Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)

2009-12-19 / 293. szám, szombat

12 Szalon

ÚJ SZÓ 2009. DECEMBER 19. www.ujszo.com

Antoi

Telített

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Kendő nélkül arisztokratikus arc lehetne a csíksomlyói Teri néni százéves arca. Adriana, a világ egyik legszebb topmodellje családi ereklyeként őrzött, réges-régi menyasszonyi viseletben. Kétféle világ, kétféle gesztus, kétféle életstílus Anton Molnár, a Franciaországban élő, anyai ágon felvidéki származású festőművész vásznain. Kivételes pillanatok, páradan hangulatok mesterien megfestett képeken, amelyek nemcsak rangos galériák falait díszítik - New York, Szingapúr, Tokió kiállítótermeiben kaptak helyet.

„Nagyapámnak étterme volt Budán, Ady Endre többször is a vendége volt - meséli Molnár Antal. - Csodálattal olvasom Ady verseit, de a nagyapám anekdotáit is szerettem, mert arra is gyakran kitért bennük, hogyan éltek az emberek, milyen tempóban ment a világ, milyenek voltak azok az esték, amikor Ady a barátaival együtt leült a nagy gesztenyefák alá. Olyan krúdys hangulatban társalogtak a lombok alatt. Budapestnek ez a része a városon kívül esett, a Szabadság-hegy inkább olyan kirándulóterület volt. Konflisok közlekedtek arrafelé, hűvös estéken a hölgyek kendőt terítettek a vállukra. A második világháborút követően jött az államosítás, és megszűnt az étterem. Nagyapám szomorú volt, hiszen életének egy része ott zajlott. A nyugdíjáig hátralevő csaknem tíz évet gyárban töltötte. Amikor festem

kezdtem, mindig arra gondoltam, hogy a képeimen valahol majd visz- szajönnek ezek a hangulatok, hiszen elég sok fénykép maradt fenn az ottani társalgásokról, fogadásokról. Megmutatták, hol állt Ady kedvenc asztala... számomra a költészet szorosan összefügg a festészettel, de még a gasztronómiával is. Pusztán a színharmónia nekem nem elég. Abban a stílusban, amelyet a sajátomnak érzek, a poétikának, az ízeknek, az illatoknak is helyük van. Én úgy fogom fel a festészetet, mint ahogy a huszadik századba belépett a film. A mozgóképek és a mondanivaló mellett fontos a díszlet, a jelmez és a zene is, legelsősorban természetesen az ember.”

Ady Endre és Paul Verlaine, no meg a párizsi Café Deux Magots ugyanazon a képen. Az ősz költői. Chanson d’automne. Ezüsttálcán Verlaine sorai, rozsdabarna keretben a Párisba tegnap beszökött az Ősz.

„Ez a kép Jacques Chirac volt köztársasági elnök úré lett. A magyar-francia év alkalmából került a tulajdonába. Jean-Paul Sartre, Juliette Greco és Edith Piafis gyakran megfordult ebben a kávéházban. Ott nyitottam ki Verlaine kötetét, ahol az Ősz húrja zsong, ja- jong, busong a tájon. Ott van egy csésze kávé, egy pohár víz és mellette a kötet. Pár korty ebből, pár abból, s hozzá a költészet. Az én festészetemben mindig ott az üzenet. Erre tudatosan törekszem. Műidig olyan helyekre megyek,

olyan pillanatokat örökítek meg, ahol és amelyekben ez megjelenik, de lehet, hogy aztán évek múlnak el, amíg a téma kikristályosodik bennem. Visszatérve a Verlaine- versre: Tóth Árpád zseniálisan lefordította. Petőfit, Adyt, József Attilát nem tudják ilyen csodálatosan tolmácsolni a franciák. Hihetetlen fordítói-költői tehetség kell ahhoz, hogy ez sikerüljön. Én nem vagyok fordító, egyszer mégis átültettem franciára egy magyar verset, amelyet nagyon szeretek, és rá is tettem aztán egy képemre. Rajongok La- tinovitsért. A Ködszurkálóban van egy verse, pár sor csupán arról, hogy a költészet olyan, mint a száguldó ménes. Nagyon szép, ahogy erről ír. Hogy a költészet segítségével repülni tudott. Ezt gyönyörűen fejezte ki. A versek mindig fontos szerepet játszottak a kereséseimben. Ugyanakkor, ha dolgozom, mindig zenét hallgatok. A festő, akárcsak az író, a költő, a zeneszerző vagy az építész nem gép, amelyből kijön az alkotás, mint egy nyomtatóból. Eszembe jut egy technika, amelyet ki akarok próbálni, észreveszek valamit, mint most is... azt az agyam elraktározza, és később előjön. Irányítani kell tudnom magamat, beosztani az energiámat.”

Luxusszállodák falait is ékesíti nem egy műve, de mint mondja: nagy szerencséjére mindenütt annyira szeretik és tisztelik a stílusát, hogy nem kell annyira idomulnia a megrendelő ízléséhez, elvárásához.

„Felkért nemrég egy nagyon híres japán ékszerüzlet, egy gyöngykészítő, hogy fessek neki képet. Neki ez presztízs, hogy nálam rendelhet, nekem felemelő érzés, hogy nem egy reklámfotót akar berakni az üzletébe, hanem egy festményt, az én munkámat. Ez sokkal elegánsabb, mint a Christie’s vagy a Sotheby’s reklámfotója. Szerencsés helyzetben vagyok: megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy csak a számomra igazán imponáló megrendelést fogadjam el. Én klasszikus formációkból jöttem, Budapesten, a Képzőművészeti Akadémián szereztem diplomát, ahol hároméves mesterképzésen is részt vettem. A művészetben elengedhetetlen a mesterségbeli tudás. Goya, Velázquez, Rembrandt, Renoir, Matisse, Picasso és a többiek mindig képesek voltak saját maguk ízlésére alkotni, még akkor is, ha megrendelésnek tettek eleget. Michelangelo is megrendelésre készítette a Szent Péter-bazilikát. De ha megnézzük a kész művet, az a megrendelés mestercsúcsa.”

Ötórai szivar, Dupla kávé szivarral, A havannai nyaral, Szivarpauza a műteremben. Csendéletek, amelyek tele vannak élettel. És illatokkal. Bódító, mágikus illatokkal. A Szingapúr - Raffles című képén ő maga ült ott, abban a bárban, ahol egykor Ernest Hemingway dolgozott. S ahogy meséli: amikor a szállót restaurálták, a pincében, egy csomagban találták meg eddig kiadatlan írásait.

„Nagyon szeretem Hemingway irodalmát. Van egy bár Párizsban, a Ritz Hotel bárja. Amikor vége lett a második vüágháborúnak, és bementek az amerikaiak, Hemingway is ott volt mint tudósító. A győzelem alkalmából hatalmas ünnepséget tartottak. Ott van Hemingway könyve, szódásszifonja, írógépe. Az írógépére tettem a kalapomat. így olyan az egész, mint egy titkos játék, egy rejtett üzenet. Nagy lelkek találkozója. Tetszik a szójáték, mert a spirit az angolban erős italt is jelent. És ott vannak a konyakosüvegek és a -poharak is. Budapesten, még a háború előtt, a régi világban még hozzá lehetett férni a Havanna szivarhoz, de a szocialista rezsimben, a hatvanashetvenes években már nem. Én meg, mivel édesapám diplomata volt, gyakran utaztam, és mindig hoztam a nagyapámnak. Vasárnap, amikor ebéd után rágyújtott, a lombok alatt szállt a szivar füstje. Annak mindig hangulata volt, és látni is jó volt. Katonakoromban cigarettáztam, de miután leszereltem, le is szoktam róla. Húsz évvel később Genfben festettem egy freskót, és csináltam egy képet a szivarokról is. Annyira jól sikerült, hogy a leleplezésnél a kezembe nyomtak egyet, s ott helyben rá is gyújtottam. Azóta szivarozom. A szivar egy alkalom, egy kivételes pillanat megpe- csételése. Nagyon érdekes kapocs a világ minden pontján. Se nem politika, se nem vallás, egy érdekes hangulat emberek között. Béke, belső nyugalom kell hozzá. A tár-