Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)
2009-12-19 / 293. szám, szombat
18 Szalon ÚJ SZÓ 2009. DECEMBER 19. www.ujszo.com „Szép élet volt, s még azt sem mondhatom, hogy fáradságos lett volna..." - Kilenc évtized ünnep- s mindennapjairól Gacso Istvánnal „Nagyon összetartó család voltunk” Feleségével, Ilonkával, édesapjával és első lányukkal, Ildikóval „A fiataloknak is mindig azt mondom, hogy nagyon jó volna, ha megismernék a történelmet, mert akkor értékelni tudnák a jelent”- Talán ez is lehetne a mottója annak a beszélgetésnek, amit a jánosi, de ma már Rimaszombatban élő Gacso István bácsival folytattam, aki az idén augusztusban töltötte be a kilencvenet. JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Amikor benyitunk hozzá az unokájával, az asztalnál ül, s bár még csak kora délelőtt van, már az aznapi Új Szót olvasgatja. Nemrég papírra vetette az életét, ami bizony telis-tele volt kacskaringóval, de Pista bácsi is mintha csak Örkény hősét idézné, amikor úgy összegzi az életét, hogy így volt szép, ahogy megtörtént. Édesapámék nyolcán voltak testvérek. A legidősebbet és a leg- fiatalabbat nem ismertem, a többit viszont mind én temettettem el. Közülük egy élt Feleden, a többiek mind Jánosiban maradtak. Nagyon összetartóak voltunk, s egy-egy nagyobb esemény alkalmával, mint csépléskor vagy disznóöléskor mindig összejött az egész család. Nagyapám különösen örült, ha körbeültük a nagy asztalt. Mindannyian nagyon kötődtünk a földhöz s az állatokhoz, még nagyon kicsi voltam, amikor kisszékre álltam, s úgy pucoltam az állatokat. Szép élet volt, s még azt sem mondhatom, hogy fáradságos lett volna. Édesapám legkésőbb öt órakor mindig kelt, de édesanyám is mindig kelt utána, mert reggel hat órára két- három tehenet már meg kellett fejni. Mikorra mi, gyerekek felkeltünk, már kész volt a reggeli. Még mindig a számban érzem a sült krumpli ízét, amely forralt vagy nyers tejjel, esetleg tejes kávéval is isteni volt. De ugyanúgy jólesett a szalonna hagymával, amely főételnek számított, hiszen a határba is ezt hordtuk. Amíg a férfiak a határban dolgoztak, addig édesanyám otthon robotolt. Nappal mosott, éjjel font, akkoriban ugyanis még kendert termeltek, s telente jártak össze az asszonyok, s tavaszra meg is szőtték. Még ma is rengeteg szőtt holmi áll a szekrényben. A mai napig reggelente, amikor kibújok az ágyból, anyaszült meztelenül hideg vízben megmosakszom, s a legdurvább törölközővel megszá- rí tkozom. Milyen szórakozási lehetőségek voltak akkoriban? Nagyon kedves emlékem su- hanckoromból a pikézgetés. Akkor még nem volt olyan nagy forgalom a vasúton, s a töltésen játszottunk. De bizony, mihelyst egy kicsit is megférfiasodtam, nekem is ott volt a helyem a többi felnőtt között. Nem felejtem el, hogy húsvétkor reggelig mulattunk, s amikor öt óra tájt hazamentem, apám jött utánam, s rám szólt: No, fiam, ha legény voltál az éjszaka, akkor legyél az nappal is. Vár a kaszálnivaló. Ezzel a kezembe nyomta a kaszát, s uzsgyi ki a rétre. Szerencsémrejöttegykis eső, s befeküdtem az egyik boglyába. Már sötétedett, amikor felébredtem. Volt egyébként két kocsma és egy kuglipálya is a faluban, s az öregek elsősorban kártyázni szoktak. Megittuk azt az egy-két fröccsöt, elszórakozgattunk, de lumpolás az nem nagyon volt, hisz hajnalban kelni kellett. De nem is nagyon lehetett berúgni, Gerberéknél például, ha a tulaj látta, hogy már kicsikét kapatos valaki, akkor nem adott több italt, s egyszerűen hazaküldte. S milyen volt a falu nemzetiségi összetétele? A húszas években községünkben három szlovák család lakott, de 1927-ben jött a földreform, s akkor bizony csak a föld 30 százalékát vehették meg a magyarok, így kerültek ekkoriban nagyobb számban, főleg a pusztákra szlovákok, de soha semmilyen problémánk nem volt egymással. A Sárközi-birtokon pl. a cselédházat és az aklokat felgyújtották, s a biztosító segítségével új épületeket emeltek. Még ’38 után is maradt szlovák képviselő. S hogy egy jóval későbbi példát is említsek, 1980-ban tűz ütött ki a portánkon, s az egyik szomszéd fiatalember, aki akkor jött oda vőnek, azonnal szaladt, és szó nélkül segített. Holott egy szót sem tudott magyarul. Gondolom, ezekben a mozgalmas időkben katonáskodott is eleget. Sokakkal ellentétben én nagyon szerettem katona lenni. A tüzéreknél voltam, s bizony ott nagyon fontos volt a pontosság. A századosunk, ha két-három percet késtünk, már megszólított. „Fiam, egyeztessük csak az óránkat. Ha egy perccel is később vagy hamarabb lősz, már nagy baj van.” 1940. december 2-án vonultam be, s amikor egyenruhát öltöttünk, beküldtek az istállóba, s kézzel pucoltatták fel a lovak alját. Az istállóparancsnokok tizedesek, őrvezetők voltak, akik csak káromkodni tudtak, ími-ol- vasni nem. Kiderült, hogy ezeknek a többsége tanyasi gyerek volt, akik hol jártak iskolába, hol nem. Amikor megbarátkoztunk, én olvastam fel nekik a leveleiket is. Mondta is egyszer a századparancsnok: „Ha tudom, hogy a Felvidéken ilyen művelt emberek vannak, mind az volna az ütegemben. A bakának a lábát, a huszárnak a seggét, de a tüzérnek az eszét kell használnia.” Mikor ért véget Pista bácsi számára a háború? 1945. május másodikán értem haza, Jánosiba. Nagyon kalandos volt az út hazafelé, az egész Felvidéket bejártuk, ahogy menekültünk a bevonuló szovjet hadsereg elől. Már az oroszok vezénylete alatt vonultunk tovább Miskolcra, ahol a tüzérlaktanyába helyeztek el bennünket. Itt látogatott meg anyám, s hozott az élelem mellett egy tekercs dohányt is, mivel addig nagy dohányos voltam. De mivel a dohánynak ott a laktanyában igen nagy értéke volt, úgy döntöttem, hogy inkább pénzzé teszem. A kanalam nyelét kövön kiéleztem, a dohányt felvágtam. Egy tárca dohányért inget, cukrot, kenyeret adtak. Tíz tárcáért báránybéléses kabátot, strucknad- rágot adtak. A bagózásról leszoktam, cserébe viszont felruházkod- tam. Az alezredesem szerette volna, ha katona maradok. De ekkor elolvastam egy rendeletet, hogy az idegen állampolgárokat le lehet szerelni. Elfogott a honvágy, s az alezredes segítségével sikerült leszerelnünk s hazaérni. Itthon azzal fogadtak, hogy ha lehet, ne menjek Rimaszombatba, mert aki magyarul beszél, azt megverik, a nőket pedig megnyílják. De elpanaszolták azt is, hogy a tanítót és a jegyzőt elűzték, a magyar iskolát bezárták. Május 4-én a katonai parancsnokság rendeletet adott ki, hogy minden más nemzetiségűt arra kell kényszeríteni, hogy 24 órán belül hagyja el az országot. Három-négy család ment el így, mi pedig megkaptuk a fehér levelet. Készülhettünk a kitelepítésre. Küenc családot minden értesítés nélkül marhavagonokba pakoltak, s vitték őket Csehországba, az elűzött németek helyére rabszolgának, cselédnek. S mire visszaértek, a házukat elfoglalták. Ekkor született ez a nóta is: Szedik már az ólak, házak tetejét, elvitték a falunak az elejét, maradt itthon kettő-három reszlo- vák, kinyalhatják a komisszár valagát... Ezek szerint Pista bácsiék itthon maradtak. Itthon, bár nagyon szerették volna, ha reszlovakizálunk. Mondta is Čemý, a jegyző, apámnak: „Józsi bácsi, maguknak olyan szlovák hangzású nevük van, reszlovakizáljanak.” De apám csak annyit válaszolt neki, hogy a magyarságát, a szüleit soha nem tagadja meg. Ekkor nősültem meg, s mivel mezőgazdasági iskolában végeztem, Péterfalán, majd Pálfalán is rám bízták egy időre a szövetkezet vezetését. De tanítottam is, Tornaiján és Kövecsesen, a mezőgazdasági iskolában. A napokban a Csemadok emlékplakettel tüntette ki. 1952-ben alapítottuk meg a Csemadok helyi alapszervezetét, s már ’53-tól tagja voltam a járási elnökségnek. Dolgoztam a rima- szombati, a tornaijai és a füleki titkárságokon. Gyalog, biciklin, később motorbiciklivel jártuk a falvakat, s a magyar kultúra és az anyanyelv ápolását, az anyanyelven tanulás fontosságát propagáltuk. Ez okozta a vesztemet is 1970-ben, ezért zártak ki a pártból, mivel szerettük volna elérni egy magyar nyelvű egészségügyi iskola megnyitását Rimaszombatban. Egy évvel később a Csemadok is elbocsátott. így aztán visszamentem a szövetkezetbe dolgozni, s Gesztetében voltam könyvelő, zootechnikus, munka- védelmi. Milyenek voltak a gyerekkori karácsonyok? Két nap volt istentisztelet. Karácsonyfa mindig volt, legtöbbször édesanyám csinálta rá a cukrot, diót és almát kötöttünk rá. De minden karácsonykor fellépett a színjátszó csoport. Színre került a Nagymama vagy a Noszty fiú esete Tóth Marival, s mindez Farkas tanító úrnak volt köszönhető. Karácsonykor az énekkar, januárban a vadászok, húsvétkor a tűzoltók ünnepeltek színielőadással. Egykét darabban én is játszottam, volt, amelyikben a feleségemmel együtt. A fenyőfát az erdőből hozták? Mindig, akkor még nem nagyon tiltották, s az ember igyekezett elhozni egy-egy szép fát. Mi került az ünnepi asztalra? Karácsonyra sertést öltünk, s nem hiányozhatott az asztalról a töltött káposzta, de nagyon szerettük a tésztalevest, s édesanyám mindig sütött süteményt is. De ez nemcsak ünnepkor volt, hisz minden vasárnap került az asztalra. Mikorra hazamentünk a templomból, már friss ebéd várt bennünket. S ekkor még az egész család együtt fogyasztotta el az ebédet. De akkoriban még fontos volt a Mikulás is, a felnőttek beöltöztek, s vitték az ajándékot a gyerekeknek. Egy alkalommal aztán felismertem apám csizmáját, s innentől már nem volt akkora varázsa ennek az ünnepnek. S milyen lesz az idei karácsony? Az utóbbi években egyre csendesebb. De azért lesz karácsonyfa, ha nem is élő, s ajándékokkal is meglepjük egymást. Pár éve, amikor még otthon laktam, az összes rokont felhívtam telefonon, s mindenkinek boldog karácsonyt kívántam. Szerencsére nagy a rokonság, hiszen még Argentínában is élnek közeli hozzátartozóim, akik 1956-ban mentek ki. Ma már Rimaszombatban, egy sokemeletes bérházban lakik. 2005-ben költöztem Rimaszombatba a középső lányomhoz, amikor a feleségem meghalt, s egyedül maradtam. Krumplit ástam a kertben, s annyira belejött a fájás a térdembe, hogy abba kellett hagyni. Ekkor döntöttem úgy, hogy beköltözöm a rokonokhoz. A rákövetkező évben még elutaztam Prágába, hogy meghallgassam Katikát, az unokámat, aki akkor diplomázott a Károly Egyetemen. De ma már nem vállalnám a kisebb utazásokat sem. Napról napra kisebbeket tudok lépni. Hogyan, mivel telnek a napjai? Ma is minden reggel tornával kezdődik. Mielőtt kikelek az ágyból, fekve biciklizek, s megmozgatom az összes testrészemet. Öt évig voltam katona, ahol hozzászoktattak a rendszeres testmozgáshoz. A mai napig járatom az Új Szót és a Vasárnapot is, s ha már nem látok is olyan jól, mint egykoron, azért szinte mindig kiolvasom őket. De nagyon szeretek szudokut fejteni, és nemrég megírtam az én hosszúra sikerült, kalandokkal teli életemet. Napról napra kisebbeket tudok lépni... (A szerző felvétele) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
