Új Szó, 2010. március (63. évfolyam, 49-75. szám)

2010-03-13 / 60. szám, szombat

A rosszulléttől szédeleg. Áll a szalonban, tudja: rosszullétét a szellemek okozzák, kik benne harcot vívnak éppen. Menni valahová. SPIRÓ GYÖRGY: A JÖVEVÉNY A lipótvárosi nagy reneszánsz vaskapu tiszteletet parancsolt, és szalonstílust diktált. Még az utcai világítás is más volt, előkelő és zárkózott... MÓRICZ ZSIGMOND: RAB OROSZLÁN 2010. március 13., szombat 4. évfolyam, 11. szám Nekünk sem kellene beszélnünk a hazáról, nem kellene a hazafiasságot törvénybe iktatnunk, ha ez a haza egészséges volna, hiba-, előítélet- és traumamentes... Világ hazafiai, egyesüljetek! A történelem természete­sen ismétli önmagát - klasszikust idézve má­sodjára általában nevetsé­ges formában. RUDOLF CHMEL Az ismert szomorú vígjátékot a kormányzó veretes nemzeti és tő­keteremtő csapat most néhány új jelenettel toldotta meg, s ezekben mindünknek szerepet osztottak. Merthogy ha a mi hazafiainknak játszani támad kedvük, a szórako­zás kedvéért szükségük van önma­guk ellentétére is: árulókra, jani­csárokra, renegátokra. Ezekből ál­talában több szokott lenni, mint az igazhitűekből, akiknek a nemzetet vagy az államot jelképező szemé­lyek puszta látványától is könnybe lábad a szemük, akik a nemzeti szeplőtelenség bizonyítványának kiállítói, noha bizonyos listákon meg gyakorta éppen őket vezetik. Merthogy, erre nem elég elég­szer figyelmeztetni, nem volt olyan könnyű 1992 után azonosulni az­Ha a mi hazafiainknak játszani támad kedvük, szükségük van önmaguk ellentétére is: árulókra, janicsárokra, renegátokra zal a hazával, amit épp akkor saj átí- tottak ki maguknak az új állam pri­vatizálok mire az állampolgárok felocsúdtak s úgy-ahogy azonosul­tak vele, az udvari gondolkodók szellemileg teljesen kiürítették, de­formálták, s némely válogatott és veretes nemzeti tőketeremtő egyén kisajátította, vagyis oly módon ki­szipolyozta, hogy utánuk lényegé­ben újra meg kellett alapítani. Ak­kor is bevált az osztályharc óta mi­felénk annyira ismert alapelv: Aki nincs velünk, az ellenünk van. Ez­úttal aki nincs velük, az nem igazi hazafi, hanem rossz, nemzetieden, sőt nemzetellenes. S labdába se rúg... Egy miniszteri bársonyszék­ben ülő tanult ember ráadásul épp ezért azt ajánlotta nekik, hogy in­kább hagyják el hazájukat. Mivel pedig először is ki kellett szipolyozni azt a fiatal államot, so­káig föl se merült, hogy a keletkező vákuumot valamivel be kéne töm­ni, vagy legalább kárpótolni a ma­radék honpolgár tudatát valami­lyen értelmes, ne adj’ isten szellemi vagy intellektuális tartalommal, mert akárhogy nézzük is, a Kia, a Hyundai vagy a Volkswagen össze­szerelésére mégse lehetünk annyi­ra büszkék, hogy közben sírva fa­kadjunk. Mivel ez nem igazán ser­kenti a hazafiasság ernyedt izmait. Nem segít a dopping sem, némely ritka sportsiker formájában (ennek egyébként is csak akkor van hatása, ha a csehek vagy a magyarok - mint egykoron az oroszok - vereségével jár együtt), már csak azért sem, mert nem is annyira a hazafiasság, hanem inkább a tömegpszichózis alkotóeleme, de ez hosszabb kifej­tést igényelne. Igaz, az értékrendbeli zűrzavar, mellyel a szlovákiaiság húszéves azonosságtudatát sikerült megtöl­teni, nem csak ezért akadálya tartó­san a mégoly fennkölt haza-foga­lom bárminemű értelmes megíté­lésének. A 20. századi s máig tartó nem folyamatos fejlődés, a határ-, államalakulat- és rendszerváltozá­sok, a multietnicitás kontra nacio­nalizmus, a nemzetébredés másfél évszázados hátrányának lefaragá­sa - mindez és sok egyéb komplikál- ják a haza fogalmát, sőt magára a szóra való gondolást is. Némi szlo­vákiai hazafiságot ugyan megéltek nagyapáink és apáink a második vi­lágháborúban, a felkelés alatt, de már akkor belefoglaltak valami oroszt is („Sztálin idejében”), de meglehet, épp ez a fejezet tartozik leginkább a hazafiasság kategóriá­jába. Ezzel szemben nem vagyunk híján olyan igyekezeteknek, me­lyek ebbe a fogalomba bele akarják gyömöszölni az első önálló köztár­saság megalakulását, Hitíer aján­dékát. S itt van még 1948,1968 (a föderáció), 1989, 1993, 1998... Ezeket hogyan lehetne belegyömö­szölni ebbe az országba, hogyan a hazafiasságba? S hogyan-miként Hlinkát, Tisót, Hodžát, Šrobárt, Lettrichet, Husákot, Clementist, Novomeskýt, Dubčeket, az újkori atyákról-alapítókról nem is beszél­ve? S akkor még mindig csak a poli­tikánál tartunk - hol van a kultúra, a művészet, a művelődés, a tudo­mány: a hazafiasság (vagyis az identitás) alapjai. Nálunk a hazafiasságot az állam privatizálói sajátították ki maguk­nak, s mivel mindennel tisztában voltak s vannak, a nemzetet és a ha­zát ületően meg pláne, úgy döntöt­tek, hogy a mi csupa kétely fejünk­ben majd ők gyújtanak vüágossá- got. Meg is tették az internaciona­lista baloldaliak segédletével, mert ezek a nyelvtörvény mólóján már sikerrel bemutatták nemzeti izma­ikat. Valahogy közben elkerülte a figyelmüket, hogy ebben a hazában a szlovákokon kívül magyarok is élnek, meg ruszinok, ukránok, cse­hek, romák és mások, akik így, mind együtt egyenjogú és egyenrangú polgárok, hogy egyik a másikat nem zárja ki, hogy a hazát minden itt élő ember, állampolgár alkotja. A mečiarizmus bukása után rövid ideig úgy tűnt, hogy Szlovákia A mečiarizmus bukása után rövid ideig úgy tűnt, hogy a hazába mind bele­tartoznak, mert a hazá­nak szüksége van rájuk minden állampolgárának a hazája lesz, hogy ebbe a hazába mind bele­tartoznak, mert ennek a hazának szüksége van rájuk. A valóságban azonban mégsem ez a helyzet, ha­nem hogy a jó meg a rossz állam­polgárok bevált sztereotípiája megbízhatóan működik tovább, nem mellékesen azért is, mert Szlovákiában kisebbségek is élnek, melyektől a többség elvitatja az ál­lamalkotó szerepüket, tehát hogy részük volna a hazában és a hazafi­asságban is, arról már nem is be­szélve, hogy sok olyan szlovák és nem szlovák él itt, akik multinacio­nális gének, több nemzet és kultúra szellemiségénekhordozói. A legbonyolultabb kétségtelenül annak a félmüliós kisebbségnek a hazatudata, melynek felmenői a Monarchia széthullása után nem hagyták el hazájukat, s maradtak a mai szlovákiai területeken, így kénytelenek voltak a kezdetektől egyenlőtlen szerepű nemzeti ki­sebbséggé válni. A szlovákiai - és csehszlovákiai - magyar csak kivé­telesen lehetett hiteles hazafi, s nemcsak azért, mert Csehszlovákia és Magyarország Trianon után köl­csönösen polemikusán, egymással szemben határozta meg magát, miközben nem a nyelvről volt szó, hanem - sőt mindenekelőtt - a terü­letről. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy a haza (az identitás) teremtése nem csak határokhoz köthető, hanem - sőt mindenek­előtt - irodalom, művészet, kultúra és művelődés által, akkor termé­szetes, hogy hazáját a szlovákiai magyar másutt is támogatta. Az anyaországában. Mindaddig, amíg a szlovákiai magyarok el nem érik azt az ideális állapotot, amely nekik is - vagy mindenekelőtt nekik - és a szlová­koknak is megfelel (akikkel már több mint kilencven éve kisebbségi státusúként élnek együtt), nem egyszerű kihívásoknak kell megfe­lelniük. Az irredenta vagy a kom­munista válasz nem volt eredmé­nyes. A polgári, demokratikus vá­lasz még, úgy tűnik, sok kívánniva­lót hagy maga után, noha abból az előfeltevésből kellene kiindulnia, hogy a hatalom által nem gyengí­tett és nem deformált jogállam megbízható garancia a kisebbségi lét számára is. Annak a kisebbség­nek a számára is, mellyel alkotmá­nyos kötelezettségéből kifolyólag az anyanemzete is törődik. Hogy milyen mértékben hazája Szlová­kia az állampolgárainak, csak ta­lálgathatjuk, de egy biztos: hazát nem lehet alapítani erőszakkal, fö­lülről, politikai pártok által, sőt még kormánnyal vagy parlament­tel sem, vagy ne adj’ isten szavazás­sal. Sem a hazát, sem a hazafiassá­got nem lehet a többségnek, sem a kisebbségnek, legkevésbé pedig az egyénnek előírni, s azt már vég­képp nem lehet nekik megszabni, hogy mi az ő hazájuk. A hazával is az a helyzet, mint azt G. B. Shaw egykoron megfogal­mazta: az egészséges ember nem beszél a csontjairól, sőt, nem is érzi őket. Nekünk sem kellene beszél­nünk a hazáról, nem kellene a haza­fiasságot törvénybe iktatnunk, ha ez a haza egészséges volna, hiba-, előítélet- és traumamentes. Ezeket a problémákat azonban egyesek szellemi adottságaik miatt nem ké­pesek feldolgozni, ezért kényszerí­tik rá komplexusaikat a környeze­tükre. Mindezek ellenére, a himnusz, a lobogó, a címer stb. ellenére haza alatt eztán is ki-ki azt fogja képzel­ni, amit hozott bele, s legfőképpen amit hozzáadott. Az iránta érzett felelősség állhatna az első helyen. S rögtön mellette egy figyelmeztetés, amit számos törvényhozó vizsga­tárgyként vehetne fel leckeköny­vébe: Nehozzukszégyenbe! (Cs. G. fordítása) Á himnusz, a lobogó, a címer stb. ellenére haza alatt eztán is ki-ki azt fogja képzelni, amit hozott bele, amit hozzáadott... (Kép: TASR)

Next

/
Thumbnails
Contents