Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)

2009-12-19 / 293. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. DECEMBER 19.

Szalon 13

olnar

sendek

gyak mindig fontosak voltak számomra. Egy világ, egy életstílus hordozói.”

Akadémiai tanulmányai befejeztével 1986-ban az ENSZ genfi irodája kínált fel számára grafikusi állást. Két évvel később Molnár Antal családjával együtt Franciaországba települt. Hogy miért éppen Párizsra esett a választása?

„Művészeti szempontból ez a hely vonzott a legjobban. Amikor mesélem a gyerekeimnek, hogy régen milyen volt a festészeti világ és kik állíthattak ki Budapesten, nagyon furcsán néznek rám. Ma már mindenütt kreatívabb az élet, akkor viszont be voltunk határolva, amit egy alkotó ember nehezen visel. A lemezgyárnak dolgoztam, borítókat terveztem, miközben tudtam, hogy nem ezért szereztem diplomát. Akármilyen boldogok és elégedettek voltak is velem a megrendelők, az együttesek vagy akiknek dolgoztam, én kezdettől fogva festő akartam lenni. Amikor a feleségemmel és a két lányommal - a nagyobbik művészettörténész, a kisebbik pszichológus lesz - eljöttem Magyarországról, nem állíthattam ki semmit, amit szerettem volna, mert mindig volt valami megkötés. Nem tartoztam semmiféle körhöz, az is ellenem szólt. De ugyanezt láttam az irodalom terén is. A művészet egyfajta vallás, világnézet, kifejezés, amit nem lehet limitálni. Az vagy teljes, vagy kötött. Nálam nem léteznek átmenetek. Vagy jól érzem magam, vagy nem. Fázom, vagy melegem van.

Egyenesen kell haladni az úton. Én a művészet minden területén azokat szeretem, akiknek karakterük van, forradalmárok, létrehoznak valamit. Első ránézésre lehet, hogy édes kis csendéletnek tűnik a képem, ám aki jobban megnézi, nagyon sok rejtett pontot talál a keretben. Ez is egyfajta diplomácia, a dolgok különös megközelítése. Vegyünk egy filmet: Halál Velencében. Az nemcsak egy történet, amögött komoly mondanivaló van. Mellesleg: van egy kalapom széles fekete-fehér csíkkal. Az ebbe a filmbe készült Dirk Bogarde-nak. Nagy volt neki, ezért kapott egy másikat. Az első ment a panama- kalap-múzeumba, a mozitörténethez. Három hónapig tartó nagy üzleteléssel megszereztem. Az enyém lett, de nagyon ritkán veszem fel. Otthon tartom. A velencei kiállításomra azonban elvittem. Az nem egy hétköznapi kalap. Az egy történet része. Abban benne van Thomas Mann, Visconti és Velence.”

Londonban járt nemrég, a Pink Floyd dobosáról készített portrét egy sorozathoz. Beszélgettek, zenét hallgattak, s most osztja Nick Mason véleményét.

„Borzasztó nehéz ez a mai vüág. Nekünk, akármennyire szorítottak is bennünket a művészeti keretek, mindig volt egy álmunk. Mi nem sikerre és pénzre, hanem szabadságra vágytunk. Szabad kifejezésre, szólásszabadságra, közben örültünk, hogy élünk. A mai fiatalok híresek akarnak lenni. Nekik

rögtön a tető a fontos, alap meg sehol. Amikor kikerültem Párizsba, nyolcszáz frankot kaptam egy képemért. Olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Végre nem lemezborítókat terveztem, hanem önálló művészeti alkotásokat hozhattam létre. Lehetőséget kaptam, akár egy énekes, aki kiáll a közönség elé, felmegy a rivaldafénybe, és el- énekli a magáét. A lehetőséghez azonban el kellett jutni. Párizs a világ első színpadát jelentette számomra, ott akartam megmérettetni magam. New Yorkban nem tudnék élni, nekem itt vannak a gyökereim Európában. A családomhoz bármikor haza tudok repülni. Ha a feleségemmel utazunk a világban, és hallják, hogy nem franciául beszélünk, megkérdezik, honnan jöttünk. Mondjuk, hogy Franciaországból, de nem akarják elhinni és mutatják, hogy nem, nem, a franciák fent hordják az orrukat. Igen, mert olyanok, mint az elkényeztetett gyerekek. Mindent megkaptak. Ha akarnak, síelnek, ha úgy gondolják, hajóra szállnak, ha úgy tartja kedvük, lóra ülnek, hihetetlen jó helyzetben vannak földrajzüag. Művészetileg is: Leonardo ott fejezte be az életét, Chagall, Modigliani, Miró, Picasso és a többiek Párizsban alkottak, de még Paál László és Munkácsy Mihály is mennyit adtak Franciaországnak? Gazdagították a kincseket. Amikor Párizsba kerültem, és írásban kellett megindokolnom, hogy miért akarok ott maradni, levélben fordultam Jacques Lánghoz, az akkori kulturális miniszterhez. Megírtam neki, hogy művész vagyok, és a hazámban nem tudom kifejezni magam, Párizsban viszont galériák akarnak velem dolgozni. Erre ő azt válaszolta: nagyon örülök, hogy a tehetségével Franciaország kultúráját gyarapítja. Tehát vannak helyek a földön, ahol jól lehet alkotni, és vannak helyek, ahol nem.”

Polinéziában és Tahitin is hosz- szabb időt töltött, ahol teljesen más arcát mutatja a világ. Tokió, London és New York után most ezek az élmények is megjelennek a vásznain.

„Ott az embereket még nem fertőzte meg az érdek, az uniformi- záltság, ott még vannak őszinte indulatok, és a természettel szoros kapcsolatban élnek. Ez mind nagyon fontos. De bezárkózni sem lehet. Kellenek az új impulzusok, az új emberek, az új megmérettetések. Ezért szeretem a nagyvárost. Párizs folyamatos szellemi pezsgést jelent. Szeretek úgy megfesteni egy képet, hogy a végén elégedett lehessek. A következő napon azonban már fel is teszem magamnak a kérdést, hogy tényleg jól csináltam? Az önmarcangolás, az örökös útkeresés Picassótól vagy Rembrandttól sem volt idegen. Nagyon sokszor mondják az ismerőseim, barátaim, hogy müyen különleges alkat vagyok, mert tudok örülni mások sikereinek. Számomra ez így természetes. Örömmel gratulálok a tehetségnek. Az embernek csak egy lelke van, nem száz. Aki kitart egy dolog mellett, az előtt le a kalappal. S ha még jól is csinálja, akkor duplán. Nagy elismerés számomra, ha szakmabeliek értékelik a munkámat, de ha egy teljesen egyszerű ember gratulál, és a maga megfogalmazásában olyat mond, amit képzett kritikus mondana, akkor elértem a célomat. Boldog vagyok, ha olyan gyerekekkel beszélhetek itthon, akik nemcsak a play stationt ismerik, hanem még néhány festőt is, mert esetleg múzeumba járnak. Vagy ha nemcsak A Gyűrűk Urát olvasták, hanem a Tüskevárt is. Ma a játékok is csak az agresszivitást fejlesztik a gyerekekben. Üzletemberek gazdagodnak meg ezáltal, miközben a világot egyre nehezebb helyzetbe sodorják. A reneszánsz idején is nyilván voltak nehézségek, de megvolt az emberekben az igény. Ha Fra Angelico készített egy freskót, Michelangelo egy szobrot, akkor arról mindenkinek ugyanaz volt a véleménye. A nagy művészek mindig különleges dolgokat hoztak létre. Japánban volt kiállításom nemrég. Kérdezték, mi a hitvallásom. Ott, ahol továbbra is ragaszkodnak a tradíciókhoz, ahol már a kisgyerekbe is elültetik az ősök iránti tiszteletet. Arra kérem önöket, mondtam nekik, az az üzenetem, hogy ne változzanak, vigyék tovább ezt a vonalat, és ígérem, hogy én sem fogok változni. Keresni valamit, közben önmagunkhoz hűnek maradva előrelépni - ez a fontos!”