Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)

2009-12-19 / 293. szám, szombat

Holnap lesz Karácsony, és a cselédek a szalonban terítenek majd, a feldíszített fa mellett, persze csak azután, hogy megjött a család a templomból. SZALON A nyitott ablakon a hószaggal együtt berepülhettek az angyalok. Karácsony az Jézus születésnapja. KÖRÖSI ZOLTÁN: ORROCSKÁK 2009. december 19., szombat 3. évfolyam, 50. szám ETŰD SANZON Tálcán kínálom TAKÁCS ZSUZSA Vészesen közeledett a kilincs, a pillanat, amikor aztán minden erőmmel lenyomtam és szétnyitot­tam az ajtót, hogy végre ledobhas­sam vállamról a súlyos kilókkal ki­tömött táskámat és letéphessem a fujtogatóan meleg kabátomat. A küszöböt átlépve legnagyobb meg­lepetésemre minden álmomat fe­lülmúló csodás illatok férkőztek szaglásom tudatába. A konyha irá­nyába fordultam önkívületi álla­potban, és még az ordító tévére is szemet hunytam, mikor elsuhan­tam a szoba mellett. Fülig érő száj­jal tártam ki a konyha ajtaját, hogy kifejezhessem hálámat a tökéletes illatok megteremtéséért. A mosoly azonban az arcomra fagyott, mikor egy nőt láttam matatni a tűzhely körül. Az érkezésemre persze felfi­gyelt és csupa boldog érzésekkel vi- szonoztajelenlétemet. Ki maga? A kérdésemet meg sem hallotta, helyette két puszit nyomott az ar­comra üdvözlésképp és leültetett az asztalhoz. Talán egy kicsit za­varban volt vagy csak megrészegí­tette az öröm, hogy hazaérkeztem. Feltűnt, hogy remeg a keze, s ön­magához képest nem bír elég gyor­sancselekedni. A kedvencedet főztem - próbálta kicsit oldani a feszültséget. Még mindig kérdő tekintettel bámultam rá, hogy mit keres a konyhánkban és miért tesz úgy, mintha olyan régóta ismernénk egymást, de ő zavaromat mit sem sejtve álla irányával csak a tányé­rom felé mutatott. Lehajtottam a fe­jem, hogy összetúrjam az ételt és utána drámaian elviharozzakelőle. A látványtól azonban megnémul- tam és megdermedtem, mert meg­annyi kis hangya, kullancs és katica mászkált előttem a tésztacsövekjá- rataiban. A szék támlájához nyom­tam magam rémületemben, de az a nő még mindig ott téblábolt körü­löttem izgatottan és folyton sürge­tett, hogy egyek már. Sírva rohan­tam a szobámba, amely még min­dig ugyanolyan volt - ellentétben a húgommal, aki háromszorosára nőtt és küszködve szuszogott hájjal bélelt orrán, miközben elterült az ágyán. Egy üres csokoládészacskót szorongatott kezében, melynek látványára végül hisztis rimánko- dás és sírás lett úrrá rajta. Az arcán legördülő könnycseppeket jóízűen lenyalta. Az ágyamhoz siettem, magamra húztam a vánkost és kér­ve kértem a családok védőszentjét, hogy szabadítson meg ettől a förte- lemtől. Másnap reggel csörömpölésre és kiabálásra riadtam fel. A szívem csak akkor kezdett hevesen verni, mikor tudatosult bennem, hogy ta­lán már megszűnt a korábbi össz­kép, és a konyhai jelenet örökre el­mosódott. Csak egy szvettert húz­tam magamra és már rohantam is, hogy köszönthessem a valódi csa­ládomat. De - és bizony de, megint csak a borzalom lihegett körülöt­tem. Egy újabb asszony járkált fel- alá, ezúttal mérges tekintettel és katonás fegyelemmel. Felöltözni! - ordította, és felém indultak el léptei. Karjában cipelt ostorával vészjóslóan fenyegetett, én pedig futottam vissza reszketni a takaró alá. A rémálom azonban itt sem ért véget, mert az én kedves kis oltalmazó szobám most kék szí­nekben pompázott, csupa ízléste­len bútorral feltöltve. Lerogytam a földre és vártam, hogy a könnyek álomba ringassanak. A harmadik napon remegő kéz­zel kapaszkodtam a kilincsbe és győzködtem magam fél órán ke­resztül, hogy ki merjek lépni a fo­lyosóra. Legkisebb meglepetésem­re ismeretlen hangokat hallottam a hálószoba felől, de még mindig jobban féltem, semhogy tovább maradjak. Az ajtó kulcsra volt zár­va, csak nagy csörömpöléssel tud­tam kinyitni. Már lenyomtam a ki­lincset, mikor egy középkorú nő német akcentussal azt kérdezte, hova indulok. Az utolsó, legapróbb remény hitében fordultam felé, hogy az ő arcát is megszemlélhes­sem, oldalt azonban a tükörbe üt­között tekintetem: sötétebb szí­nekbe burkolózott a szemem, tíz centimétert megnőttem, és kopasz fejtetőmről visszaverődött a lámpa fénye. Aznap volt a születésnapom. Karácsony SCHREIBER LÁSZLÓ Búvady kilépett a panzió kapu­ján. A főutca üres volt, mintha kijá­rási tilalom volna, csak a nyers de­cemberi szél flangált az egyemele­tes, öreg házak között. Karácsony másnapja lévén, a felvidéki városka lakói az ünnepi ebédre készülőd­tek, a boltok, a vendéglők is egytől egyig zárva voltak. Végigballagott a hosszú sétáló­utcán, hogy legalább egy kávét kap­jon valahol. Meg talán egy boro­vicskát. Mert a hideg alattomosan kerülgette, és szépen lassan besi- multakabátjaalá. Ha nyitva van egy kocsma is eb­ben a városban, az csak a lakótele­pen lehet, gondolta éppen, amikor kiszaladt a lába alól a járda. A hal­vány, erőtlen nap nem olvasztotta fel a befagyott pocsolyákat, úgy­hogy Búvady egy pillanatig nagyjá­ból vízszintes testhelyzetben lebe­gett a föld fölött, aztán a hátára esett, mint egy óvatlan bogár. A lakótelephez vezető utca vé­gén álló Kotva is zárva volt, a kert­helyiség barna faasztalai nedvesen csillogtak a kopasz sövény mögött. Majd lesz nyár megint, gondolta bi­zonytalanul. A behavazott lakótelepben volt valami biztató. Nem csak nyitva tartó sörözővel biztatott, valahogy jó volt tudni, hogyemberekjönnek- mennek egymás fölött, alatt, mel­lett. Több százan vagy ezren. Min­denféle emberek. Szép nők és be­csületes kis öregemberek. Apák és fiúk. Nagymamák és unokák. Fur­csa, nem? Búvady legalábbis meg­hökkent néha azon, hogy minden­hol élnek emberek. Mindenféle emberek. Ugyanez van Vlagyivosz­tokban, Békéscsabán és Santiagó- ban is. Egyszerűen ott élnek. És ha odamegyünk, akkor szembe jön­nek az utcán. Esztergályosok, könyvelők, sofőrök, mérnökök, ta­nítónők, pincérekés diáklányok. A panelházak között színes ga­rázsok álltak, mint kabinsorok az uszodában. Nyári szellő téli tájon, gondolta Búvady, és bizalmadanul nézett a földszintes, lapos tetejű kiskocsma felé, amely a rejtélyes REgo nevet viselte alacsony hom­lokán, de a helyiek természetesen csak Rigónak hívták. Nemcsak a magyarok, a szlovákok is. Búvady felnézett a nyolcemeletes házra, ahol azok a mindenféle emberek motoszkáltak karácsonyi fények között, és valami kis könnyű, nyu­godt érzés támadt benne. És még a kocsma is nyitva volt Rendes kis helyi söröző, nem turis­táknak való. De Búvady nem is érezte magát turistának, már több mint egy éve lakott a városban. A helyiség egyébként olyan volt, mintha egy lakótelepi iskola egyik osztálytermét alakították volna át ivóvá. A fehér ablakpárkányokon cserepes virágok álltak, fölöttük re­luxa, a lapok résein át lehetett látni a kosárlabdapalánkot és a gyűrűn a hó puha karimáját. Éenyőpálinka, igazi karácsonyi ital. A kávét a sör után itta meg, hamar átmelegedett, csak a háta fájt egy kicsit. Rágyújtott, és csak nézett ki az ablakon. Erikával itt, a lakótelepen, egy hatodik emeleti lakásban csókolták meg először egymást rendesen, még a nyáron. Régóta nem beszéltek már, Búvady csak egy szűkszavú esemest kapott tőle néhány nappal azelőtt. A szomszéd város kórházából írta, de ő úgy meredt a néhány szóra, mint­ha a Holdróljött volna az üzenet. Nekem mindegy, hogy egy, két, három vagy négy melled van - írta vissza, de Erika erre már nem vála­szolt. Búvady csak nézett ki a reluxa résein, azt sem tudta, hogy hazaen- gedték-e már a lányt a kórházból. Már majdnem visszaért a panzi­óhoz, amikor egy rongyos, koszos férfi tántorodott elé.- Adjál pár koronát - mondta szörcsögve. Karácsony van, gondolta Bú­vady, és egy százkoronást tett a férfi fekete, ragacsos tenyerébe.- Boldog karácsonyt, vazze - mondta, és ment is tovább, észre sem vette a nyitott bicskát az ember másikkezében. Oscar Munoz alkotása (Képarchívum) KARÁCSONY A SZALONBAN Engedjétek hozzájuk a meséket KÖVESDl KÁROLY Óvodás gyerekekkel találkozni mindig rejtélyes, de kétesélyes do­log. Elsősorban azért, mert ezek a kis olvasók még nem olvasók. Még nem tudják megfejteni a betűket, tehát nem tudnak olvas­ni. Azért hozta el őket az óvó néni a könyvtárba, hogy azokká válja­nak. Hogy megérintse pici lelkű­ket a hely szelleme, a polcokon sorakozó könyvek varázslatos vi­lága, amely hol madarakat röptét, hol a legkisebb szegénylegény ka­landos útkeresését vetíti eléjük, hol a gyufaárus kislány könnyeit kell felszántaniuk. Magyarán: hogy az elektronika csábos vilá­gában se tévelyedjenek el, hanem- miután megtanulták, hogyan kell az egymás után sorakozó betűket értelmezni - emberséget tanuljanak. Szomorúságot és ka­cagást, kalandot és igazságot. Mert a mesékben, bármily gonosz erőkkel kell megharcolni, mindig az igazság győz. Ül velük szemben a költő bácsi, és a gyermekkoráról mesél. Fur­csa, felfoghatatlan dolgokat mond. Olyan távoli világból érke­zett, amely a mai gyerek számára elképzelhetetlen: a bácsi gyerek­korában nem volt televízió, sőt so­káig villanyfény sem, petróleum- lámpa imbolygó lángocskája alatt olvasott. Nem volt számítógép, mobiltelefon és rajzfilm. Elektro­nikus játékok se voltak, se Mini­max, se PlayStation. Papír volt és ceruza, Hetvenhét magyar népme­se, meg odakint a természet; me­zők, vizek, erdők, az erdőkben kacskaringós ösvények, az ösvény mentén szamóca gubbasztott a fűben, s a füvön harmatcsepp hin­tázott. Micsoda atavisztikus vi­lág... Az író és a majdani olvasók találkozója azért nem sikerült tel­jesen rosszul, mert kiderült, hogy a gyerkőcöknek nem idegen Weöres Sanyi bácsi neve, és a nagymama udvarán is élnek állatok. A költő bácsi hazamegy, kinyit­ja az intemetkeresőjét, és olvassa: „Nathan Drake visszatér az Un­charted 2: Among Thieves epi­zódban, amely egy adrenalinfo­kozó akció-kalandjáték a díjnyer­tes Naughty Dog műhelyéből, ki­fejezetten PlayStation 3-ra.” Mi­vel a költő bácsi dörzsölt, öreg ró­ka az egyre kulturálatlanabbá vá­ló kultúra világában, azonnal fel­fogja a reklám üzenetének lénye­gét: a gyerekek fejlődő szerveze­tében is van adrenalin, amelynek szintjét fokozni lehet. És kell, mert a biznisz alapja a függőség. A költő bácsi nem orvos, sem pszi­chológus, de mivel sok éve tapos­sa a vén föld sarát, van némi fo­galma a stimulálásról és a függő­ségről. Amely a dohány, az alko­hol és a drogok melegágya, a le­hetséges devianciák kiskertje. Költő bácsi tovább olvas: „Ezen a varázslatos karácsonyi oldalon együtt játszhatsz a két kismalac­cal, Dudával és Pocsolyával.” Már meg sem lepődik a földhözragadt, bugyuta, fantáziátlan nevek lát­tán, hiszen ezt is lehet fokozni: „Új mesehősöd, Noddy...” Sőt: „Bibi Blocksberg játékok” - olvassa lej­jebb. És gondolkodóba esik. Ki le­het ez a titokzatos, kimondhatat­lan nevű Bibi Blocksberg? És ki le­het Koala Brothers? Bibi talán egy távoli országban élő gyermek, ajá- ték alkotójának unokája. A koala közismert, bár a Brothersszel pá­rosítva nem sok köze lehet a vitéz szabólegényhez. Egy sorral lejjebb jön a lényeg: „Teszteld magad kő­keményjátékunkban.” „Memória, gyorsaság, 1 kis mértani ismeret + acélozott kötélidegek”. Nesze ne­ked, Vük, Süsü, Micimackó! Ijedten csukja be a honlapot, amelyen nem mellesleg az egyik gyorsétkeztető élelmiszerlánc hirdeti magát. S nem mer bele­gondolni, milyen világban nőnek fel a mai gyerekek. Kissé szégyen­kezve gondol vissza a délutánra, mivel etette ő az apróságokat. A fentieket látva őslénynek tűn­hetett, hiszen a világ röpke né­hány évtized alatt fényéveket szá­guldott előre. De leginkább az nyugtalanítja, hogy ehben az ör­vénylő, mindent elsöprő fejlődés­ben vajon hány apuka és anyuka veszi a fáradságot, s a napi tapo­sómalom és kenyérhajszás robot után, kisimítva a lélek ráncait, kí­ván jó éjszakát meseolvasással a gyermekének?

Next

/
Thumbnails
Contents