Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)

2010-01-23 / 18. szám, szombat

Szalon 13 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 23. KÖNYV A SZALONBAN Istenek és a gyerekágy BORBÉLY EDIT Polgár Anikó ősszel megjelent verseskötete, a Régésznő körömci­pőben egyik legnagyobb teljesít­ménye, hogy lenyűgöző módon vegyíti a korokat, egymásba ját­szatja a jelen és a régmúlt dimen­zióját. Korunk kulisszái közé he­lyez mitológiai alakokat, akiket ennek megfelelő nyelven mutat be, kiragadja őket a rájuk jellemző környezetből, hogy egy szülőágy­ba fektesse őket. Akötetet három, egy bevezető, egy záró és egy középen elhelye­zett, Szent Hildegárd nevéhez fűzhető vers osztja két részre, me­lyeket ha egybeolvassuk, külön ér­telemmel telítődnek. De ugyanez érvényes más versekre is, összeol­vasásuk után olyan történetek raj­zolódnak ki, amelyek epikussága nem kimondottan jellemző a ver­seskötetekre. Ezek a hitelesnek érezhető történetek adják a kötet narratív vázát, amelyre a többi vers épül. Jellemzőjük az antikvi­tás többféle módon való játékba hozása, akár a játékba hozás bizo­nyos fajtáinak ironikus hangnemű bemutatása: „Az antikvitás / so­sem volt még ennyire izzadság­szagú, / sosem legyezték még ek­kora kalapokkal, / ekkora le­gyezőkkel.” (Aigina) A kötet értelmezéséhez tehát el­engedhetetlenül szükséges bizo­nyos mitológiai ismeret. Nagyon sok helyen hűen követi az eredeti mítosz(oka)t, miközben alakjai nagyon mainak, korszerűnek tűnnek: így van ez Vulcanus szüle­tésének leírásánál, vagy a Dionü- szosz, a kétszer született című vers­ben is. Akad azonban olyan vers is, ahol a mitológiai alakokat más po­zícióba helyezi át, például Parisz és a három istennő, Héra, Pállasz Athéné és Afrodité ismert, almadí- jazásos történetében: „Parisz, mint egy orvos, kesztyűs kézzel / kotort az asszonyokban.” (Parisz rendelőjében). A trójai királyfi te­hát orvos bőrébe bújva jelenik meg, mely szerepcserének min­denképpen az a hatása, hogy fel­kelti az olvasók érdeklődését. . A kötet történeteinek egyik fő motívuma a szülés és a születés, vagyis a folyamatos kezdet kijelö­lése. A borítólapon is egy anya és a gyermeke látható. A középpont­ban tehát általában két alak áll, akik összetartoznak, az egyik az, aki életet ad, és a másik, aki életet kap valakitől - az apákról legin­kább a hiányuk beszél. Az istenek szüléseit/születéseit is a legtöbb esetben a jelenbe helyezi, olykor ironikus hangnemben beszél róla: „Tizenháromszor szült már Niobé -/kipróbált mindent: illóolajat,/ zeneterápiát...” (Niobé késői ter­hessége). Egyébként is a (néha még a szappanopera szövegköny­vét is megidéző) humor és az iró­nia keveredése tartja fenn a versek alaphangulatát. A szülés persze értelmezhető úgy is, mint az írás születése: „Mint aranyér, lógnak ki fájón / a szavak” (Délosz). Ezzel párhuzamban az alkotás, illetve a szavak tekinthe­tők úgy, mint „Életpróba, / szülő­tanfolyam, levegőben fürdetett, / nyakladozó babák” (Szent Hilde­gárd szülőszoba-látogatáson). Eközben: ,A hálón fönnakadnak/ a vastag szemüvegkeretek / és a szavakhoz hibásan / illesztett ragok” (Náfplio). Titkon persze va­lamiféle hírnevet, sikert remélnek, hogy emlékük tovább élhessen, mint maga a költő. De ,A dicsőség, mint fénylő petárda, / nagyot dur­ran s az utca sötétjébe hull” (Akra- gasz. Szicília szeme). A költő „csak kapkod a szavak után, / nyúlkál a semmibe” (Athén, Patisszion-Kip- széli). S hogy ír egy költő?,Az igazi költő álmában is ír, / néha jót is: olyankor kitüntetik” (Delphi. Afilo- lógus éjszakája). S ez utóbbit is figyelembe véve: a születés egy állandó körforgás ré­sze. Nem rendelkezhetünk felette sem emberi, sem isteni erők segít­ségével. Mint ahogy a kötet záró versében is olvashatjuk: „Az örök­kévalóság ereje rendezi a nappalok / és éjszakák menetrendjeid’ (Szent HildegárdaHotelVerjínában). (Polgár Anikó: Régésznő kö­römcipőben. Pozsony, Kalligram, 2009) ben Lewis Carroll „freudista” bi­zonyítékokon alapuló perévé is vá­lik. Maga a zeneszerző egy nyilat­kozatában önmaga Carroll-imáda- tát így indokolta lélektanilag: ,Azt hiszem, a titkaink tartottak minket össze, az, hogy Lewis Carroll titkos vonzalmat érzett a kislányok iránt, én pedig a nagyfiúk iránt. Gyakor­ta mondogattam: ha elém teszik Lewis Carroll bevásárlólistáját, én azt is meg tudom zenésíteni. Most már világos, tulajdonképpen az embert zenésítettem meg.” A mű bizarr, groteszk, hedonista zenei világa kirobbanóan impulzív, vég­telenül szenvedélyes, klasszikus hangsúlyokkal teli, mégsem meg- adóan melodikus (leszámítva a fülbemászóan zseniális, valóságos slágerré vált akrosztichonos dalt), a zeneszerző a zenei kifejezés számos válfaját kihasználja a bra­vúráriáktól a Sprechgesangon át a prózai felolvasás hangzásvilágáig. A zene sűrű szövése és felfokozott artisztikuma Richard Strauss tech­nikáinak továbbfejlesztéseként hat, a hangzást a zenekari összha­tás mellett szopránszaxofonok, mandolin, tenor bendzsó és har­monika is gazdagítják. A bemuta­tón a közönség hangos ovációval, állva ünnepelte a zeneszerzőt. Ha­rold Schonberg a New York Times hasábjain arról számolt be, hogy a közönség még az utcán is az Alice témáit, dallamait dudorászta, fü- työrészte. Bili Zakariásén a New York City Newsban Del Tredici művét egyenesen maradandó re­mekműnek titulálta, s alighanem igaza is van. A mű CD-n a legutóbb 2008-ban jelent meg a Decca gondozásában. A szopránszerepet Barbara Hend­ricks fergetegesen hajlékonyán és roppant énekesi és színészi telje­sítményt nyújtva énekli. A chicagói szimfonikusokat a mű címzettje, Solti György kifogyhatatlanul energikusan, minden lehetséges értelmet felszabadítva vezényli. A zenekart a Folk Group nevű zenei formáció egészíti ki. Csak sajnál­hatjuk, hogy a CD nem tartalmazza a Contradictory Evidence-áriát és egy recitativósjelenetet is mellőz. (David Del Tredici: Final Alice. DECCA, 2008.) Alice, Carroll és Del Tredici kalandjai Csodaországban CSEHY ZOLTÁN David Del Tredici a kortárs ze­netörténet egyik legszenvedélye­sebb és legmerészebb alkotója: egyre izmosodó rajongásai meg­szállottsággá válnak, ezek a meg­szállottságok pedig az önismeret mélyregisztereibe jutva fergete­ges, mind intellektuális kihívá­sokkal, mind melodikus csábítá­sokkal tüntető zenévé nemesed­nek. Lewis Carroll Alice-könyvei vagy James Joyce költeményei olyan, több évtizedes elemi hatás­sal voltak alkotótevékenységére, hogy e művek zenei kipárlatolása egyszerre kínálja az elmélyülésből fakadó érzékenység és a folyama­tos újragondolásbpl fakadó új és új értelmezés esszenciáit. Joyce nyo­mán született (I Hear an Army; Night Conjure-Verse; Syzygy) cik­lusai még avantgárdabb karakte­rűek, Carroll-feldolgozásai már erőteljesebben szintetizálják a ze­nei hagyományt. Kétségtelen, hogy Richard Strauss zenei világa közel áll Del Tredici univerzumá­hoz, ám a straussi elvek és eljárá­sok fragmentálódása, destrukciója mindjárt zárójelezi is ezt a hatást. Del Tredici kezdetben a szerializ- mus bűvöletében komponált, majd visszatért a tonalitáshoz. Le­gendássá vált, gyakran viselt To­nality Lives (A tonalitás él!) felira­tú pólója ezt mintegy testre szabva is nyilvánvalóvá tette. Az Alice-művek sokasága mint­ha egyetlen folyamatosan készülő szimfonikus, oratóriumszerű kvá- zioperává szerveződne, a potenci­ális operarendezők számára ideá­lis kibontakozási lehetőségeket kínál. A Subidu és Subidam című művet maga a zeneszerző is ope­raként tartja számon, és a Final Alice című kompozícióval kapcso­latban is a „koncert formában meg­írt opera” terminust használja. A Pop-Pourri az Alice-témába integ­rálja a szakralitást is egy Szűz Má- ria-litánia és korái formájában, s a szimfonikus zenekart egy rock- együtessel bővíti. Az 1991-ben bemutatott An Alice Symphony és az Oliver Knussen vezényletével kitűnő előadásban lemezre vett Vintage Alice is az Alice-regények egyes jeleneteit beszélik el zenei kommentárba ágyazva, jelentős bővítésekkel. De ide sorolhatnánk még az Adventures Underground vagy a Child Alice c. alkotásokat is. Del Tredici dalszerzőként is jelen­tős: dalait rendszerint epikus ciklu­sokba rendezi. Radikálisan őszinte zeneszerző, aki a meleg életérzést minden stilizáció és szépelgő alle- gorizálás nélkül, olykor dermesztő pőreségében mutatja be. Erre kivá­ló példa a Gay Life című, Allen Ginsberg, Paul Monette, Thom Gunn, W. H. Kiddé és Michael D. Calhoun verseire komponált dal­ciklusa, de említhetnénk Queer Hosannas című, háromtételes kó­rusművét is, melyet 2008-ban mu­tattak be az Empire City Men’s Chorus Jonathan Babcock vezény­letével. Ugyancsak 2008-ban tűzték műsorra New Yorkban a My Favourite Penis Poems (Kedvenc péniszverseim) című, meglehető­sen meredek témájú, rendkívül szellemes, formabontó dalciklu­sát. A horror iránti érdeklődését mutatja Drakula és Rip Van Winkle című szimfonikus kommentárja. Del Tredici a The City College of New York professzora, Greenwich Village-benél. A Final Alice cselekménye egé­szen bizarr: Alice egy tárgyaláson vesz részt Csodaországban. A Ki­rály és a Királynő jelenlétében mindenki feszengve készül a tár­gyalásra, kivéve Alice-t. A vádat versben hirdeti ki a Fehér Nyuszi: „Egy nyári nap szép reggelén, hall­játok, mi esett? / A Szív Királynő tepsiben sütött lepényeket. / A Szív Felső, e cselszövő, kit lépte ar­ra vitt, / hogy meglátta, elcsente, és magával vitte mind”. A tárgya­lás teljes gőzzel halad előre, az időközben egyre rohamosabban növekvő Alice-t is beidézik tanú­ként, noha semmit sem tud az eseményről. A Fehér Nyuszi „bizo­nyítékként” egy levelet vesz elő, melyben egy vers olvasható. A Nyuszi felolvassa a nonszensz köl­teményt, melynek Alice szerint nincs semmi, de semmi értelme. A király elámul, megkísérli megfej­teni a verset: döbbenetesen ab­szurd értelmezések sokasága, meddő viták tömkelegé követke­zik, majd a Fehér Nyúl által felol­vasott verset megidézve William Mee érzelgős, Alice Gray című, szentimentális, egy Alice nevű lányhoz írt verse alapján írt ironi­kus-gyönyörű ária következik. A jogi vita tovább folyik, a Király egy abszurd szójátékkal tréfálkozik, majd a királynő kijelenti, hogy előbb végre kell hajtani az ítéletet, és elég utána kihirdetni. Alice he­vesen tiltakozik, hangja növeke­désével arányosan nő. A királynő el akarja hallgattatni, majd fővesz­tésre ítéli, mire Alice szétcsap a kártyalapok között. A kártyalapok a levegőbe emelkednek és rázápo­roznak, Alice felsikolt, és rádöb­ben, hogy csak álmodta az egészet, és a lehulló kártyalapok csak azok a falevelek voltak, melyeket nénje söpört le az arcáról. Az opera vé­gén hangzik el egy akrosztichonos dal, mely már az Alice Tüköror­szágban című műből eredeztethe­tő, és kiadja az Alice-könyvek cím­zettjének nevét: ALICE PLEA- SANCE LIDDELL. Del Tredici (itt is!) saját névjegyével zárja le a művet: a szoprán olaszul elszámol egytől tizenháromig (tredici). Az oratóriumszerű, narratív kompo­zíció tartópillére öt fantasztikusan szellemes ária, melyek közül há­rom (I, II, V) Carroll szövegén alapszik, a maradék kettő paro- disztikus karakterűén értelmezhe­tő. Del Tredici műve azonban messzebbre megy: Martin Gardner (The Annotated Alice) nyomán felteszi a kérdést, hogy Carrol va­jon milyen megokolásból válasz­totta Mee a maga korában nép­szerű költeményének verstani ko- pírozását, amely történetesen egy Alice nevű lány iránt érzett szere­lemről szól? Del Tredici beiktatja magát a Mee-költeményt is („She’s all my fancy painted her” kezdetű ária), sőt a Disillusioned című is­meretlen szerzőtől származó alko­tást is, mely szintén követi a Mee- vers metrikai megformálását, ám groteszk módon ki is gúnyolja azt. Az opera két síkon mozog: részint Csodaország abszurditásait mutat­ja be egy per keretein belül, részint Carroll elfojtott, titkos szerelmét Alice Liddell, a mű címzettje iránt. Ez utóbbit erősíti az akroszticho­nos költemény jelenléte is, illetve az Alice Gray-utalásrendszer. A vád, a per tehát bizonyos értelem­ELOQJJENCE DAVID DEL TREDICI Final Atice Barbara Hendricks Chicago Symphony Orchestra Sir Georg Solti ZENE A SZALONBAN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents