Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)
2010-01-23 / 18. szám, szombat
Azt mondják, alvó város, de e megállapítás már kevés. Ha legalább szalonok volnának... De ehhez primitívek és önzők C7 AT DM Nem egy szalon hűvös sterilitásában, hanem az élet égetésében találkoztam az egzisztencia és az erkölcs vagyunk. DOBOS LÁSZLÓ: EGY SZÁL INGBEN elementáris kérdéseivel. BODOR ÁDÁM: A BÖRTÖN SZAGA 2010. január 23., szombat 4. évfolyam, 4. szám Egy reneszánsz kori öregasszonytól a nád képes katalógusig - Forgács Péter nagysikerű totálinstallációja - a Velencei Biennále után most Budapesten A tekintet hatalma (Képek: www.coltempo.hu) Mint jól megszerkesztett, sok szálon futó anyagnak, ezerféle olvasata van, de legalábbis kétféleképpen lehet közelíteni felé. CSANDA MÁTÉ Vagy tudjuk, hogy mi a sztori, honnan ez a sok szürkésfehér arc, mi az, ami összeköti a sok különös tekintetet, no meg rögtön az elején Giorgione híresen enigmatikus idős hölgy-képét (a fogatlan asz- szony erőtlenül magára mutat, kezében - vagy csuklójánál egy talányos felirat: Col tempo). Ha nem, altkor - az első egy-két teremben legalábbis - gyanútlanul forgunk a múzeumi félhomályban. És ez a zavaróan furcsa fogódzónéléküli- ség semmiképpen sem árt, megállásra, összehasonlításra, szembenézésre kényszerít. Akikkel szembenézünk, vagy egy tucatnyi arc, egyikük sem áraszt derűt. Aranyozott keretben, névtelenül fénylenek, és akár azt is hihetnénk, hogy alulról megvüágí- tott fóliákról vagy printekről van szó, de egy-két pillantás után már nyilvánvaló: ezek az arcok élnek, forognak. Lassított videók. Mégpedig mintha összehangoltan csinálnák, lassan, szaggatva, ha nem is mindig fájdalmas arcot vágva, de baljóslóan. Lassan az is kiderül, hogy mindannyian ugyanazt a mozdulatsort végzik. Jobbra-balra néznek, aztán egy ponton ki a képből, belénk, befogadókba tekintenek, de mire rájönnénk a titok nyitjára (ha van titok és van nyitja), már el is kapják tekintetüket. És utána ugyanez, körbe-körbe, akadozva, közben valahonnan halkan lüktető zene szól. Nevet sehol sem látunk, személyazonosság, adat, utalás sehol. De akkor mit keres a W betű a legelső portré, a szemüveges-nyak- kendős úriember alatt? Feszélyezve érezzük magunkat. Gagyiságok jutnak eszünkbe, mint a Harry Potter-regényciklus, mega benne itt-ott megjelenő médiaelméleti különlegesség, a roxforti varázslóiskola mozgó, eleven, saját kép-életeket élő fotói. Rögtön utána meg már a kortárs nagytekintély, Christian Boltanski néma panoptikumai, távolabbról Katharina Sieverding mechanikus port- résorozatai. A második teremben is arcok, tekintetek fogadnak. Csakhogy itt már kényelmetlenül sok, majdnem száz is lehet, szorosan egymás ^mellett, a falra vetítve, mint egy túlexponált tabló, ahol képtelenség az egészet átlátni és belátni. Mint egy kapcsolószobában, valami furcsa irányítóközpontban. Az arcok többsége (van köztük mindenféle vonás, ne adj’ isten típus, Európából és távolabbról is) normál tempóban mozog, fejét ingatja, bele-belemosolyint a kamerába (kamerába?). Aztán akad görcsösebben, merevebben álló egyed is. De mik ezek, kik ők? Mi a közös bennük? Ki rakta őket egymás mellé? Ha Forgács Péter, akkor miért csinálta? A lista mámorában feltűnik, hogy a képernyő- fallal szemben, mintha csak azt bámulná vagy összegezné, egy fehérre pucolt mellszobor áll, pülo- non, annak rendje-módja szerint körbekerítve, némán, mint egy Nofretiti. Elegáns, de annál is inkább sematikus vonások, homlokív, szemüreg, ajkak, akár egy kirakati bábu. Fejtetőtájt finom fekete vonalakkal bejelölt szegmensek, halmazok, gyöngybetűkkel fogalmak, hajlamok, tulajdonságok, egytől egyig németül. Most már tényleg olyan, mint egy antropológiai múzeumban. Mintha valaki valami rendszerbe akarna foglalni ezt-azt, darabjaira szedni, osztályozni, megérteni, ha kell, felboncolni, gyorsan egymás mellé rakni. Legyen az akár arcéi, vállszélesség, homlok, tarkó, agylebeny. Valami furcsa, bántó nominalizmus. Aztán beugrik, hogy annak idején Máramarosszigeten láttunk ehhez hasonlót, az ottani börtönmúzeumban, ott is ugyanígy sok-sok arc folyt egymásba, egész falakon át, fekete-fehéren vagy szépiaárnyalatban, egyenruhaszerű viseletben, névtelenül, beláthatatlan mennyiségben. A harmadik terem igazolja, hogy sajnos mennyire közel járunk az „igazsághoz”. Itt derül ki, hogy a Forgács Péter (és Rényi András kurátor) által mozgásba hozott és belső párbeszédeket generáló, totálinstallációba rendezett gyűjtemény micsoda is. Hogy a képek, fotók, videofelvételek a bécsi Naturhistorisches Museum hosszú ideig elfelejtett anyagai. Leporolt akták, újra összeállított archívum. Forgács Péter ugyanis Dr. Josef Wastl birodalmi antropológus kíméletlen objektivitásra törekvő méréseit gyúija kortárs narratívákká. Igen, ez a Dr. Wastl (a nyakkendős „úriember’) irányította 1939 és ’43 között azt a nagyszabású projektet, amitől egyesek olyan sokat reméltek, ebből a katalogizálásból született több ezer filmfelvétel és fénykép. Hogy végre kiderülhessen, melyik vonásban, melyik arcizomban, milyen arányszámban bukkan kijön elő az, ha valaki zsidó, örmény, szláv, arab, hogy idegen-e vagy fajtiszta. Melyik a jó homlok, melyik arcnak hihetünk, miben ismerhető fel a mindenkori ellenség. A bécsi kutatócsoport ezért fotózta szenvtelenül az in- nen-onnan származó hadifoglyokat mint antropológiai nyersanyagot, de még saját maga tagjait is, hogy a germán ideálfiziognó- miával komplett legyen a gyűjtemény. Amúgy borzalmas, hogy egy- egy apró kis képi elem, mondjuk egy tarkót rögzítő fémrúd meg egy mérőszalag vagy egy mellre tűzött sorszám mi mindent művel egy emberi arccal. Érezhető, és fontos is: nem emlékkiállításról van szó, nem egy konkrét történelmi tény objektivi- zált bemutatásáról, feltárásáról, Forgács Péter nem összegezni akar, tiszta vizet önteni bármiféle pohárba, talán még korrektségre sem törekszik. Csupán az a helyzet, hogy rábukkant egy félelmetes anyagra, ami idővel (col tempo) ugyan megfakult (ha ugyan), véget ért, vagyis historizálódott és rárakódtak történelmi-politikai jelentésrétegek, de amiben továbbra is ott rejlik egy hihetetlen képi erő. Mintha a látás, a tekintet agressziójáról szólna. Arról a sajátos európaiínak tekinthető) beidegződésről, ami máig veszélyes automatizmusokra csábít. Mert amint egy arcra pillantunk, önkéntelenül is besorolunk, másodpercek alatt tudunk dönteni rokonszenvről, hasonlóságokról, emberi tulajdonságokról. Wastlék hatalmas képtárában csupa névtelen arc tekint ránk vissza. Tudjuk, hogy valós emberekről van szó, itt viszont mégis csak egy végtelen katalógus szemléltető példái. Valahogy azonnal nevet, sorsot, élettörténetet gyártunk nekik, hacsak futtában is. Mint ahogy Giorgione portréját is hamar elkönyvelték mint a művész anyját ábrázoló képet, de legalábbis mint az öregség allegóriáját. Mert az mégsem lehet, hogy egy ilyen „megszólalásig” életteli arc csak úgy magának legyen, arcként, identitás nélkül. Talán mi is ritkán tudatosítjuk, hogy minden enyészpont és minden képsík előtt, azon kívül, mintegy kifordítva, ott vannak a mi látóidegeink, ott van a recehártyánk, ami ugye az emberi agy integráns része, merthogy abból nőtt ki és hajtogatódott le, tehát csakis azzal együtt tud látni, nézni, értelmezni (erkennendes Sehen). Forgács Péter installációja a tekintet (minimum) kétélűségéről szól, arról, hogy arcunk, ha akarjuk, ha nem, közvetítő felület, harcterep, vizuális ütközőpont. Ami az ókori Rómában még az istenek, császárok és legbefolyásosabb patríciusok törvényben őrzött kiváltsága volt, az ma bárkinek bármikor hozzáférhető. Mármint a képmás készítésének joga, lehetősége. Egyáltalán az ötlet is. Mert ma, amikor már lassan tera- bájtokban mérjük a tárhelyeket, megapixelekben a képfelbontást, szinte viccesnek tűnik, hogy a középkor tájékán ilyen, hogy élő, konkrét hús-vér ember arcának megfestése, nem volt, vagy csak nyomokban, óvatosan, itt-ott, később nagyobb képekbe ágyazva. Hogy azt, hogy európai portréfestészet, ki kellett találni, ugyanúgy, mint az önálló tájképet is. És ez csak azért érdekes, mert azóta eszméletlen karriert futott be az arcképcsinálás. Ez az a szelete az emberi testnek, amiről a legtöbb mindent tudunk, vélünk leolvasni (nem pedig a törzs, sem a végtagok), az a ránk szabott ábrázat, amin keresztül és amiből kifelé mi is pásztázzuk a másikat. Arckép kell az igazolványhoz (ma már biometrikus adatokkal, segédvonalakkal), életrajzhoz, pályázathoz, internetes közösségi portálokhoz. És éppen a tekintetünket, arcizmainkat és apró mimikái jellegzetességeinket mérik egymáshoz a legmodernebb arc- -és személyfelismerő szoftverek. Amiktől egyesek olyan sokat várnak, nemcsak repülőtereken. Forgács Péter pedig finomítani, cizellálni, csavarintani próbál a dolgokon. A döbbenetes képi nyersanyagot mindig egy kicsit máshogy adagolja. így amikor korabeli videófelvételeket látunk, három képernyőn, foglyokról, fogva tartókról és helyi lakosokról, szoros hármasba rendezi a monitorokat, mintha azok egy picit egymásnak is sugároznának, és csakis körbe járva, ezt is, azt is nézve érhetnénk közelebb a valósághoz. Hermeneutikai háromszög. A labirintus tovább folytatódik, vezetve vagyunk, szegény rabul ejtett, képileg is feltérképezett embertársaink hátrahagyott nyomai vezetnek. A vége felé pedig bezárulni látszik a hurok, a képtérben megjelenikForgács Péter, maszkot készíttet, mintát vesz magáról is, egy utolsó gesztus erejéig pedig ránk vigyorog, mindjárt háromféle különös grimaszt vágva. Talán azért is, nehogy azt higgyük, hogy ezzel már véget is ért a történet. (Forgács Péter: Col Tempo - a W.-projekt.Az53. Velencei Biennále Magyar Pavilonjának kiállítása az Emst Múzeumban, 2010. március 14-ig)
