Új Szó, 2010. február (63. évfolyam, 25-48. szám)
2010-02-27 / 48. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2010. FEBRUÁR 27. www.ujszo.com KÖNYV A SZALONBAN Egy szadista tündérmese Alain Robbe-Grillet / Érzelmes regény M AGYETŐ SZALAY ZOLTÁN Az Alain Robbe-Grillet-regé- nyek a XX. századi világirodalom azon művei közé tartoznak, amelyeket még véletlenül sem érhet a szentimentalizmus vádja. Ha azt hinnénk, a noveau roman mesterének utolsó, magyarul Érzelmes regény címmel napvilágot látott könyve ezt a hiányosságot próbálná pótolni, nagyot tévednénk. Amiről itt szó van ugyanis, az bőséges iróniával átitatott szadista mitológia. A huszadik század ötvenes éveiben hódító útjára indult irodalmi-filozófiai mozgalom, amely az „új regény” fogalma köré összpontosult, s melynek vezéralakja Alain Robbe-Grillet volt, legfőbb célkitűzésének épp az „érzelgős” humanista mítoszok felszámolását tartotta, ezen keresztül képzelve el a regénypoétika s maga az irodalmi nyelv megújítását, megtisztítását. Hogy „objektív regényeket” nem lehet írni, hamar bebizonyosodott: maga Robbe-Grillet is elismerte egy 1961-es nyilatkozatában, hogy művei „Balzac regényeinél is szubjektivebbek”. Az „új regény” mintájaként kezelt Robbe-Grillet-opuszokban általában sötét tónusú képek kusza töredékeiből kell kiolvasnunk valamiféle történetféleséget: az alkalmazott technikák, azaz a végtelen ismételgetés, a tökéletesen precíz leírások, a tárgyak aprólékos körüljárása s az emberekkel egyenrangúként való szerepeltetése ezekben a szövegekben a térről és időről alkotott konvencionális elképzeléseket szándékozta ellehetetleníteni. Mindeközben a regényekből általában borongós, pesszimista, a kafkai hangulatot idéző világszemlélet tárult elénk; ez a borús atmoszféra pedig már akkor sem nélkülözte a perverz adalékokat. A kukkoló című regényben egy gyermekkorának díszletei között tévelygő házaló ügynök beteges hajlamait és borzasztó tetteit fejthetjük fel a bonyolult regényszövetből, a Résekben (magyarra nem nagyon fordítható eredeti címe -Lajalousie egyszerre jelent redőnyt és féltékenységet) pedig az őrült féltékenység lélektana tárul fel hosz- szadalmas, gyanúsan tárgyilagos leírásokon és ismétléseken keresztül. A Résekben azonban a redőnyhézagok között leskelődő felszarvazott férj mindössze egy százlábú elpusztításán éli ki szadista hajlamait (legalábbis ennyi az, amiről a szövegből értesülünk), szó sincs olyan köntörfalazás nélküli brutalitásról, mint a szerző utolsó regényében. Az 1974-ben megjelent A francia irodalom a huszadik században című tanulmánykötetben Szege- dy-Maszák Mihály azzal zárja a Robbe-Grillet addigi munkásságát taglaló esszéjét, hogy azzal „az olvasóknak és íróknak ma már úgy kell szembenézni (...), mint az átértékelendő múlt örökségének egy darabjával”. Nos, az átértékelésnek ez a szükségessége megfordulhatott a fejében magának Robbe-Grillet-nek is, hiszen késői életművét betetéző kötetében alig találkozhatunk korábbi regényeinek stíluselemeivel. Az Érzelmes regényben a noveau románból mindössze a legapróbb részletekig terjedő leírások maradtak meg, az ötven évvel korábban alkalmazott szenvtelen tárgyilagosságot azonban itt erős irónia váltja fel. Robbe-Grillet nem átall a posztmodern eszköztárához nyúlni; a korábbi műveiből sem hiányzó játékosság itt is központi szerephez jut, nem az új regényekben megszokott krimiszerű értelemben azonban, hanem az irónia jegyében. Bonyolult mitológiai hálót épít ki, melybe saját életművét is bevonja (konkrétan A kukkoló című regényt, amely valóban a legközelebb áll az Érzelmes regényhez, amennyiben a perverzitásnak a mű szövetében betöltött szerepéből indulunk ki), de a világirodalom és a társművészetek számos egyéb területére is elkalandozik. Hogy mi volt a szerző célja azzal, hogy a kiadványt felvágatlanul dobták piacra, akkor döbbenünk csak rá, amikor olvasás közben beleveszünk a különféle vágó-, szúró és egyéb kínzóeszközök világába. A szerző tulajdonképpen nem hagy más választást: aktív szadistává képzi magát az olvasót is, aki késsel-ollóval kénytelen nekiesni a felvágatlan könyvlapoknak. Ezzel pedig már kaptunk is némi ízelítőt Robbe-Grillet szarkasztikus humorából. Az a fajta humor, amely az Érzelmes regényt áthatja, s amely olykor kifejezetten a társadalomkritika irányába mozdítja el a szöveget, teljességgel hiányzott a korai, kifejezetten komor Robbe-Grillet-művekből. A szerző itt nemegyszer cinkosan kacsint ki az olvasóra, jelezve, hogy a leírtakat semmiképp ne vegye komolyan; ahogy a fülszöveg frappánsan jelzi, egy „felnőtteknek szóló tündérmesével” van dolgunk. Robbe-Grillet kiváló komponista tehetsége nem ismert határokat: az Érzelmes regény nyolcvanöt éves korában jelent meg, s keretét tulajdonképpen egy túlvilági látomás képezi, akárha az iszlám vallási hiedelmek hunjait látnánk megelevenedni, egyrészt a XVIII. századi libertinus hagyomány, másrészt az ősi patriarchális társadalmi berendezkedés színfalai között. Az idős mester mintha saját, túlvilágról alkotott elképzeléseit vetette volna papírra, hogy aztán alig négy hónappal a kötet megjelenése után maga is annak a világnak a részéve váljon. Ez a légies, valószerűtlen világ, melyben a szereplők minden mozdulatát „akárha méla álom nyűgözné”, egy másik látomással vegyül: a szerző a legapróbb részletekig menően, realista eszközökkel mutatja be saját „szadista antiutópiáját”, egy világot, ahol a megalázások, emberkínzások és emberölések rítusai a hétköznapok szerves részét képezik, és az állam aktív támogatását élvezik. Robbe-Grillet a társadalmi konvenciókkal szembeforduló liber- tinusok szadizmusát azzal a nagypolgári, az álszent prüdéria kifinomult díszletei mögé rejtett szadizmussal elegyíti, amely évezredek óta (mint ezt az ókori római háttér jelzi) része az európai kultúrának. Ennek a nagypolgári szadizmusnak a nyelvén íródott a regény: fennhéjázó, sznobizmussal gazdagon átitatott nyelv ez, amivel Robbe-Grillet talán hatékonyabban forgatja ki a humanista mitológiát, mint annak idején az új regények szikárságá- val. Az egész mitológia, az egész nyugati civilizáció a kegyetlen uralmi hajlamokat jegyében fogant, mondja Robbe-Grillet, keserűen vigyorogva. (Kiválóan példázza ezt a legförtelmesebb kínzásokkal fűszerezett születésnapi estély zárójelenete: „Hamarosan már az egész elítélt teste lángokban áll. A közönség érthető módon ujjongva tapsolja meg a látottakat, majd kórusban rágyújt az Örömódára, melynek híres taktusai a Kilencedik Szimfóniát zárják, mikor a jóhiszemű, komoly humanizmus emelkedett hangjait egyszerre csak zajos, vidám gyermeki kacajáradat szakítja meg.”-176-177.) Az „elvarázsolt” narrátor furcsa átalakuláson megy keresztül az elbeszélés során: az első oldalakon egy üres, fehér tér tárul a szeme elé, amelyben mintha ködből, rajzolódik ki előtte egy római mintára épült palota belső tere, ahol egy kislány olvasóleckéket vesz az édesapjától. Az ebből a képből kibontakozó látomás hamarosan teljességgel bekebelezi az elbeszélőt. Mire a regény elején ártatlan kislányként megismert Gigi minden elképzelhető fájdalmat és élvezetet kipróbál, hogy végre beteljesedhessen az apjával létesített vérfertőző kapcsolata, a narrátor is a „rendszer” részévé, cinkosává válik. A regény vége felé, a 201. oldalon így jellemzi a magát a tükör előtt szemlélő Gi- git: „Mindez - a perzselés, a korbácsütések, a véres geci - jogosan teszi büszkévé a kicsi lányt. ” A narrátor tehát maga is helyesli a szadista világot, valahogy úgy, amint a legváltozatosabb kegyetlenke- déseknek áldozatul eső kamaszlányok is örömmel vetik alá magukat a fölérendeltek brutalitásának. A legfőbb hatalom nem maga az élvezet, a dionüszoszi öröm, hanem egyedül a ház ura, akinek tilos ellenszegülni, s aki maga nem részesül fájdalomban, csak élvezetben - az embert végképp elveszejtő uralmi hajlam zsákutcájában járunk. Az Érzelmes regény nyelvét magyarul megszólaltató Dunajcsik Mátyás jól kiérezte a szöveg merészségét, sajátosságát, s nem ódzkodott egyedi megoldásokhoz folyamodni. Ilyen például a „szexi” szó gyakori szerepeltetése az egyébként ünnepélyes patinájú, klasszikus nyelven megszólaló szövegben, vagy a „bársing” kifejezésre való „rátalálás”, Francois Villontól indulva, Parti Nagy Lajoson keresztül. A legkülönfélébb testnedvekben pácolódó szöveg ennek az „érzelmes” nyelvnek hála lesz nagyon is olvasmányos. Egyik legfőbb bravúrját éppen a nyelvének ez az áttetsző tündöklése teszi lehetővé: bár mindent, sőt annál is többet kimond, ott lappang a mélyén a szabadság és szolgaság súlyos, feloldhatatlan titka. (Alain Robbe-Grillet: Érzelmes regény. Fordította Dunajcsik Mátyás. Budapest, Magvető, 2009, 224 old.) ZENE A SZALONBAN A harmadik csésze CSEHY ZOLTÁN Befolyásolható-e egyetlen tolókocsiból tizenhat lakás élete? Ha- bókos, ártalmatlan bolond-e a katonai távcsővel kukkoló nyomorék katonatiszt (Réti József), vagy netán maga a hatalom szeme, hiszen a hatalom, valamikor 1944 második felében elevenebb metaforával kis sem fejezhető. A kukkolás, a sokszor szinte betegesnek ható kíváncsiság korunk egyik alaptevékenysége: minden mögé és alá akarunk látni, miközben a látás ilyen erőteljes foka semmi mást nem tár fel előttünk, mint a bennünk lévő űrt. A hatalom korcs, csonkolt teste egyetlen testrészben nyer kárpótlást szenvedéseiért, és ez a meghosszabbított szem. Vizavi, a kimeresztett szem azonban nem lehet meg famulus, azaz lábak nélkül: a Ház- mestemé (Gombos Éva) készséggel egészíti ki a tolókocsis, alul béna testet. Ez a terméketlen hermafrodita öszvérlény, akárcsak egy kielégíthetetlen mitológiai szörnyeteg történésekre vadászik, katonaszökevényeket fürkész a lakóházban. „Van időm és tudok kombinálni. Ha behúznak előttem egy függönyt, az nekem többet árul el, mintha szabadon belátnék a szobába” - zengi Vizavi az opera elején, és ez a dermesztő megállapítás magában is foglalja az opera lényegét. A Férj (Radnai György) és a Feleség (Dunszt Mária) rettegésben élnek: egy katonaszökevényt (Ilosfalvy Róbert ragyogó tenorja), a férj barátját bújtatják. Az utcán német katonainduló dörömböl, a behúzott függöny mögött pedig teázgatás zajlik: a bizarr idillt három katonatiszt érkezése zavaija meg. A mérnök Férjet elcitálják a gyárba, ahol dolgozik, a Szökevény a rej- tekén lapul („Én pedig úgy élek itt, mint a bogár”). Az egyik tiszt visszatér, megpróbálja elcsábítani a Feleséget, aki nagy nehezen kiadja az útját, épp arra hivatkozva, hogy Vizavi állandóan kémleli őt: „Miért? Ezek a falak átlátszóak?” - kérdezi a kéjsóvár Őrnagy (Faragó András). „Mint az üveg” - feleli a nő, aki előtt világos, hogy félje eltávolítása csupán a tiszt vágyai előtt szabadította fel a terepet. Az ügyes asszony csellel szabadul, ám ezután a Szökevény kezdi el szerelmével ostromolni, amikor a Házmestemé a lakbérért csönget: a szemfüles asszony észreveszi, hogy három teáscsésze van az asztalon, azonnal értesíti is a rendőrséget. A Szökevényt elfogják, épp ekkor tér haza a félj is a tisztekkel, a férj úgy tesz, mintha a szeretőjével csípte volna el az asszonyt, a Házmestemé azonban előbányássza az ágy alól a katonazubbonyt, erre mindkét férfit elviszik, kisvártatva az utcán sortűz dördül el. Az Őrnagy a meghiúsult kéj hevével mondja ki a szentenciát: „C’est la guerre!” A Feleség már nem is hallja, hiszen leveti magát az erkélyről. A Ház- mesterné és Vizavi újabb áldozatokra lesnek, miközben boldogan nyugtázzák: „Pár napig ez lesz a leghíresebb ház az utcában.” Pet- rovics Emil fergetegesen jellemzi alakjait: az egykori gáláns, szellemes nőcsábász ezredesből rokkant, agresszív gonosszá nyomorított szenvtelen alakot létrehozó hatalom természete a maga expresszív összetettségében jelenik meg. A Házmestemé sötét figurája sem a motiválatlan gonosz szélsőséges alakváltozata: férfi- és boldogsággyűlölete tudat alatt abból fakad, hogy férjét és két fiát vesztette el az első világháborúban. Ezt a sérelmet Petrovics zenei értelemben is világossá teszi: siratójának fő dallamíve a műben a „Minden férfira rákerül a soť’ motívumával egyesül. A Hatalom agressziója kettejük egyesített teste által érvényesül, s ezt a zene is hangsúlyozza szemben a katonák arctalan szürkeségével. Petrovics egyetlen szereplőjének sincs neve, az egyéniség teljesen alárendelődik a hatalmi agresszió torzító mechanizmusainak, s így egy-egy sors inkább csak szimptomatikus értékű. Ma már kétségtelen, hogy Petrovics Emil C’est la guerre című, Huhay Miklós kitűnő szövegkönyvére komponált operája a magyar operatörténet egyik mérföldköve. Az idén nyolcvanéves szerző (február 9-én ünnepelte) utoljára kereken tíz esztendeje CD-n (Hungaroton, 2000) megjelent alkotása volt az első magyar opera, melyben a tizenkétfokúság megjelent, igaz, nem zenei alapnyelvként. Mai távlatból Petrovics műve mégis a leginkább a Puccini- követő (az opera cselekménye a Toscával is rokonítható) amerikai iskola legjobb darabjaival mutat szembeszökő rokonságot. Nem nehéz meglátni a zenei szövetben Menotti technikáit, dramaturgiáját (motívumismétlő technika, kömyezetfestés, tragikus alaphangoltság, eklektikus zenei elemek, a külvilág hangjainak beeresztése: gramofonzene, katona- induló, teátrális öngyilkosság), de leszögezendő az is, hogy a C’est la guerre feszesebbnek és lekerekí- tettebbnek tűnik, mint általában a Menotti-darabok. Kétségtelen párhuzamként kínálkozik A konzul című Menotti-remekmű feszessége és dramaturgiai rokonsága, mely a kiszolgáltatottság és az élettől elrugaszkodott hatalmi bürokrácia hatalmas, máig eleven poémája. Ahogy Menotti, Petrovics is noha a létszorongatottság iszonyatos drámasorozatát jeleníti meg, képes elrugaszkodni a drasztikusan induló, bezártságot sugalló zenei világ egysíkúságától, a lét félelmetes zenei tarkaságát mutatja fel, melyben a szerelem, a reménykedés, a nosztalgia és a hit is helyet kap. A máig kiváló CD-n helyet kap Petrovics hatodik kantátája is, mely Szonja záró monológján alapszik Csehov Ványa bácsi című színművéből. A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekarát Blum Tamás vezényli.
