Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)
2009-12-19 / 293. szám, szombat
Szalon 17 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. DECEMBER 19. Sorozatunk korábbi részei: Márai Sándor: A teljes napló, 1943-44 Márai Sándor: A teljes napló, 1945 Márai Sándor: A teljes napló, 1946,1947 Márai Sándor: A teljes napló, 1948 Márai Sándor: Ateljes napló, 1949 „Minden perc ajándék” (Új Szó/Szalon, 2009. január 24.) „Pogány és barbár nép maradtunk" (Új Szó/Szalon, 2009. február 7.) „Túl aljas minden, s túlságosan fáj” (Új Szó/Szalon, 2009. február 21.) „Mert jogom van itt élni..." (Új Szó/Szalon, 2009. április 4.) Aki lyukas cipőben járt, amikor Nobel-dijra javasolták (Új Szó/Szalon, 2009. december 5.) RÉSZLETEK A NAPLÓBÓL Kodály otthon maradt, s miután egy ideig sértődötten és hiún tunkolt a bolsevistákkal a közös tálból, egy napon visszavonult és lézeng, szakállason, mint egy fancsali, megsértett máriapócsi Krisztus. Szomorú példa. Bartók idejében felrúgott mindent. Kodály idejében zsebre tett mindent. Mindig erről van szó. Két napon át semmi bor. Nagyszerűen érzem magam. Kitűnő dolog, nem inni bort. Csak egy jobb van, bort inni. A tisztességtelenség már úgy terjed a világban, mint az influenza: az emberek belégzés útján kapják meg. Tóthtal, kiadómmal, többhetes tárgyalás után megállapodtunk az új kéziratok kiadásában. A kéziratokat gondos előkészítés után átadtam neki, betette az autójába. Néhány órával később az autót a müncheni Luitpold kávéház előtt kirabolták, a kéziratokat elvitték. Undorító Petőfi erotikája, egy asztaloslegény csirizszagú érzékisége. Ezek a „kis feleségem, jer az ölembe, hej, de potens vagyok!” kezdetű ömlengései túlszárnyalják a hasonlóan ízléstelen Ady klapanciáit is. Anyám írja, hogy húgomat kilakoltatták, öcsém elveszíti állását, a környéken minden vendéglőt, kocsmát államosítottak. A nyilasok azt hiszik, hogy ezek a kommunista gaztettek most már igazolják az ő gaztetteiket. A „szabad világban” - tehát Nyugaton -jogom van akkor és úgy dögölni meg, ahol, és ahogy akarom. A bolsevisták világában ott és úgy kell megdögölnöm, ahogy a kommunista sintérek parancsolják. Ez lényeges különbség. Márai Sándor (a kép jobb szélén) többedmagával XII. Pius pápa fogadószobájában, Rómában, 1951-ben. Az erre vonatkozó bejegyzés naplójában: „Aztán a pápához megyünk. A kihallgatás a Vatikán nagy fogadótermében inkább egy sporteseményre, mint pápai fogadásra emlékeztet... Mikor künn vagyok a teremből, megkönnyebbülök." 1951 októberében indult útjára az éterben, és negyvenkét évvel később, 1993 októberében volt utoljára hallható a Szabad Európa Rádió magyar adása. jOBl' 4íÉt Máraiék fogadott fia, Babócsay János. A felvétel az ötvenes évek elején, Nápolyban készült. Márai Sándor: A teljes napló, 1950-1951; „Ezek már urak sem voltak, csak uraskodtak, ezek már magyarok sem voltak, csak magyarkodtak" „Már csak nagyon kevés emberhez van közöm” A nápolyi emigrációban élő Márai Sándor minden este felolvas fogadott fiának, Janikának a Toldiból. Szomorúan tapasztalja, hogy majdnem minden verssorban akad olyan szó, amit a gyerek már nem ismer. GAZDAG JÓZSEF „Ha egy gyerek nem lakik be mindennap az eleven nyelv bőségéből, nyelvi öntudata csonka marad. Ez az, amit soha nem fogok megbocsátani a bolsevistáknak” - jegyzi fel naplójába. Márai kiválóan beszél franciául, németül, olaszul és angolul is, mégis attól fél, hogy magyar nyelvi öntudata óha- tadanul is roncsolódik az idegen közegben, ezért kötelező olvasás- gyakorlatokkal védekezik a „nyelvfelejtés” ellen: minden reggel előírásszerűén a Károli-féle Bibliát olvassa, hozzá pedig Arany és Vörösmarty költeményeit - sosem az „ízléstelen” Adyt vagy a „híg” Petőfit. Aggodalmai Kosztolányi híres esszéjének (Lenni vagy nem lenni) záró soraira rímelnek: „Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk.” Két évvel kivándorlásuk után, 1950 elején hosszú utazásra indul, öt hét alatt hatezer kilométert tesz meg a Nápoly-Róma-Zürich-Mün- chen-Frankfurt-Hamburg útvonalon. S bár jóleső érzéssel nyugtázza, hogy a német könyvesboltok kirakataiból a Márai-kötetek sem hiányoznak, összességében nincs elragadtatva a látottaktól. München „sör- és hurkaszagú”, egy stuttgarti vendéglőben pedig szemtanúja lesz annak, ahogy egy részeg náci hangosan magyarázza asztaltársaságának, hogy minden franciát kiüt, ha egyszer visszatér - csapatai élén - Párizsba. Ekkoriban kerül kezébe a Hídverők című, emigráns szélsőjobboldali lap (Márai a „förmedvény” kifejezést használja), amit a Szálasi- féle nyilaskeresztesek szerkesztettek. A nyilasokat nyilvánvalóan irritálta Márai humanizmusa, ezért cikksorozatokban gyalázták az írót, s az 1943-1944-es naplót idézve azt követelték a katolikus egyháztól, hogy közösítse ki őt. Utóbb pedig azzal a képtelen váddal illették Márait, hogy New Yorkban (!) különböző politikai pozíciókat fogadott el, s lépten-nyomon rivaldafényben van - miközben a legnagyobb névtelenségben és magányban élt Nápolyban. Naplójában így válaszol a rágalmakra: „Ezekkel nem akarok többé egy hazában élni.” Márai sosem tudta megbocsátani a Horthy-féle Magyarország műveletlen, kapzsi és pökhendi „úriembereinek” - akik a „vitéz”, a „mi fajtánk” és hasonló hangzatos jogcímek alapján kiváltságokat akartak -, hogy lezüllesztették az országot. „Ezek már urak sem voltak, csak uraskodtak, ezek már magyarok sem voltak, csak magyarkodtak.” Nápolyi napirendje a következő: ébresztő reggel 7-kor, reggeli (egy alma, cigaretta nélkül), olvasás, egy óra séta, majd írás és olvasás (otthon); délután könyvtár, esedeg bolyongás a városban, majd kötelező esti olvasmányként Eckermann beszélgetései Goethével. Vendégeket ritkán fogadnak. „Már csak nagyon kevés emberhez van közöm” - úja. Anyagi gondjaik megszűnnek, miután német kiadójától megkapja elmaradt tiszteletdíjai egy részét. Azonnal vásárol is egy tarisznyát, amiben elfér a kulacs és a szalonna, s vesz hozzá egy görbe sétabotot és egy iránytűt. Májusi naplóbejegyzés: „Halászni kezdettem.” A környékbeliek hangosan röhögnek rajta, ahogy vállán halászkosárral, kezében hosszú botjával a tenger felé baktat. Máskülönben tisztelik az ismeretien emigránst, rangja a helybeliek szemében hónapról hónapra nőtt. A szomszédok és az utcai árusok, akik eleinte fürkésző tekintetekkel vizslatták, hogy ki lehet ez a lyukas cipőjű, de arisztokratának tűnő alak, eleinte bizonytalan hangon commendatorénak (főtanácsosnak) szólították Márait, később professorénak (egyetemi tanárnak), végül pedig ő volt a signor conte (gróf úr). A Szabad Európa Rádió (SZER) Münchenben magyar adóállomást állít fel, s megüzenik Márainak, hogy közreműködésére feltétlenül számítanak. Az ajánlatot elfogadja - végre ismét szabadon, cenzúrá- zatianul szólhat a magyarsághoz - s hetente felutazik Rómába, ahol egy külön erre a célra berendezett stúdióban felolvassa 10 perces szövegeit a magyar irodalomról. Ezzel egy időben értesül arról, hogy élénk visszhangot váltott ki az 1951 nyarán írott, Halotti beszéd című verse, amelyet ekkor már csak titokban lehetett Magyarországon terjesztem, a bolsevista kultúrpolitika ugyanis „nemkívánatos” szerzőnek minősítette Márait, s mintegy negyven kötetből álló addigi életművét eltávolították a könyvtárakból. A Márai-kutatók szerint a Halotti beszéd volt az első magyar szamizdat: írógépen másolva, „kéz alatt” terjedt. Márai tudja, az olasz hatóságok szemében ő is csak „rendőri felügyelet alatt élő hontalan”. A bizonytalan státus helyett állampolgárságot szeretne, ezért úgy dönt: Amerikába költöznek. A könyvtárban amerikai folyóiratokat olvas, naplójában pedig Cocteau-t idézi, aki szerint az amerikaiakat elhülyítette a pénz és a konformizmus ter- roija., A boldogságot összetévesztik a saját autóval és a frizsiderrel.” Végül, hosszas ügyintézés után, 1951. december 29-én távirat érkezik Washingtonból: Máraiék megkapták az amerikai vízumokat. „Egy évbe tellett, amíg az amerikai hatóságok elszánták magukat, hogy olyan gyanús embert, mint amilyen egy író, beengednek az ígéret földjére.” A hír mégsem dobja föl. „Van valami különös kietlenség bennem és körülöttem is. Nincs hazám, talán ez.” Márai Sándor: A teljes napló, 1950-1951; Helikon Kiadó, Budapest, 2009; 472 oldal Márai Sándor: Halotti beszéd (részlet) A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: „A halál gyötrelmei körülvettek engemet..." Az óhiói bányában megbicsaklik a kezed, A csákány koppan, s nevedről lehull az ékezet... A Tyrrén tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi be az ausztrál éjszakát... Még szólnak és üzennek ők mély szellemhangokon, A tested is emlékezik, mint távoli rokon. Még felkiáltasz: Az nem lehet, hogy oly szent akarat... De már tudod: Igen! Lehet!... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen. Halottért sírni kár... ...Te hallgass és figyelj! Tudjad: már él a kis sakál, Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. Már sarjad a vad kaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
