Új Szó, 2010. április (63. évfolyam, 76-99. szám)
2010-04-03 / 77. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. ÁPRILIS 3. Szalon 11 Támadás a főváros ellen A darfúri konfliktusból nagyon sokáig a főváros semmit nem érzékelt. Bár lázadóvezérek szájából mindig hallottunk fenyegetéseket, s gyakorta megtörtént, hogy a Darfúrból Kartúm felé tartó személyszállító repülőgépeket valamelyik csoport tagjai eltérítették, mégis a konfliktus 2008 májusáig nem lépte át Darfúr határait. Ekkor a JEM egy kisebb csoportja fegyverekkel megpakolt teherautókon elindult, hogy Kar- túmba érkezve puccsot kíséreljen meg. Amikor Omdurmán, a régi Szudán fővárosa közelébe értek, megtámadták a rendőrőrsöket és civil lakosokat szállító autóbuszokat. A Nílus nyugati partján, a ma már Kartúmmal szinte egybenövő Omdurmánban nyűt utcai harcok kezdődtek, amelyekben sok civü meghalt, de a lázadókat órák alatt megfékezték. Mivel Kartúm Omdurmán felől csakis a nílusi hidakon keresztül közelíthető meg, a lázadók nem tudtak átszivárogni, hisz a katonaságnak csak le kellett zárnia a hidakat. Azon a napon óriási káosz volt az országban, megbénult a közlekedés, s az emberek több kilométert gyalogoltak, hogy valahogy hazajussanak. A felkelők közül sokat megöltek az utcai harcok során. A letartóztatottak között voltak csádi tizenéves zsoldosok is, s az elfogottak azt vallották, fegyvereket és járműveket csádi segítséggel szereztek. Bár a szudáni kormány nem győzte hangoztatni, milyen gyorsan megfékezte a lázadást, sokan feltették a kérdést: hogy képes több tucat, fegyverekkel és emberekkel megpakolt jármű Darfur határait átlépve még vagy két napig utazni s a fővárosig eljutni ennyire észrevétlenül? A konfliktus után még egy napig kijárási tüalom volt az utcákon, aztán már csak Omdurmánban, s a fővárosba két-három nap alatt teljesen visszatért a rend. Olaj Darfúrban 2005 áprilisában a szudáni kormány bejelentette, olajat találtak Darfúr déli részén, s a feltevések szerint óriási készletek rejtőznek az itteni mezőkön. Véleden talán, hogy a dominanciára törő törzsek vezetőinek most már nem csak a legelők és kutak lebegnek a szemeik előtt, hanem a dollármil- liárdokat hozó olajmezők is? Melyik nomád nép ne hagyna fel a teve- és marhatenyésztéssel egy ekkora olajmező birtoklásáért cserébe? Az sem véletlen, hogy a legnagyobb Darfúr melletti humanitárius kampány is ezekben az időkben indult meg. A 2006-os év óriási tömegtüntetéseket hozott megannyi „Mentsük meg Darfúrt” szlogennel. Ez arra is jó ürügy volt, hogy elterelje kissé a nemzetközi közvélemény figyelmét az iraki tragédiáról. A legnagyobb iraki szörnyűségek közepette jelentette be egyébként Colin Powell, miután ellátogatott Szudánba, hogy népirtás folyik Darfúrban. És persze mindenki azonnal elhitte, főként mert az adminisztráció sztárrendezői hatalmas tüntetéseket szerveztek. De korábban azt is mindenki elhitte, hogy például Iraknak nukleáris fegyverei vannak... A kartúmi kormány hozzáállása Senki más nincs jobban tisztában a történések bonyolultságával, mint a kartúmi kormány. A fegyveres összecsapások nem hoztak megoldást, az országba beengedett és a belügyekbe azóta is beSzudáni termékek kavalkádja: kígyó- és krokodilbőrből készült cipők, papucsok, táskák, pénztárcák, fából faragott afrikai állatszobrok, fali díszek, agyagból készült kávéfőzők, füstölőedények fia Al Fateh-torony. Líbiai toronynak is nevezik, mert líbiai beruházás, benne luxushotel és luxuséttermek. A Nílus mente első üvegtomya, a tervezett tornyok tucatjának első példánya. Föntről remek a kilátás a Nílusra és Tuti szigetére (A szerző felvételei) avatkozó ENSZ és a hozzá közeli szervezetek csak jobban megosztják a társadalmat és újabb konfliktusokat kezdeményeznek. Az évek óta eredménytelen béketárgyalások nem sok sikerrel jártak, mert a tárgyalóasztalok mellől általában mindig hiányzott valamelyik jelentős csoport. Az is teljesen önmagáért beszél, hogy ezek a tárgyalások mindig afrikai és arab közvetítéssel és segítséggel folytak, sosem nyugati országok közbenjárásával. Az egyébként nem politikus szudáni lakosság egyre elkeseredettebben figyeli az ország mindinkább növekvő nemzetközirosszhírét. Hihetetlen, mennyire vágyik a békére az utca embere, s ugyanakkor meg van arról is győződve, hogy az USA-nak nem érdeke a darfúri béke. Nem meglepő, hogy a korábban a térségnek nyújtott gazdasági és pénzügyi segélyt haditechnika és katonák cserélték fel. Szudán ellen a gazdasági szankciók fegyverét kezdték bevetni, amellyel a már meginduló, fejlődést hozó, Ázsia felé nyíló kereskedelmet próbálják megfojtani. így próbálják megakadályozni, hogy Kína az afrikai olajhoz jusson, de ezzel csakis azt érik el, hogy Szudán és Kína között még erősebbek lesznek a kapcsolatok. Az elmúlt két évben kínai segítséggel hidak, középületek, kórházak épültek, s a 2009 júniusában átadott nílusi vízi erőmű is kínai segítséggel épült. Mulattató szinte, ahogy a szudáni kormány fittyet hány az Egyesült Államok minden fenyegetésére, és az USA- tól ez ideig teljesen önálló tudott maradni. Éz valószínűleg nagyon bosszanthatta már az amerikai adminisztrációt, ezért szorgalmazták és erőltették annyira a darfúri kérdést a Nemzetközi Büntetőtörvényszék előtt, míg végül az elfogatási parancsot adott ki a szudáni elnök ellen. Ha pedig most a hasonló nyugati hatalmak nyomására a Nemzetközi Büntetőtörvényszék első számú közellenséget csinál a szudáni elnökből, akkor semmiképp nem segít a konfliktus megoldásában. A Nyugat éppúgy magára hagyja a menekülteket, mint az itt tevékenykedő segélyszervezetek, amelyeket a szudáni kormány korábban beengedett Darfúrba, s amelyek nagy többsége az ENSZ- hez és persze az amerikai politikához hű, s úgy láttatja a történéseket, ahogy azok diktálják. A szudáni kormány távozásra szólította fel a legtöbb segélyszervezetet annak ürügyén, hogy tagjaik biztonságát nem tudják ezután garantálni. A lépés várható volt azonban, és megint csak azok a szervezetek távoztak, amelyek Darfúrban a helyi lakosságnak a legtöbbet segítettek. A szudáni kisembert megint csak arcul csapta a Nyugat: az ítéletet itt mindenki durva beavatkozásnak tekinti. Omar AI Basír az elfogatási parancs ellenére sem retteg az utazástól, azóta már megfordult több arab országban, amelyek közül nem egy amerikai bábállam. A legtöbb afrikai és arab ország azonnal tiltakozott az ítélet ellen, de hangjukat nem óhajtja meghallani senki. A Nyugat mindig sokkal többet tud a világ másik részéről, mint a világ másik része, és mindig jogosultnak érzi magát eldönteni, hogy a világ másik része hogyan működjön. A törzsiség negatív következményei Az afrikai országok nem demokratikusak. Nem voltak azok sosem, kolóniaként s szabad, önálló országokként sem. A legtöbb afrikai ország a tradíciók és a modernség harcát vívja, s a harcokban évszázados törzsi hagyományok csapnak össze nemcsak a modem élet értékrendjével, hanem egymással is. Szudán, éppen azért, mert területével jelenleg a legnagyobb afrikai ország, több száz törzs hazája. A törzsek identitástudata elképesztően erős, patriotizmusuk nem a hazához, hanem a törzsükhöz köti őket először, s ez még a ronda szóval élve „civilizált” fővárosban is érezhető. Még itt is mindenki számon tartja, ki melyik törzsből származik, melyik törzsnek van rossz híre, például melyikbe nem ildomos beházasodni. Egy nagyon szomorú eset történt két évvel ezelőtt egy Kamimhoz alig 200 kilométerre fekvő településnél, ami remek példája annak, mennyire erős ez a törzsi identitás és büszkeség. Egy napon egy helyi újságíró megcsonkított holttestére bukkantak. Mint hamarosan kiderült, a gyilkosságot bosszúból követték el, mert az újságíró egy cikkében az egyik Darfúrban élő törzs szokásait taglalta, és le merte írni nem éppen hízelgő véleményét arról, hogy ez a bizonyos törzs a nemi erőszakot nem tekinti különösebb bűnnek. Inkább úgy érzik, ez a férfiasság legkézenfekvőbb bizonyítéka. A gyilkosokat később felkutatták és halálra ítélték, majd pár hónappal később az ítéletet végre is hajtották. Ez az elrettentő történet csupán egyetlen példa arra, milyen indulatokat képesek kiváltani bizonyos történések a világnak ezen a részén, és bármennyire hihetetlenek is a hasonló történetek, arra jók, hogy megvilágítsanak bizonyos tényeket Darfúrral (és általában az afrikai törzsiséggel) kapcsolatban. Darfúr pedig csak egyetlen afrikai térség a sok közül, ahol hasonló konfliktusok adódhatnak bármikor európai mércével (és ignoran- ciával) apró-cseprő, nevetségesnek vagy jelentéktelennek tekintett ügyek miatt. Szudán jövője Ahogy említettem, áprilisban elnökválasztás lesz Szudánban. Egy év múlva pedig a déli országrész népszavazással eldöntheti, önálló szeretne-e lenni. Sokan ironikusan felteszik a kérdést: vajon az északi szudániakat miért nem kérdezik meg, akarják-e a déli országrészt? Olaj ide vagy oda, meg vagyok győződve róla, hogy nem. A békét mindenki jobban akarja északon. A politikusok nem mindig a többség akarata szerint ténykednek. Kamimban teljesen békében és nyugalomban élnek a délről a polgárháború elől ide menekült keresztények vagy az itt élő, tanuló, dolgozó darfúriak. Szudán remélhetőleg a jövőben is megőrzi önállóságát, és inkább a többi arab, valamint az ázsiai országok partnere lesz, amelyekhez kulturálisan is sokkal jobban kötődik, mint a nyugati társadalomhoz. Kína elszánt afrikai olajdiplomáciájával már több országot megnyert magának. Ironikus, de a csádi elnök is hajlamos mostanában inkább a tanai ajánlatokat fontolóra venni, mert időközben ráébredt, az amerikai ajánlatból neki kevesebb csurran-cseppen. Kína napjainkban élénk kereskedelmi kapcsolatban áll Nigériával, Angolával, Dél-Afrikával, Malival, Mozambikkal, Ghánával, Algériával. Dollármilliárdokat kölcsönöznek infrastruktúra-fejlesztési tervekhez, a többszörösét annak, amit a Nemzetközi Világbank, ráadásul nem kötik a kölcsönöket teljesíthetetlen feltételekhez. 2006-tól Kína már Csádtól is vásárol olajat, sokkal kevesebbet, mint Szudántól, de szakemberek szerint ez csak a kezdet. Ha Csád valóban Kína kereskedelmi partnere lehetne, s olajexportjában Kína játszhatná a döntő szerepet, akkor az a darfúri problémára is megoldást hozhatna, mert a két ország végre talán megtanulna békésen egymás mellett élni, hiszen nem volna, aki egymás ellen uszítaná őket. Sőt, a béke egyaránt lenne Csád, Szudán, Kína és természetesen Darfúr érdeke. A kérdésre, hogy Darfúrban mikor oldódnak meg a problémák, mikor szűnik meg a vérengzés, s hogy a menekültek százezrei végre mikor térhetnek vissza eredeti lakhelyükre - nem a kartúmi kormánynál kell keresni a választ. Ha valaha lehet tartós béke az egymással harcban álló felek között, annak első és legfontosabb alapfeltétele az amerikai befolyás és politikai beavatkozás teljes megszüntetése. Csakhogy a dominanciára törekvés nemcsak a darfúri törzsek sajátossága. Dominanciára törekszik az USA és Kína is, s hogy melyik egymással ellentétes politikai hozzáállás nyeri meg az újabb hidegháborút, az egyelőre még a jövő kérdése. Epilógus Már megíródott ez a cikk, amikor a szudáni kormány és a legnagyobb darfúri lázadócsoport, a JEM aláírta a békeszerződést. Közvedenül ezután más, kisebb lázadócsoport is csatlakozott a kezdeményezéshez, s elfogadták a szerződés feltételeit. Hallatlan nagy lépésnek számít, hogy az évek óta emigrációban élő JEM- vezér, az első számú darfúri közellenség, Khalü Ibrahim végre személyesen is tárgyalóasztalhoz ült a szudáni elnökkel. Abdulvahid Mohamed Nur, a szintén emigrációban élő, kevésbé jelentős, ámde annál hangosabb lázadóvezér szerint ez az egész csak megrendezett színjáték. Persze könnyű ezt mondani, így a választások előtt az ellenzék számára a pozitív eredmények máshol is csak kam- pánytrükkök. A szudáni elnök a katari konferenciáról hazatérve azonnal kijelentette, a darfúri probléma többé nem létezik. Ezt talán még korai elhinni, de nagyon remélem, hogy a békeszerződés nyugalmat teremt, ami tartós lesz, s egyik aláíró fél sem szegi meg. Titokban azt remélem, hogy Csád, a nagy játékos, szintén hátat fordít majd a Nyugatnak, hogy a térségben végre közös érdekek döntsenek, ne amerikai érdekek szítsanak viszályt. Az elmúlt pár évben Szudán hatalmasat fejlődött, a béke és nyugalom csak meggyorsíthatná ezt a folyamatot. Es ha már a nyugati demokratikus társadalom a demokráciájával büszkélkedik, akkor hagyja végre a szudáni népet is eldönteni, hogy mit akar.
