni, mert sokfelé figyel, sok mindent ki akar próbálni. A rendezők számára is kényelmesebb az olyan színésszel dolgozni, aki hozza a maga biztos formáját, és nem kell nála szélsőségektől tartani. Sok a rejtély ebben a szakmában, hiszen az emberi lélek a munkaeszközünk - a sajátunk és a nézőké is. Ráadásul a színészek kiszolgáltatottak a rendezőknek, a producereknek, a színházak és a tévétársaságok vezetőinek. Azért kezdett el rendezni, mert ebből volt elege? Naivan azt hittem, hogy a rendező sokkal függetlenebb, de azóta már tudom, hogy ő is kiszolgáltatott, csak másként. A személyes büszkeségét talán kevésbé érinti a dolog, mert a bukott darab után nem ő áll a színpadon, hanem a színészek. így jó, hogy játszom és rendezek is, mert egyensúlyban van a kettő. Hála istennek olyan szerencsés időszakát élem az életemnek, hogy csupa olyan dologgal foglalkozom, ami érdekel, és nem kényszerülök kommersz produkciókban részt venni. Ennyi munka mellett is mindig szakít időt arra, hogy a Komáromi Jókai Színházban rendezzen. Szeretek oda visszajárni. Sok volt diákom a társulat tagja, és már a főiskolán is szerettem őket a temperamentumukért és a szorgalmukért. Nagyon tehetséges színészek, sokan közülük már a szlovák publikum előtt is bizonyították ezt. A Jókai Színház pedig azért is a szívügyem, mert ott még úgy dolgoznak, ahogy a színházban dolgozni kell. Nem futnak ezerfelé, arra összpontosítanak, amit próbálnak és játszanak. Pozsonyban egyre nehezebb egy próbát megszervezni, mert az egyik szinkronizál, a másik szappanoperát forgat, a harmadik fogadásra megy. Én is két lábbal állok a földön, tudom, hogy meg kell élni, de azt is látom, hogy ezek a lehetőségek elvonják a színészek figyelmét, elárasztják őket, és ami a legrosszabb, elhitetik velük, hogy ez az igazi siker. Szakmailag is kielégíti a fiatalokat ez a munka, vagy tudják, hogy hová tegyék? Sajnos, azt látom, hogy boldoggá teszi őket. Érzik, hogy ez tetszik az embereknek, élvezik a népszerűséget, meg az anyagi jólétet is. Abban bízom, hogy ez átmeneti jelenség, és véget ér, mielőtt még teljesen felhígulna az emberek gondolkodásmódja. Egy sorozat, amely a legegyszerűbb lineáris síkon csak arról szól, ki kit csalt meg, és ki kit csapott be, soha nem jelenthet olyan mély élményt, mint egy színházi előadás. Igaz, hogy gondolkozni is kell közben, na de hát, azért vagyunk emberek! Mit gondol, milyen mértékben kell a színháznak a néző kegyeit keresni? Csak amíg a jó ízlés megengedi. Nem gond megtölteni a nézőteret, és óriási bevételekre szert tenni: kimegy a színpadra egy ismert színész, egyszer leesik a gatyája, egyszer pofon verik, egyszer meg fenékbe rúgják, és kész a siker. A kérdés csak az, őt ez boldoggá teszi-e? Tévedés ne essék, én szeretem, ha nevet és jól szórakozik a néző, de ott nevessen, ahol én gondolom, hogy nevetnie kell. Ez a művészet - több száz ember érzelmeit úgy manipulálni, hogy észre se vegyék. Két lánya van. Ugyanolyan nehéz volt ön mellett magukra találniuk, mint önnek az édesapja mellett? Nem, mert egészen más alkatok, teljes mértékben hiányzik belőlük az exhibicionizmus. A lelkem mélyén örülök is ennek, mert látom, hogy müyen nehéz a színésznők élete. Mi a főiskolai felvételin háromszáz jelentkező közül választunk ki tizenötöt, ebből tízen végzik el, és közülük talán csak kettő lesz igazán sikeres. A többi epizódszerepeket játszik, elégedetlen és boldogtalan - ezt tényleg csak annak érdemes vállalnia, akiben mindennél erősebb az önkifejezési vágy.
