Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)
2009-12-23 / 296. szám, szerda
8 Riport-hirdetés ÚJ SZÓ 2009. DECEMBER 23. www.ujszo.com A vágtornóci Šgorica István hét bajtársával utolsóként ért át a túlsó partra hatvanöt éve, 1944 karácsonyán a még ép Mária Valéria hídon A háta mögött robbantották fel a párkányi hidat December 26-án lesz 65 éve, hogyavisszavonuló németek felrobbantották a párkányi Mária Valéria hidat. Akik akkor ott voltak, mind a jeges Dunában, vagy a szerteszét röpködő beton és vasdarabok között lelték halálukat. Nyolc, fogságból hazasiető felvidéki vasutas az utolsó pillanatban ért át a túlsó partra - közülük ma már csak a vágtornóci Šgorica István él. VRABEC MÁRIA A nyolcvanhat éves bácsi azt mondja, tulajdonképpen csak hatvanöt éves lesz, mert 1944 karácsonyán újjászületett. Bajtársai azóta mind meghaltak, nincs, akivel felidézze az emlékeket, amelyekről hosszú élete során alig beszélt. „Más volt fontos, a napi megélhetéssel törődtem, nem a múlttal. Olyan mély volt bennem az az élmény, hogy nem is tudtam szavakba foglalni” - kezdi a mesélést a betegsége ellenére ma is szálfatermetű és jó kedélyű Šgorica úr, aki egész életében a vasútnál dolgozott. „Huszonegy éves voltam, amikor 1944 őszén megismertem a feleségemet, Ilonkát. Köbölkút és Muzsla között vesztegelt a tehervonat, amelyet kísértem, és ők a vasút mellett kukoricát törtek az édesanyjával. Csak tizennégy éves volt, de nekem már akkor megtetszett, megfogadtam, várni fogok rá. Egy évig nem is tudtunk egymásról, háború volt, a posta sejárt, de biztos voltam abban, hogy ha mindketten túléljük, összeházasodunk. így is történt, 1947-ben Péter-Pál-napján volt az esküvőnk, de nem sokon múlott, hogy nem élem meg azt a napot.” Šgorica úr 1944. november 12-én kapta meg a katonai behívót, hogy „haladéktalanul jelentkezni tartozik a rákosrendezői pályaudvaron”. „Nem volt mit tenni, bevonultam. Szombathelyre vittek, hogy az ottani pályaudvaron segítsük a szerelvények indítását, mert már közeledett az orosz front. Nyolcán voltunk felvidékiek, hat tardoskeddi, egy érsekújvári vasutas, meg én. Csakhogy a vonatok alig jártak, tétlenül tengődtünk a városban. December 20-án az állomásfőnök azt mondta, menjünk haza, mert sem élelmet, sem fizetést nem tud adni nekünk. Négy napig tartott, míg Budapestre értünk. Az ottani forgalomirányítótól megtudtuk, hogy a Nyugati pályaudvar környékét elfoglalták az oroszok, Érsekújvárba már nem járnak vonatok, csak Esztergomba mehetünk Pilisvörösvá- ron keresztül. A németek mind a Dunába vesztek Šgorica István és társai december huszonhatodikén délután fél háromkor értek Esztergomba, a város olyan volt, mint a felbolydult méhkas, mindenki a híd felé szaladt. , Az oroszok a bazilika kupolájából és a környező dombokról lőttek. A németek teljes hadifelszerelésben meneteltek a robbanószerekkel teleaggatott híd felé. Ügyet sem vetettek arra, hogy bármikor a levegőbe röpülhetnek, az emberélet egyáltalán nem volt fontos, csak az, hogy az oroszok ne jussanak át a Dunán Párkányba. Mi sem gondolkoztunk, még megijedni sem volt időnk, csak tolakodtunk a tömegben, hogy minél hamarabb jussunk át a túlsó partra. Százszázötven méterre lehettünk már a hídtól, délután fél négy lehetett, amikor fülsiketítő robajjal az egész felrobbant. Az utánunkjövő német katonák már nem élték túl, ezerszám zuhantak a Dunába autóstul, mindenestül, a levegőben röpködtek a vas- és betondarabok, de mi hátra sem mertünk nézni. Szaladtunk egészen a vasútállomásig, ahol csak egy mozdony állt. A forgalomirányító azt mondta, katonai szerelvényt vár Magyarországról, de az már biztos nem érkezik meg, mert az oroszok Nagymarosnál is a levegőbe röpítették a hidat. Ezzel a mozdonnyal elvitt bennünket Érsekújvárba, ahol már csak egy bódé állt azt állomás helyén. Az egész városban egy lelket sem lehetett látni, csak két német autó parkolt az állomással szemben az út szélén. Gondoltuk, megkérdezzük, merre mennek, elvégre karácsony van, ők is csak emberek. Az egyik sofőr szudétanémet volt, tudott csehül. Tardoskeddre nem akart kitérni, mert arrafelé már partizánok jártak, de azt mondta Andódon keresztül Vágsellyére megy. így kerültem Szent István napjának éjszakáján haza Vágtor- nócra.“ Senki nem él már a megmenekültek közül A sors úgy intézte, hogy a jócselekedetet még aznap másnak viszonozhatta Sgorica István. Alighogy üdvözölték egymást a szüleivel és a nővéreivel, az ajtón máris német katonák dörömböltek. „Egy sókszelőcei vasutast vonszoltak magukkal, aki a Nyugati pályaudvaron volt forgalomirányító és csak magyarul beszélt. Én igazoltam, hogy ismerem őt, kezeskedem érte, így elengedték, gyalog ment haza. A németek hajnalig nálunk maradtak, karácsonyi énekeket énekeltünk együtt, mindenki a maga nyelvén. Akkor értettem meg, hogy az egyszerű sorkatonák számára egyformán szörnyű a háború - függetlenül attól melyik oldalon állnak.” Šgorica István a háború után megnősült, aztán bevonult a hároméves kötelező sorkatonai szolgálatra. Szerencsére a vasútnak szüksége volt rá, ezért csak fél évet töltött a kaszárnyában. Három gyermeke született: egy fia és két lánya. Élték az átlagos családok boldog, küzdelmes életét, amiben nemigen volt helye az emlékezésnek. Most a vágtornóci nyugdíjas otthon lakója, csendes, eseménytelen napjait leginkább azzal tölti ki, hogy gondolatban a múltba kalandozik. Gyakran gondol arra az eszeveszett menekülésre is, amikor az élni akarás ösztöne olyan erős volt bennük, hogy a félelemnek sem hagyott helyett - csak később ijedtek meg annyira, hogy még a szeretteikkel sem beszéltek arról a napról. Egymással sem, mert soha többé nem találkoztak. Hét társa közül, akikkel együtt menekült meg Párkányban, csak egyet látott viszont: 1964-ben a köbölkúti Csanda Józsefet. „Mind tíz-tizenöt évvel voltak idősebbek nálam, egy sem élte meg, hogy újra gyalogszerrel mehessen át Párkányból Esztergomba. A fiam elvitt 2001 októberében a hídava- tásra. A régi híd sokkal szebb volt, még most is emlékszem a vasszegecsekre, de az, hogy ennyi év után újjáépült, mégiscsak nagyon nagy dolog. Mondtam is ott az egyik határőrnek, hogy én voltam az utolsó, aki átjutott azon a régi hídon, de talán el sem hitte, hiszen valóban a csodával határos, hogy a Jóisten akkor úgy vigyázott rám.” Évtizedekig csak csonkok álltak a híd helyén (Forrós: wikipedia.org)
