Új Szó, 2010. március (63. évfolyam, 49-75. szám)
2010-03-13 / 60. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. AAÁRC1US 13. www.ujszo.com Presser Gábor: „A gerince megvan az estnek. A többi sok mindentől függ. Lehet, hogy a pozsonyi barátaim közül is feljön majd valaki a színpadra..." Nem akar betanult szlovák szöveggel zsonglőrködni Dalok és kis történetek című szerzői estjével holnap Pozsonyban, a Művelődési és Pihenőparkban lép közönség elé Presser Gábor. Nem ez lesz az első koncertje a szlovák fővárosban, de zenekar nélkül, egyetlen zongorával eddig nem lát- hattuk-hallhattuk errefelé. SZABÓ G. LÁSZLÓ Izgul is egy kicsit, hiszen nagy a terem, ahol fellép, s a dalok közti összekötő szöveget természetesen magyarul mondja majd, hiszen úgy véli: vásári trükk lenne betanult szlovák szöveggel zsonglőrködni. Sladká smotana, mondta az előbb hibátlan kiejtéssel, amiből arra következtetek: pozsonyi zenész barátainak köszönhetően sok mindent ért már szlovákul. Más érteni és más beszélni a nyelvet. A boltban is sok mindent értek szlovákul, csak beszélni nem tudok. Legalábbis nem összefüggően. Ki a legjobb barátja Pozsonyban? Pali Danek. Pavel. De nemcsak Pozsonyban, mindenütt az életemben. Sok évvel ezelőtt, egy LGT- turnén dramaturgként rendelte ki mellénk a Slovkoncert. Ma már menedzsernek, tumévezetőnek neveznénk, akkor nem lehetett. Más időket éltünk. Dramaturg tartozott akkor egy koncerthez. Csehszlovákiában ez volt a szabály. De nekünk nem kellett dramaturg, neki meg mi nem hiányoztunk, így lettünk mi ketten, őszintén átbeszélve a dolgot, nagyon jó barátok. Történt mindez a turné második állomása után, Besztercebányán, a harmadik előadást követően pedig már nála vacsoráztunk. Ennek már harminc- egynéhány éve, azóta tart a barátságunk. Folytatnám a névsort. Marián Varga, Pavol Hammel, Peter Lipa. Ők is gyakran emlegetik. Mariánnal csak szervusz-szer- vusz ismerősök vagyunk. Hammel- lel dolgoztunk már együtt, de Lipa is jó barátom, nemrég meg is kért, hogy csináljak egy dalt a lemezére. Egyébként Hammelnek is írtam már dalt, léptünk is fel együtt. De ne feledkezzünk meg Andrej Šebanról sem, mert ő is jó barátom. Nagyon sok zenésszel dolgoztam Pozsonyban. Sokszor használtuk az ottani stúdiót, ott kezdtük el a munkát, és Pesten folytattuk, vagy fordítva. A hetvenes-nyolcvanas években a pozsonyi antikvitásokban is gyakran feltűnt. De csak mint szemlélődő. Régi könyveket vettem ugyan Pozsonyban, antik tárgyakat nem. Azokban az években nem nagyon volt mit nézegetni Pozsony szívében, ez volt a legérdekesebb dolog. Ruházati vagy csemegeboltokba nem jártam, bár minden vonz, ahol kaját árulnak. Bemenni egy régiségkereskedőhöz azonban sokkal izgalmasabb, hiszen ott jól el lehet tölteni az időt, mert minden tárgynak története van. Itt ülünk a Vígszínházban, ahol zenei vezetőként dolgozik. Maradjunk még a hetvenes-nyolcvanas években. Ezek között a falak között aratta ugyanis első nagy színházi sikereit. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról 1973-ban indult hódító útjára, hiszen még Amerikában is bemutatták. Legendás előadása volt ez akkor, új kapukat nyitott a Víg társulata előtt. Déry Tiborról szeretném hallani, akivel egészen fiatalon került kapcsolatba. Hány évesen is? Huszonnégy voltam, ő pedig már a nyolcvanhoz közeledett. Akkoriban békült ki Aczél Györggyel, a kádári Magyarország kultúrpolitiku- sával. Aczél nyüván mindent átgondolt, és olyan kapaszkodókat keresett, hogy befogadják, és be is fogadták őt elég sokan a magyar kulturális élet szereplői közül, csak ma kevesen vallják be. Déry nem sokkal azelőtt jött ki a börtönből, Aczél pedig valamilyen módon megenyhítette az érzelmeit. Az biztos, volt egyfajta politikai félelem amiatt, hogy bemutatjuk a darabot. Pedig az előadás arról szólt, ami az egyébként nem könnyen érthető regényben fontos volt. A Nemzetinek nem is kellett. Eltekintve attól, hogy a darab Amerikában játszódik, és egy fesztivál a háttere, Déry mondanivalója az, hogy ha nmen elmész, márpedig elmentek vagy kétszázezren, és utána is folyamatosan, akkor viszed magaddal a levegőt, az abbamaradt barátságokat, a sírokat, a göröngyöket az aszfaltról, a szomszéd csengőjét, mindazt, ami fontos volt, ami veled marad egy életen át. Ez a darab nagyon sok meggondolnivalót jelentett azoknak, akik itt maradtak, és azoknak is, akik elmentek. Nem könnyen követhető a regény dramaturgiája, és nagyon sok vita előzte meg a bemutatót. Életem első színházi munkája volt, amelyhez írtam tíz használható dalt, amelyekkel azóta sincs semmi gondom. Déry neve az előadásnak köszönhetően sokkal inkább a köztudatba került, mint más íróké abban az időben, de az is érdekes volt, hogy sokan azt mondták: azzal, hogy bekerült a színházba, a rockzene elárulta magát, illetve mi árultuk el a rockzenét. Összehordtak mindenféle zagyvaságot. Hétfőn délután háromkor mindenesetre még nem volt biztos, hogy péntek este meglesz a bemutató. Itt volt a bizottság Várkonyi Zoltánnál, az akkori igazgatónál, a cenzorok... mi kint álltunk a folyosón fülünket az ajtóra és a falra tapasztva. Várkonyi nyugodtan beszélt, az ő hangja nem szűrődött ki. A főrendező, Horvai Pista bácsi azonban úgy üvöltözött a cenzorokkal, hogy azt hallottuk. Menekültünk a folyosón, mert tudtuk, hogy itt mindjárt kivágódik az ajtó. De nem ez történt. Várkonyi szépen kikísérte őket, este pedig lement az előadás. Nem is értettük, mitől félnek a cenzorok, hiszen sem államellenes, sem kommunistaellenes szöveg nem hangzott el a darabban, sőt sem a rockzenét, sem a magyarok kinti létét nem értékelte túl. Déryhez szalagos magnetofonon vittem el a zenét egy bőrönd nagyságú Grundiggal. Meghallgatta őket, aztán jól berúgtunk. Különösen én. Ő nem tudta sem értékelni, sem szeretni, sem nem szeretni a számokat. Annyit mondott csupán, hogy nagyon örül, hogy ez lesz, biztosított a szimpátiájáról, és fél egy volt, amikor éjjel hazaengedett. Ennyi volt a kapcsolatunk. És a premier utáni vacsorán tudtam meg, hogy az elegáns helyeken nem tejföllel, hanem tejszínnel ízesítik a bablevest. Igen, a sladká smotana. Valamitől ez nekem nem akart összejönni Pali Danekkel Liptó- szentmiklóson. Én főztem ugyanis. Lementem a hegy tetejéről, a menedékházból a városba, mert mindenki emelkedett hangulatban volt, és senkinek sem akaródzott kimozdulni. Tejföl kellett a kondér- ban készült krumplüeveshez. De a boltban, a szlovák lányoknak nem tudtam elmagyarázni, hogy nekem savanyú tejföl kell. Biztosan az agyukra mentem, mert elkezdtek kiabálni velem, hogy kopjak már le, erre megvettem az egyetlen tejfölt, ami volt. Az édeset. A sladká smotanát. De vettem hozzá egy üveg savanyú uborkát, és annak a levét kevertem össze a tejszínnel, és így került a krumplüevesbe. Leleményes szakács, ehhez kétség nem férhet. És milyen volt a leves? Őrületesen jól sikerült. Hegedűs D. Géza dala jutott most eszembe a Harmincéves vágyókból. „Kicsi ember, add nekem az ingedet...” Nagyon szerettem én ezt akkoriban. Megérintett. A felszabadulás harmincadik évfordulójára készült a darab, 1975-ben. Bereményi Géza és Kern András írták, Marton László és Radnóti Zsuzsa közreműködésével. Elolvastam, és azt mondtam: ez teljesen jó. A dalok is vál- lalhatóak mind a mai napig. Jó estét, nyár, jó estét, szerelem. Fejes Endre drámája erőteljes Presser-dalokkal. Könnyen egymásra hangolódtak? Mindenki figyelmeztetett, hogy a Fejes borzalmas, nem lehet kijönni vele, mindenkibe beleharap. Gondoltam, majd meglátjuk. Én a rivális VII. kerületből jöttem, ő meg a VEII.-ból. A szókincsünk nagyjából azonos volt. Az ő kötőszavait én is értettem, hogy ő ezt a színházban nők jelenlétében is használta, más kérdés. A lényeg: elég jól megértettük egymást. Abszolút felhődén volt a viszonyunk. Fejest a végsőkig meghatotta, hogy mindent olvastam tőle, ami megjelent. Az összes jelentős művét ismertem. Az In memoriam Ö. I. révén is egy nagy íróhoz kerülhetett egészen közel: Örkény Istvánhoz. Emlékezetes vígszínházi produkció volt az is. Ahhoz kísérő zenéket, kis szöszszeneteket komponáltam. Szép munka volt, most mégis egy rossz élmény jutott az eszembe. Szóba került egyszer az én kedvenc éttermem, és Örkény István szólt is, „miért nem viszel el minket oda?”. Mondtam, boldogan. Kitaláltuk, hogy a következő hét péntek estéjén elmegyünk együtt. De ott, helyben el is felejtettem ezt. Kezdődött az új hét, minden este próbáltunk a Vörösmarty téren, az Országos Rendező Iroda épületében. Mivel gyengélkedett az anyukám, nyolckor lementem, hogy a nyüvános telefonból felhívjam, és megkérdezzem, hogyan érzi magát. Es ahogy hallgattam őt, egyszer csak mit látok az üvegen túl, a hóesésben? Ott áll Örkény István, Radnóti Zsuzsa, a felesége, Marton László rendező és a szobrász Fekete Tamás. Milyen érdekes, hogy itt vannak, futott át az agyamon. Már integettem is nekik barátságosan, de eszembe nem jutott, hogy miattam vannak ott. Marton is hitegetett, hogy gyere, gyere! A tizedik lépés után esett le a tantusz: Úristen, a vacsora! Visz- szarohantam a kabátomért, elké- redzkedtem a próbáról, kocsiba ültünk - és pár perccel később, oldalról, teljes gőzzel belénk hajtott egy taxi. Nem adott elsőbbséget. Teljesen telibe kapott. Szegény Örkénynek a bordája és a térde tört el, Zsuzsának üvegszilánkok mentek az arcába, a szobrásznak a keze sérült meg, Mártonnak a bordája tört, én a fejemet vertem szét, de megúsztam. Örkény pár napig kórházban feküdt, aztán felhívott, amint hazakerült: „Ne aggódj - próbált vigasztalni -, a sorsnak még vannak szándékai velünk.” Tíz mondat van az életemben, amit meg tudtam jegyezni. Örkényé az egyik. A Popfesztivál, ha jól emlékszem, tíz évig ment. Én könyörögtem, hogy vegyük le a műsorról. Már fegyelmezetlen volt az előadás. A padlást viszont még most is erős kezek tartják. Huszonkét éve „megyi magát”. De ugyanígy szerettem A sanda bohócot is, ami nagy bukás volt, mivel csak ötvenszer ment, ami ötvenezer jegyet jelent. Azt nem annyira bírták az emberek. A Füst Müán-i líra és az ő sajátos humora valahogy nem tudta meggyőzni a nézőket. Én mégsem bánnám egy percig sem, ha felújítanánk. Csodálatos előadás volt. A Sok hűhó semmiért Eszenyi Enikő rendezésében a Vígben és Prágában, a cseh Nemzetiben is színre került. Nagy lecke volt, hiszen a zene dramaturgiai szerepet kapott. De én bele tudom élni magam Enikő elképzelésébe. Értem az ő nyelvét. Most Varró Dániel Túl a Ma- szat-hegyen című meséjén dolgozik. Öt éve megy a darab a Bábszínházban, és a Vígszínház is bemutatja majd. Dani nagyszínházi átiratot készített a darabból, így a meglévő tízegynéhány dal mellé új számokat kellett írni. Én most valósággal lubickolok abban a helyzetben, hogy rengeteg fiatallal, főiskolással dolgozhatok a készülő előadáson. Dani maximálisan inspirál. Nagyon zárkózott és mégis kultikus, imádott figurája az ifjúságnak. Húsz felvételiző közül a színművészeti egyetemre tizennyolc az ő versével megy. 2005 elején kezdtem el dolgozni a dalokon, akkor kaptam tőle a szabálytalan dalszövegeit, amelyekből szinte üvölt a zene. A lírai- sága, ami átiengi a darabot, remekül párosul azzal a szabadságvágy- gyal, amiről az egész szól. Plusz a tüneményes nyelvhasználata, nyelvújítása, ahogy ezt a verses regényt megírta. Filmzenét mostanában kevesebbet ír. Miért? Ennek több oka van. Először is nem forgók azokban a körökben, így sokan nem is tudják, hogy az elmúlt évtizedek során több mint harminc magyar filmbe, és nem egy angolba, amerikaiba és csehszlovákba írtam zenét. Másodszor: volt néhány nagyobb botrányom, mert ha a producer átvert, perelnem kellett. Ez a filmes szakmában nem segít, hogy szeressenek. Van, aki le is engedte a sorompót előttem. Ettől függetlenül írtam én filmzenét az utóbbi években is. Még a saját magam örömére is, Zenék egy képzelt filmhez cím alatt. Vasárnap este mit hallhat majd a pozsonyi közönség? Nem ugyanazt, amit a Vígben. Időben és térben összevissza kalandozom majd, és a történetek is mások lesznek, mint a színházban. Csinálom már jó ideje ezt a műfajt, egyedül, egyetlen zongorával. A nyáron ezernégyszáz személyes sportcsarnokban játszottam a Balaton partján. Nagy feladat volt, de jól sikerült, fel is vettük. Húsz dal, plusz még néhány. De hogy mi lesz az, még nem tudom. A gerince megvan az estnek, tudom, melyik az a nyolc dal, amely biztosan felhangzik. A többi sok mindentől függ. Lehet, hogy a pozsonyi barátaim közül is feljön majd valaki a színpadra. Nagy egyezkedések nem voltak még. Minek? Majd aki otthon lesz, azzal beszélek. Ha sokat próbálnánk, a pillanatnyi történés varázsa veszne el. Vagy összejön és megtörténik, vagy nem. De ha nem, akkor legközelebb.
