Új Szó, 2010. február (63. évfolyam, 25-48. szám)

2010-02-27 / 48. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. FEBRUÁR 27.

Szalon 13

Legnagyobb a kommunikációs akadály. Nem nyitottak az emberek, folyamatosan azt nézik, hogy mit nem tudsz...

A hallássérültek a társadalom szélén

A családban sem veszik mindig figyelembe, hogy a gyerek hallássérült. Például az anyuka tudja, hogy a fia nem hall, mégis amikor elfordul, kiabál utána, hogy »figyelj, figyelj már!« (Matej Kováč felvétele)

Hefty Angéla gyógypedagógus. A pozsonyi Come- nius Egyetemen gyógypedagógia szakon szerzett diplomát. Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán neveléstudományból doktorált. Gyógypedagógusként dolgozott a budapesti hallássérültek tanintézetében, majd hazajött. Itthon hiába keresett állást, nem tudott elhelyezkedni, ezért a civil szférában próbálkozott.

TÓTH ERIKA

Érdekvédelmi szervezetet hozott létre, heti egy alkalommal a zonctoronyi Nefelejcs Házban halmozottan sérült gyermekekkel foglalkozik, volt budapesti munkahelyén az iskola utógondozói alapítványánál segíti a már szakmát szerzett fiatalok iskola utáni érvényesülését, munkába állását, a magyar szociális ügyi minisztérium Fogyatékos Személyek Esély- egyenlőségéért Közalapítványának szakértője. (Munka van elég, de jó volna már pénzt is keresni - sóhajt fel.)

A megbeszélt időpont előtt egy órával érkezett az SMS: találkozhatunk-e valamivel korábban? Már nyúlok is a mobilhoz, hogy felhívjam, mikor rádöbbenek, hogy nekem is írnom kell, hiszen Angéla nem hall. Aztán leülünk beszélgetni, és arra kér, ne beszéljek hangosabban, teljesen fölösleges, csak a szokottnál erősebben artikuláljak, hogy tudjon a számról olvasni. És már mondja is, kérdeznem sem kell. Hogy ki sem látszik a munkából. Örül, hogy egy kicsit kimozdult otthonról, mert már folyamatosan öt-hat éve otthon dolgozik. Állandóan néhány négyzetméteren, és ettől be lehet csavarodni. Kialakul egyfajta hamis illúzió, nem kell sietni, aztán elszalad az idő. Nagyon megérett már a helyzet a változásra. Ezért neki is fontos - mondja -, hogy megvalósuljon a védett munkahely, ez olyan pszichológiai dolog is. Előzménye, hogy férjével, Michal Heftyvel jó négy éve Myslím (Gondolkodom) néven hallássérültek számára érdekvédelmi és kulturális nonprofit szervezetet hoztak létre Pozsonyban.

Gondolkodom. Hogyan született ez a név?

A férjem egy alkalommal arról panaszkodott, hogy ő mint hallás- sérült grammatikai és nyelvhelyességi hibákat követ el, ami a hallássérülés velejárója. Mondtam neki, hogy »ezen te nem tudsz változtatni, az a fontos, hogy jól gondolkodj«. Összecsapta a kezét, hogy »jó, akkor gondolkodom«. És ez lett a szervezet neve. Nagyon sok küzdelmen mentünk keresztül, de ezt a külvilág nem látja. És most nagy változások előtt állunk. Van ugyanis néhány hallássérült - siket és nagyothalló -, akik értelmi szempontból nagyon magas szinten vannak, és dolgozni is akarnak. A kívülálló számára hi- hetedennek tűnhet, de éppen nekik a legnehezebb érvényesülniük. Ők ugyanis intellektuálisan magasabb színvonalat szeretnének elérni, de ezekben a szférákban általában becsukják előttük az ajtót. Hamarabb érvényesül,

aki például csomagoló vagy takarító szeretne lenni, de ez a szűk csoport nagyon nehéz helyzetben van. így jött az ötlet, hogy alakuljunk át védett munkahellyé, mert ehhez támogatást kaphatunk a szociális, munka- és családügyi hivataltól. Sok keresgélés után sikerült egy családi házat találnunk a várdombon, szuper hely, március elsején költözünk.

Mit fogtok csinálni?

Folytatjuk - kibővítve -, amit eddig is. Rengeteg ödet van! Sok publikációs anyagot kellene készíteni a hallássérültekről, információs füzeteket hallóknak, munkaadóknak. Nem mondom, hogy eddig nem voltak ilyenek, de nagyon sablonosak. Ha belelapoztam valamilyen kiadványba, csak azt láttam, hogy például a mozgássérültekről többet lehet megtudni belőlük. A hallássérültekről általában csak pár sor meg valami rajz jelenik meg. Ezen szeretnénk változtatni. A másik dolog: mi a szervezetben másfél éve jelnyelvtanfolyamot indítottuk. (Sokan helytelenül a jelbeszéd kifejezést használják. Van különbség a kettő között, de ezt kevesen tudják.) A tanfolyam megszervezésében sokat segítettek a prágaiak. Nálunk mi vagyunk az egyedüli szervezet, amelynek siket oktatói vannak. A jelnyelvet Szlovákiában egy

1995-ös törvény elismerte külön nyelvként, Magyarország csak tavaly szeptemberben. A törvény nálunk egyébként nagyon egyszerű, egy oldal az egész. Nincs ez rendjén, teljesebbé kellene tenni, jobban specifikálni. De valahogy senki sem harcol érte.

Talán érthető is. Kevesen képesek rá.

Nekem inkább az az érzésem, hogy Szlovákia stagnáló ország. A magyarok között - és nem beszélve a csehekről - annyi aktív siket és nagyothalló van, a hallók között is sokan látnak ebben kiaknázatlan lehetőségeket. A férjem szerkeszt egy tájékoztató jellegű weboldalt, www.nepocujuci.sk a címe. Folyamatosan teszi fel az információkat, de most azon gondolkodunk, hogy át kellene alakítani olyanná, amely felöleli az összes hallássérüléssel kapcsolatos problémát. Törvények, oktatás stb., s mivel a hallássérültek nagy része nem érti az olvasott szöveget, jelnyelvi videófordítást is kellene mellékelni. A felmérések szerint a speciális alapiskolások szövegértése 20% körül van, ez kevés. Kiadványokat kellene készíteni a jelnyelvről, oktatási anyagokat. És itt vannak még a kulturális rendezvények. Minden évben meghirdetjük a fotópályázatot, ugyanis a hallássérültek jobban érzékelik a dolgok, tárgyak vizuális aspektusát. Az anyagból kiállítás készül. Sok munka van vele. De még más változások is várnak ránk. Kitaláltuk, hogy fotómaratont szervezünk. Még senki sem csinált ilyet. Ez is olyan kezdeményezés, amely tevékenységre ösztönzi a hallássérülteket, hogy próbálkozzanak valamivel, irányítsák magukra az emberek figyelmét, mutassák meg magukat, és nem utolsósorban a versenyszellem felkeltése is célunk. A hallássérülteknél az is gondot okoz, hogy nagyon beszűkült az érdeklődésük. Talán a fényképezés még érdekli őket. Utazni szeretnek, és közben fényképeznek. Ezzel talán meg lehet fogni őket. Nemzetközi szinten szervezzük, de fogalmam sincs, hogy hány ember fog bekapcsolódni. A fotómaratonra be lehet jelentkezni versenyzőnek, s az adott helyen - mondjuk, Pozsonyban - hat órán keresztül különböző témákat kell fényképezni. Hat óra elteltével le kell adni a felvételeket, és zsűri díjazza a legjobbakat. A kiállítás megnyitója júniusban lesz a Zichy-palotában, és a fotómaratont is ugyanakkorra hirdettük meg.

A hallássérültek milyen helyet foglalnak el a társadalomban?

A periférián vannak, mert nem nagyon kerülnek a köztudatba. A mozgássérülteknek, vakoknak rendszeresen vannak kampányaik, a hallássérülteknek alig. A siketek érdekvédelmi szervezete nagyon gyenge, és szerintünk meglehetősen korrumpálódott. Képzeld el, Szlovákiában hatvan (!) hallássérült-szervezet van bejegyezve, ugyanakkor - egy-kettőnek a kivételével - nem végeznek színvonalas munkát.

A hallássérült ember milyen akadályokba ütközik, ha érvényesülni szeretne?

Legnagyobb a kommunikációs akadály. Nem nyitottak az emberek, folyamatosan azt nézik, hogy mit nem tudsz. Eszükbe sem jut, hogy megfelelő munkakörnyezetét alakítsanak ki, hogy figyelembe vennék a jogaidat. Azt tudják a legnehezebben elfogadni, hogy valaki nem tud telefonálni. Egyik kommunikációs eszközünk a szájról olvasás. A hallássérültekkel objektív kommunikációs csatornát kell létesíteni, nem szabad velük kiabálni. Másrészt az emberek sem kellőképpen tájékozottak ennek a fogyatékosságnak a problémaköréről, arról, hogy milyen igényeink vannak. Az érdekképviseletnek arra kellene nevelnie a társadalmat, hogy elfogadóbb legyen.

Ha egy hallássérült valamit nem tud, kinek a hibájából nem tudja?

Részben az ő hibája, részben az iskoláé, a családé és a társadalomé. Az embernek saját hibája, ha nem igyekszik, nincs motivációja, nem akar, ha az érdeklődési köre nulla. A társadalom, a politika, a média hibája, hogy nem adja meg az eszközöket ahhoz, hogy egy hallássérült is birtokában legyen az összes információnak, amelyre joga van. Hogy a tévében legyen

feliratozás, az orvosi váróteremben is minden érthető legyen neki, mint bárki más számára. Vagy itt vannak a kompenzációs eszközök. Az kellene, hogy mindenkinek legyen számítógépe, internethozzáférése. De a hivatalnokok nem értik meg, hogy nemcsak azt kell kompenzálni, hogy valaki nem hall, hanem a másodlagos következményeket is. Nem értik! Ilyen például az információhiány. Itt nem érvényesül az egyenlő hozzáférés elve. Engem nem az zavar, hogy nem hallok, nem hallom meg a csöngetést, hanem az, hogy mennyi mindenről lemaradok. Te bekapcsolod a rádiót, én meg... Nekem meg kell vennem az újságot ahhoz, hogy képben legyek valamiről. Sokat segít ebből a szempontból az internet. Megkeressük az információkat. Pontosabban én megkeresem, de nem mindenkinek van rá lehetősége. A társadalomnak fontos feladata volna a feliratozás. A tolmácsszolgálat nagyon alacsony színvonalon teljesít. Ehhez senki sem ért teljesen, és nem is jók. Ha valaki tolmácsot hív el magával, az általában nem jól végzi a feladatát, nem pontosan tolmácsol. És itt van a család: mennyire törődik vele, hogyan neveli, miként igyekszik őt formálni. Hihetetlennek tűnik, de a legideálisabb családban is vannak kommunikációs akadályok. Ott sem veszik mindig figyelembe, hogy a gyerek hallás- sérült. Például az anyuka tudja, hogy a fia nem hall, mégis amikor elfordul, kiabál utána, hogy »figyelj, figyelj már!« Tudja, hogy nem hall, hiszen az anyja. Az iskola hibája pedig az oktatási módszer, meg hogy milyen emberek dolgoznak ott. Például a budapesti iskolában a fél tantestületet kidobtam volna, ha rajtam múlik. Alapvető dolgokat nem tudtak a kommunikáció terén.

Egy hallássérültön nem látszik a sérülés, így az emberek nem gondolják, hogy baj van.

Igen, aztán elkezd beszélni. Nem érti, megkérdezi még egyszer. Hopp, itt nincs minden rendben! Tegyük fel, megmondja, hogy »beszéljen érthetően, mert nem hallok«. Az illető ránéz, megvonja a vállát... Az emberek egy része egyszerűen nem reagál, mondja tovább a magáét. Mintha nem tudná felfogni, mit közölnek vele. Persze embere válogatja. Van, aki alkalmazkodik. Odafordul, úgy mondja. Aztán megfeledkezik róla. Vagy felfigyel rá, hogy az illető grammatikai hibát követ el. Idevalósi, nem idevalósi? Vannak egyenesen felháborító helyzetek. Például a munkaügyi központokban, ha valaki munkát keres. Odamész, bemutatkozol, elmondod, hogy van ez a problémád. Rám néz: »S maga tud beszélni?« - kérdezi. »Hát most mondtam el!« Vagy bemegy egy diplomás magyar-történelem szakos hallássérült, munkát keres. »S maga tud írni?« Fikciók vannak, fikciók!

Az ilyesmit hogyan lehet feldolgozni?

Ezen csak nevetek: a laikusok tudatlansága. De igazán az dühít, ha valaki ebben a szakmában dolgozik, és így is ostoba. Az nagyon ki tudja nálam verni a biztosítékot.

Hogy éled meg, ha megbántanak?

Diplomatikusan kezelem, csöndben maradok. Vagyis attól függ. Például hogy az illető milyen. Ha tudom, hogy komplett idióta, akkor hagyom - annak nem fogom magyarázni, úgysem értené meg. Az intelligensebbnek elmagyarázom a helyzetet, hogy ez így nekem nem jó, nem felel meg. A múltkor is megmondtam. Többen gyógypedagógusok, köztük nagyon szeretett kolléganőmmel, elmentünk sörözni, és egy olyan helyre ültünk le, ahol sötét volt. A fény viszont fontos nekem. Fáradt voltam, így nem szóltam semmit, nem mondtam, hogy menjünk máshová. Valamivel később mondtam nekik, hogyhogy ez nem jutott eszükbe. Meglepődtek. Kettőnek mondtam, hogy »nálatok még megértem, mert pályakezdők vagytok, de a barátnőm már húsz éve van a pályán.« Ezen már elgondolkodtak. Nemrégen voltam egy továbbképzésen, és a Power Point-prezentá- ciónál sötét volt. Történetesen ugyanaz a barátnőm tartotta, és felkapcsolta a villanyt, hogy lássam. A csodálkozó tekintetekre válaszolta, hogy hát nem hallom, és a sötétben elolvasni sem tudom. Valamennyien gyógypedagógusok voltak...