Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)
2010-01-02 / 1. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 2. www.ujszo.com Pavel Šporcl: „Van egy tréfás válaszom arra a kérdésre, miért cseréltem le a fellépőruhámat. Ezzel igyekszem pótolni a cigányzenében jelentkező hiányosságaimat..." Magyar szerzemények is szerepelnek új albumán S a közönség? Sukár sünibe - kellemes hallgatást! Pavel Šporcl, napjaink kétségtelenül legnépszerűbb cseh hegedű- művésze írja ezt új albuma ajánlójában, miután elmondja: „Imádom a cigányzenét. Remélem, élvezettel hallgatják majd ezeket a felvételeket, hiszen én is élvezettel játszottam fel mindegyiket.” SZABÓ G. LÁSZLÓ Gipsy Way. Cigányát. Ezzel a címmel jelent meg az album, amelyen a Romano Stilo virtuóz muzsikusai kísérik a harminchat éves prágai hegedűművészt. A külföldön is híres szlovákiai cimbalomzenészek tagjai közül nem egy Budapesten szerzett diplomát. Bach és Hacsaturjan, Brahms és Sarasate műveit ugyanolyan bravúrosan játsszák, mint a szlovák, a magyar, román, orosz népi muzsikát, vagy a századokat átívelő cigányzenét. Kinek az ödete volt a közös lemez? Ön kereste ezt a lehetőséget, vagy a Romano Stilo tagjaitól jött a felkérés? Ok találtak rám. Volt egy jótékonysági koncertjük Pozsonyban, amelyre meghívtak. Három számot játszottunk el közösen, de olyan jól zenéltünk együtt, hogy amikor az új lemezem anyagát terveztem, egyértelmű volt, hogy velük szeretnék dolgozni. Gazdag anyagból válogathattak, épp ezért nem lehetett köny- nyű eldönteni, mi kerüljön a lemezre. Sokat töprengtünk, míg eljutottunk odáig, hogy „ezt és ennyit!” Abban ugyanis gyorsan megegyeztünk, hogy nem stúdiófelvételekből áll majd az album. Ettől a muzsikától elválaszthatatian az élő koncert hangulata. Prágában, a holešovicei La Fabrikában léptünk közönség elé, s bár július volt, a pihenés ideje, nyugodt szívvel mondhatom, nem bánta meg senki, aki azon a két estén műiket választott. Fergeteges élmény volt ez számunkra is, akik zenéltünk. A koncert után egyszerűen nem tudott mozdulni a közönség. Egészen hajnalig maradtak ve-. lünk. A legnagyobb elismerést a Romano Stilo egyik tagjától kaptam. „Közénk tartozol, a mi vérünk vagy!” - mondta. Ennél szebb szavakat nem is mondhatott volna, hiszen ez egyértelműen azt jelentette: elégedettek velem. A lemez tizenhárom számát végül e két koncert anyagából állítottuk össze. Brahms Magyar táncok No. 5 című szerzeménye és Vittorio Mond Csárdása mellett a Régi magyar cigánydal, a Fakó csárdás és az Erdélyi fantázia is felkerült a lemezre. S játssza mindezt olyan temperamentummal, szenvedéllyel, mintha magyar vér is folyna az ereiben. Pedig nem folyik. Egyszerűen szeretem az üyen tüzes muzsikát. A cigányzene mindig is közel állt hozzám. Bizonyára épp a hőfoka, a benne rejlő szabadság és harmónia révén. A lüktetése, az ereje is hat rám természetesen. A cigány hegedűsök virtuozitása kezdettől fogva lenyűgöz. Cinka Panna nevét hallotta már? Hogyne hallottam volna?! A filmet viszont még nem láttam, csak a plakátját. Örömmel töltött el a látvány. Hegedű egy varázsos szépségű lány kezében. A Romano Stilo stílusa is nyilván megfogta, hiszen hozzájuk öltözött az album borítóján. Fekete kalap, fehér ing, fekete bőrkabát, fekete nadrág. Ön, aki éveken át színes kalózkendőkben és farmerben koncertezett. Már mintás színes ingeket is varrattam! A hegedűje sem megszokott, hiszen kék a színe. Két és fél éves voltam, amikor az első játékhegedűt kaptam a szüleimtől, de ötévesen már igazi hangszerem volt. Aztán 2005-ben, amikor úgy döntöttem, hogy műid a 170 kendőmet félreteszem, és stílust váltok, már ami a külső megjelenésemet illeti, kitaláltam, hogy akkor a hegedűm is legyen egészen más, műit addig. így lett kék, de nemcsak azért, mert a kék a kedvenc színem, hanem mert a fa szépségét, erezetét is élni hagyja. Ami pedig a Romano Stüót illeti: azért is szeretem őket, mert inspűálnak játék közben. Minden egyes alkalommal elkápráztatnak, mert minden fellépésünkön azt tapasztalom: kétszer ugyanúgy egyetlen művet sem tolmácsolnak. Erre pedig csak a legjobbak képesek. Számukra természetes, mondhatnám automatikus az improvizálás, ami nem is olyan egyszerű, mint azt sokan gondolják. A rögtönzéshez a bátorság mellett magas fokú tudás is kell. Ha a Romano Stüót haügatom, valahogy mindig az az érzésem, hogy a vüág nagy dzsessz-zenészei játszanak olyan könnyedséggel, akkora eleganciával, mint ők. Van is egy tréfás válaszom arra a kérdésre, hogy miért cseréltem le a fellépőruhámat fekete kalapra és színes ingekre. Ezzel igyekszem pótolni a cigányzenében jelentkező hiányosságaimat. České Budéjovicében, ahol felnőtt, éltek cigányok a közelében? Nem. Csak a város főterén láttam őket. Ott húzták a hét minden napján. Ja, és két cigánylány járt az osztályunkba. A cigányzenét azonban akkortájt még nem igazán ismertem. Pedig hallotta őket a téren. Én most a komolyzenei darabokra gondoltam. Azt viszont tudtam, hogy a romák szépen énekelnek, és gitározni is jól tudnak. Később, amikor már én is komolyabban foglalkoztam a zenével, nyüvánvalóvá vált számomra, hogy müyen remek muzsikusok. Volt is egy lemezünk otthon, egy híres magyar cimbalomművész muzsikált rajta, nagyon szépen játszott, gyakran hallgattuk. A népzene sosem volt idegen tőlem, bár Dél-Csehországban nem honos a cimbalom. Ott mindenki a dudát fújja. Én is üyen zenekarokban játszottam gyerekként. A cimbalommuzsikát Morvaországban szerettem meg igazán, és azon keresztül jutottam el aztán a cigányokhoz. Vittorio Monti Csárdását természetesen ismertem, de van néhány mű az albumon, amelyet a Romano Stilo előadásában haüottam először. Konkrét emléke tehát nincs a romákról. Csak annyi, hogy az egyik cigánylány negyedikben megbukott, és sárgasága volt. Más semmi. Ők teljesen elkülönülve, egy telepen éltek České Budéjovicében. Gyerekkoromban nem is jártam feléjük. A cimbalomzenét mi követte? Robi Lakatos CD-je. Ő is hegedűvirtuóz. Voltam a koncertjén Prágában. Teljesen lenyűgözött. Annyira beszippantott a zenéje, hogy kimondottan hálás vagyok a sorsnak, hogy élőben is hallhattam. A Romano Stilo meg nyilván az ön koncertjén élhetett meg valami hasonlót. A cimbalmosuk fedezett fel egy éjszakai tévéműsorban. Az alapján, amit látott, haüott, úgy gondolta, játszhatnánk együtt. Azóta több fellépésünk is volt. A forró vér, a szenvedély mekkora előfeltétele annak, hogy valaki kiváló muzsikus lehessen? A klasszikus zenéhez talán nem keü annyi temperamentum. Paganini? Ő is klasszikus. Azért kérdezem. Vagy Piazzola. Igen, ő is az. Hát akkor? Hozzájuk másfajta temperamentum kell, nem az a túlfűtött, nagy lánggal lobogó. A cigányzenéhez felszabadultság kell, abban nincsenek olyan nagy kötöttségek. Bach- nál vagy Mozartnál nem engedhet meg magának annyi szabadságot az ember, mint a cigányzenében. Én ezt is, azt is szeretem. De ha tetszik egy kép, az még nem jelenti azt, hogy festem is tudok, viszont ha tetszik egy zene, azt szerencsére képes vagyok interpretálni. Arra pedig kimondottan büszke vagyok, hogy a cigányzenészek befogadtak, és úgy ítélik meg, hogy közéjük tartozom. Persze tudom, sosem leszek olyan, mint ők, de érdekel a zenei vüáguk, és élvezem is nagyon, ha együtt muzsikálunk. A megalapozott tudás mellett nyüván habitus kérdése is, hogy ki tud igazán cigánnyá válni, miközben muzsikál. Egy magyar zenésznek nyilván más a vérmérséklete, mint egy svédnek vagy egy észtnek, de a stílussal ő is azonosulhat, ha képes beleélni magát. Chopint úgy kell játszani, ahogy ő kéri, ahogy ő érzi a zenét. De a tűz belőle sem hiányozhat, csak máshogy ég nála, és egészen máshogy, mint Boulanger vagy Sarasate szerzeményeiben. Ki válogatta a műveket az albumra, ön vagy a Romano Stilo? Közösen válogattuk. Brahmst, Sarasaiét és Hacsatuijánt én akartam. Szerintem ülenek az anyaghoz. De vannak szerzemények, amelyeket korábban nem ismertem. Mint kiderült: nem is ismerhettem. Nem kottázta még le őket senki. Ami azt jelenti, hogy... ... igen! Hallás után tanultam meg a fiúktól. Monti csárdását például... ... azt játszottam már. És a Fakó csárdást? Azt nem. Azt a fiúk előjátszották nekem. És az Erdélyi fantáziát? Ahhoz nem volt kotta, de készítettünk egy új hangszerelést. Van a művek között olyan is, amelyikbe szólókat raktunk, mert ha az eredetit játsszuk, akkor egy perc alatt a végére érünk. Melyik művet szereti a legjobban az albumról? Talán az Erdélyi fantáziát. Az valósággal forr és lobog. De a Boulan- ger-szerzeményt is imádom. Az olyan intim gyönyörűség. A Cseh Televízió Experiment dmű műsora meglehetősen fura helyzetbe állította nemrég. Koldusnak öltöztették és utcazenélt. Parókát és bajuszt kaptam az ócska rongyok mellé, és egy lestrapált hegedűt, amellyel csak gyalázatosán lehetett játszani. Nem ismert fel senki, mégis jól kerestem. Volt pénz rendesen a hegedűtokban. Kiszámoltam: ha csak napi két órát muzsikálnék az utcán, a havi harmincezer koronát akkor is megkeresném. Bármit játszottam és bárhogy, szépen gyűlt a pénz. Volt, aki sajtot és kiflit is adott. New York-i évei alatt, hogy a tanulmányaihoz fenn tudja tartani magát, a metróban muzsikált. Ott is jól kerestem. Egy óra alatt hatvan doüárt. De ott bele is adtam apait-anyait, és a saját hegedűmet nyűttem. December elején a prágai Lucernában koncertezett. Ott is megfizették? Úgy, ahogy. Külföldön jobbak a gázsik. Japánban nagyon szemérmesek az emberek, és ez a tapsban is megmutatkozik. Imádják a zenét, de nagyon visszafogottan tapsolnak. Amerikában rögtön felállnak, és áüva bravóznak. Rio de Janeiróban léptem fel nemrég. Ott is nagyon lelkes a közönség. A zene valóban vüágokat köt össze. Családi körben ez miképpen mutatkozik meg? Első gyerekem világrajövetelét hegedűvel a kezemben asszisztáltam végig. Dvorákot játszottam a szülőszobában. Vidám zene volt. Violetta kétéves, Sophie még csak néhány hónapos. Feleségem korábbi kapcsolatából született nagylányunk, Lüy már betöltötte a nyolcat. Még pár év és elmondhatom: nálunk igazi nőuralom van. Karácsonykor például végig azt játszottam, amit ők kértek. És énekeltünk is sokat, közösen. Saját szerzeményeit hallotta már valaki az otthoniakon kívül? Nem, és még sokáig nem is fogja. Nagyon kritikus vagyok önmagámmal szemben, és nincsenek is üyen- fajta ambícióim. Én már akkor is boldog vagyok, ha úgy tudom megszólaltatni mások műveit, ahogy szeretném. Ráadásul partitúra nélkül. Mindent fejből játszok. Zavarna, ha fél szemmel mindig a kottára kellene figyelnem. Előfordult már, hogy szerzőket házasított össze? Egyszer igen. Eugéne Ysaye hegedűkoncertjébe Bach Chaconne- jából vittem bele egy rövid részletet. Szerencsére senki nem vette észre, csak a zongorista jegyezte meg, hogy volt pár pillanat, amikor úgy érezte, valami mást hall, mint amire fel volt készülve. Ilyen esetben egy a fontos: a legapróbb arcrezzenéssel sem árulhatom el, hogy hibáztam. Úgy keü tovább játszani, mintha mi sem történt volna. Magamban meg közben azon fohászkodom, hogy minél előbb visszataláljak az eredeti műbe. Kit tart igazán kiemelkedő hegedűművésznek? Név szerint? Maxim Vengero- vot. Számomra ő a csúcs. Olvastam egy kritikát, amelyben azt írták róla: bármihez nyúl is, azt biztos, hogy jobban szólaltatja meg, mint bárki más. Ebben én sem kételkedem. Titkos vágya? Van. De ha most elmondom, már nem lesz titkos. Legalább közelebb kerül a megvalósításához. Láttam Spielberg filmjét, a Schindler listáját. Itzhak Perlman olyan hegedűszólóval gazdagítja az alkotást, hogy egy pillanatra elállt a lélegzetem. Ebbe természetesen az is közrejátszott, hogy Perlman a tanárom volt Amerikában, a Brooklyn College-ben. Én is boldogan játszanék egy jó filmben. Ez olyan, amit még nem csináltam. Álomnak, úgy gondolom, a lehető legjobb.
